Korten, Martin és Schumann, de rajtuk kívül számosan, utóbb Joseph Stiglitz – de maga Soros György is – próbál a globalizáció aggasztó jelenségeire orvoslást keresni. Stiglitz nyíltan elismeri, hogy a világ pénzügyeit uraló három nemzetközi szervezet, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Világbank és a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) a föld egyes országainak adandó segítségnyújtás helyett többnyire csupán egy szűk tőkés réteg (marxista terminológia szerint komprádor burzsoázia) anyagi érdekeit szolgálta. Amikor a szocialista tábor országainak gazdasági összeroppanása bekövetkezett, az IMF és a Világbank készséggel ajánlott fel kölcsönöket, amelyeket „csupán” saját gazdasági tanácsaik végrehajtásához kötöttek. Ma ezek a feltételek sokkterápia néven váltak hirhedtté. Ezektől az országoktól
n a belső piac gyors liberalizálását,
n az állami és szövetkezeti vagyon gyors magánosítását,
n az ország valutaalapjának és biztonságának elvárásaik szerinti kezelését követelték.
Az érintett országok társadalmát alaposan megrendítő következmények: a saját belső piaci termékeik háttérbe szorítása, esetenkénti teljes kiszorítása, a nemzeti vagyon elherdálása, a gazdaság és a politika korrupt összefonódása. Ezt a lakosság egy-hat százalékának gyors és gyanús meggazdagodása, további húsz-harminc százalékának növekvő elszegényedése követte.
Megszűnt a mezőgazdasági termelés-feldolgozás-értékesítés kölcsönös érdekeltsége
A sokkterápia következményeként Magyarország két kulcsiparágának – a mezőgazdasági termékeket feldolgozó és a gyógyszeripar – döntő hányadát azoknak a multinacionális vállalkozásoknak adta el, akiknek e két iparágunk piaci versenytársat jelentett. Egyes iparágakat piacszerzésük érdekében – gyapjúfeldolgozó, olajsajtoló – leszerelték és külföldre szállították, a cukorgyárak felét bezárták. Miközben – 1990 és 2000 között – a világ élelmiszeripara 23 százalékkal növekedett, a hazai teljesítmény harminc százalékkal esett vissza (Németi, 2003).
A mezőgazdasági termelés-feldolgozás-értékesítés korábban egymásra utalt, kölcsönösségen nyugvó lánca szétszakadt. Az élelmiszeripar hatvan százaléka külföldiek tulajdonába került, az időközben betelepült áruházláncok pedig a hazai élelmiszer-kereskedelem nyolcvan százalékát a kezükben tartják. A mezőgazdasági termelés ezért ma kiszolgáltatottja a termékfelvásárló kereskedelemnek, a feldolgozóiparnak, kiváltképpen az áruházláncoknak. Papócsi László és Takács József adatai szerint (2001) az áruházak nyeresége nem csupán az élelmiszeripar, hanem a mezőgazdasági termelés nyereségét is fölözi, profitja eléri a 35 százalékot. Velük szemben a teljesen szervezetlen mezőgazdasági termelés – törpe-, közép- és nagyüzem – egyaránt védtelen, kiszolgáltatott, gyarmati sorsra kárhoztatott.
A földtörvényt azonnal módosítani kell
Rómában 1957-ben az EU-t létrehozó hatok kölcsönös megállapodásában (EUSZ) a korábban belépettekre és a jelenlegi belépőkre két egymással merőben ellentétes mércét kívánnak alkalmazni. A korábbi tagság egyes országai – Egyesült Királyság, Hollandia (az EU-n kívül az USA egyes tagállamai, Izrael, Svájc) – a termőföldet el nem idegeníthető állami területnek tekinti. Más tagországokban az állam a termőföld-forgalmazást saját gazdatársadalmának őrzi (Ausztria, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Portugália, Spanyolország, EU-n kívül Norvégia). Ezekben az országokban, ha külföldi állampolgár földet kíván bérelni vagy vásárolni, azt csupán a két ország közötti kölcsönösség és viszonosság alapján teheti. Ezen túl:
n tartósan az adott országban kell letelepülnie, helyben kell laknia,
n a gazdálkodás megélhetésének fő forrása kell, hogy legyen,
n megfelelő szakképzettséggel kell rendelkeznie (Tanka, 2003).
Az utóbbi országokban a birtoknagyság hasznosítás szerinti felső határát azért szabták meg, hogy a termőföld használatból a bel- és külföldi nyerészkedni szándékozókat kizárják. Ezek a feltételek szavatolják, hogy a termőföld az adott ország gazdatársadalmának használatában maradjon, annak tisztességes megélhetéséről gondoskodjék.
Sajnos az első rendszerváltó kormány az utóbb felsorolt országokban előírt, ott jól bevált feltételeket az 1994-ben elfogadott földtörvényből kihagyta. Ennek tragikus következménye, hogy törvénytelenül, zsebszerződésekkel több mint félmillió hektár szántót az európai földforgalmi árak 1/10-1/20-án külföldiek vették meg, formálisan és hivatalosan bérlik.
A fentebbi előírások kiegészítését a csatlakozás előtt a földtörvényben már régen módosítani kellett volna.
A csatlakozás után ugyanis reánk – és a többi keleti országra hasonlóképpen – az EUSZ 56. paragrafusának 22–23. cikkelyét akarják érvényesíteni. A hét év türelmi idő után – melyet bizonyos feltételek között növelni, de csökkenteni is lehet – az állam közérdekből sem élhet a terület önrendelkezési jogával, a tőke szabad áramlását nem gátolhatja (Tanka, 2003).
A nagyüzem vagy a kisüzem kialakítása nemzeti érdek?
A hazai statisztika három üzemméretet különböztet meg:
n 30 hektár alatt törpebirtok,
n 30 és 300 hektár között középbirtok,
n 300 hektár felett nagybirtok.
Az európai tagországok átlagmérete húsz hektár körül alakul, de a holland kertészetek átlagos területe két hektár. A szántóföldi termeléssel és állattenyésztéssel egyaránt foglalkozó dán parasztgazdaság ötven, ennél Olaszország és Franciaország átlagos üzemméretei kisebbek. Németország déli részén ennél jóval kisebbek, északon ennél nagyobbak.
A nyugat-európai országok parasztsága a XIX. század végétől – amikor nálunk Károlyi Sándor saját költségén a HANGYA szövetkezeti mozgalmat alapította – olyan integrációt építettek ki, melyben a termékek közös tárolása, a közös értékesítés és beszerzés kereskedelmi haszna, a közös feldolgozásból eredő értéknövekedés, a termékfejlesztés és piackutatás olyan vállalkozási lehetőséget és többletnyereséget tesz lehetővé, amellyel szemben bármely hazai szervezetlen birtokméret egyaránt esélytelen.
A termeléstől független tulajdonú termékfeldolgozó ipar, az időközben betelepült áruházláncok, mint erre korábban utaltam, mindkét másik láncszem nyereségét elszívják. A hazai termékpályás szövetkezeti hálózat sürgős kiépítése nélkül a mezőgazdasági termelés fejlesztése illúzió, hiszen a mezőgazdaság gyenge jövedelmezősége miatt a tőkeelvándorlásból eredő veszteség az elmúlt 15 év alatt ezermilliárd forintra becsülhető (Németi László, 2003). Ilyen helyzetben a mezőgazdaság – kis- és nagyüzem – versenyképességéről álmodni utópia.
A gabonatermesztést – beleértve a tengerit és az olajos növényeket is – a kizárólag külföldről egyre magasabb áron beszerezhető gépek, növényvédő szerek teszik egyre költségesebbé. Igaz, 100 hektár búza éves kézimunkaerő-szükséglete 16 napra csökkenthető. A búza-tengeri-olajos váltógazdaság terén, ha Oroszország, Ukrajna és Moldva a sokkterápiát kiheveri, velük nagyüzemeink aligha versenyképesek. Szeremley Béla számításai szerint 100 hektár szőlő művelési igénye csupán a művelést és betakarítást figyelembe véve 15 ezer hektárnyi gabonáéval azonos, de munkaerőigénye folyamatosabb. Gyümölcseinknek és a belőlük származó készítményeknek, jó borainknak nem elsősorban az EU-országokban kell piacot keresnünk. A szinte naponta változó világpiaci kereslet mezőgazdaságunkat gyors termékváltásra készteti. Erre a kis- és középüzemek alkalmasabbak, ha a szervezettségükhöz és tájékoztatásukhoz szükséges integráció létrehozását végre az állam is hajlandó segíteni (miként az EU).
Többeket a szocialista időkben elért gazdasági sikereink a nagyüzem iránti nosztalgiára késztetik. Ne feledjék, akkor a sok kézi munkaerőt, a lelkiismeretesebb és szakértelmet igénylő feladatokat vagy a magángazdaság, vagy a háztáji gazdaság állította elő. 1920 és 1986 között – az embertelen kollektivizálás időszakát figyelmen kívül hagyva – az állam folyamatosan a mezőgazdaság belterjesítését szorgalmazta. (Ezért kaptuk keleti szomszédaink szemrehányását, mert szerintük letértünk a lenini útról.)
Még 1985-ben is a termelőszövetkezeti tagok jövedelmének 45,7 százaléka háztáji gazdaságból származott. Jóllehet a folyamatosan érvényesülő neoliberális politika következményeként a hitelek, támogatások, tavaly az adósságelengedés (57 milliárd Ft), most az aszálykár 80 százalékát a nagybirtokok szerezték meg. Az EU-országokban éppen a fordítottja érvényes, a kisebb gazdaságokat illeti. Több mint 400 ezer hektár állami tartalék szántót 13 éve – 15 kg búza/aranykorona – igen kedvezményes áron bérlik, mégis gazdálkodási gondokkal küzdenek, külterjes termelési irányba sodródnak.
„Ha a mezőgazdaság csak termelni tud, akkor ne számítson közösségi pénzekből támogatásra” – szögezte le 2002-ben a Bundestagban Renata Künast mezőgazdasági és fogyasztásvédelmi miniszter asszony. Az EU 1992-től érvényes új, közös agrárpolitikája (CAP) a mezőgazdaságtól kettős feladat teljesítését várja. Egyrészt környezetkímélő feltételek között szermaradványmentes egészséges élelmiszerek termelését, másrészt a nemzeti hagyományok és szokások, évszázados paraszti tapasztalatok megőrzését és ápolását, melyhez tisztességes megélhetés és politikai függetlenség szükséges (miként Nyugat-Európában). Romány Pál 2001-ben az EU által is hangoztatott követelményeket Magyarországra 12 pontban foglalta össze, de a tárca vezetői ezt azóta is figyelmen kívül hagyták. A jövőben erre szolgál az EU vidékfejlesztésre nyújtott támogatása, melynek fokozatosan növekednie kell a direkt támogatások egyidejű sorvasztása mellett. Ott azonban a nagyüzem támogatása a jövőképben nem szerepel.
1944-ben a Bábolnai Ménesbirtokon, 1946-ban Debrecen határában (Bánkon) egy 19 hektárt bérlő gazdánál dolgoztam. Utolsó gazdálkodási állomásom a hírneves hajdúszoboszlói gazdaság (1954– 1963) volt. A két nagybirtok fajlagos kézimunkaerő-felhasználása meg sem közelítette Bíró Jánosét, de a területre eső fajlagos termékkibocsátása sem. Heinrick Ditz (1867) a Károlyiak mágocsi mintabirtokának gazdálkodását hasonlította össze a hódmezővásárhelyiek szabad paraszti gazdálkodásával. Mágocs termésátlagai nagyobbak, munkaerőigénye lényegesen kisebb volt. A területegységre eső termékkibocsátásban és a terület népességeltartó képességében viszont Hódmezővásárhely vezetett. Mennyire nemzeti érdek, hogy a vidéki lakosság városba vándorolva, ott keressen munkát? Ditz 1867-ben a nagybirtokok kiterjedését és számát sokallta, kevesellette a középbirtokot (pedig akkor több volt). „Ahol a középosztály hiányzik, ott lehetnek egyének, de nincs osztály, mely a munkát is végezze, egyúttal irányítson is.” A mezőgazdasági társadalom építése során a Ditz-féle irányelv valóra váltását én is kulcskérdésnek tekintem.
A földtörvény 2002. évi módosításába az általam fentebb sorolt, a nemzeti érdeket figyelembe vevő feltételek ismét nem kerültek bele, de a családi gazdaságok földvásárlási előjogát, kedvezményes hitelét és a tervezett tagosítási kedvezményeket törölték belőle. Helyette a bérlő kapott elővásárlási jogot, az a külföldi is, aki évek óta csupán telefonon irányítja alkalmazottait. Ha a nagyüzemi birtokszerkezet lenne a nemzet érdeke, Nyugat-Európa miért nem tér át a nagyüzemi gazdálkodásra?
Vidékfejlesztés, legelőgazdálkodás
Varga Gyula azt állítja, hogy a vidékfejlesztési öszszegek országonkénti elosztásában nem tettek különbséget. Annyit tudok, hogy a direkt támogatások 25 százalékát kapjuk az EU-tól, s ezt harminc százalékkal kiegészíthetjük. A vidékfejlesztésre szánt öszszegnek a magyar állam csupán húsz százalékát fedezi, nyolcvan százalékát az EU téríti. Ángyán József és Ónodi Gábor a Falu című folyóirat 2004. évi első számában megjelent cikke és az itt mellékelt ábra Varga Gyula állítását határozottan cáfolja.
Sürgős feladatnak tartom a gazdák összefogását. Kezdetben közös értékesítést és beszerzést, majd közös termékfeldolgozást, termékfejlesztést, piackutatást. Ez utóbbi feladatot nem szabad az államra ruházni! Egyetértünk az erdőtelepítésekben, mert ahol erdő és öntözés található, ott a kánikulák idején is nő a levegő páratartalma, gyakoribbak a hajnali harmatok. Csakis az öntözés kiterjesztésével érhetők el a jelenleginél kiegyenlítettebb – de jóval nagyobb – termésátlagok. A hazai édesség- és élelmiszeripar részére, de a baromfiak, sertések és tejelő tehenek takarmányozásához is igen drágán, külpiacról kell a szóját beszereznünk. Az öntözés kiterjesztésével a hazai szükséglet itthon is megtermelhető. Az az édesvíz, mellyel nem öntözünk, a folyókban távozik, az államkasszának sem hoz hasznot.
Stefler József 2000. évi felmérése szerint legelőterületeink 27 százalékát csak kaszáltuk, csupán 28 százalékát legeltettük. A legelőgazdálkodás korszerűsítése ötven éve egyre sürgetőbb, hiszen legelőink 45 százaléka parlagon hever, gazosodik. Korszerűsítés nélküli legelőkön se húsmarhatartásunk, se juhtartásunk nem lesz jövedelmező, versenyképes. Mindezt vidékfejlesztésből kellene fedezni, mert ez összhangban áll az EU-elvárásokkal és a nemzeti érdekkel is.
Ebek harmincadján a magyar
állattenyésztés
A 90-es évek kezdetétől állandó vita tárgya, hogy a nyugat-európai – nálunk sokkal nagyobb állami támogatást élvező – állati termékek behozatala elől, melyek még kiviteli támogatást is kapnak, érdemes-e elzárkózunk. Ott három hónap a szavatossági idő, nálunk hat hónap. Ezt az időrést kihasználva élelmes kereskedőink és áruházláncaink ezeket a termékeket olyan áron szerezhetik be, melyen azt sehol előállítani nem lehet. Szemforgató hivatalnokaink a WTO-ra hivatkozva kiadták az engedélyt. Ezért élelmiszer-behozatalunk évről évre nő. USD-ban számítva élelmiszer-kivitelünk 52 százaléka volt behozatal 2003-ban, jóllehet ez évekkel ezelőtt jelentéktelen tétel volt, a külkereskedelmi mérlegben jóval kisebb arányt képviselt. Ez egyeseknek busás kereskedelmi hasznot hajtott, a magyar állattenyésztés pedig évről évre válságosabb helyzetbe kerül. Tehénállományunk 1990 és 2000 között felére csökkent, a tej- és tejtermékfogyasztás 145 liter körül van. Ezalatt a palackozottvíz- és üdítőital-forgalmunk tizenkétszeresére emelkedett. A 80-as évek végén 11,5 millió volt az ország hízósertés- tenyésztése, ebben az évben feltehetően 3,5 millióra esik vissza. A baromfitenyésztésben foglalkoztatottak válságos helyzetéről bárki olvashat a sajtóban, nem is részletezném. Hovatovább a kertészetek és biotermelők szervestrágya-szükségletét sem képes egyre fogyatkozó állatállományunk fedezni, mert létszáma a háború utáni szintre zsugorodik. Ugyanakkor Hollandia Dunántúlnyi területen 10 millió, Dánia Magyarországnál kisebb területen 23 millió sertést nevel. Az így munka nélkül maradt több mint 200 ezer vidékinek, aki a hét minden napján – ünnepnap is – gondozta állatait, mi legyen a sorsa? Ez csupán a szociálpolitikára tartozik? Kíváncsi vagyok, hogy a kormány belépés után tud-e, akar-e ezen változtatni, vagy a vidék számára egyedül a dél-amerikai példa jelentheti a jövőt.
A szerző egyetemi tanár, a Professzorok Batthyány Köre tagja
origo.hu
Itt vannak az első képek az érettségiző diákokról
