A pénzszivattyú gyorsabb ütemre kapcsol

Vajon mi a közös, és miben tér el egymástól a hajdan volt Bokros- és a mostani Draskovics-csomagnak nevezett állami megszorító intézkedések sorozata? Tényleg pazarlásról, állami túlköltekezésről van szó, igaz-e a mondás: csak addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér?
Nem vitatva, hogy mindig van az állami költekezésnek pazarló oldala, a nagyra nőtt bürokrácia tényleg sokba kerül, a költségvetés egyensúlyának megbillenését mégis máshol kell keresni: a fő ok az eladósodás. A hitelfelvétel olyan, mint a kábítószer. Először, a beetetés időszakában olcsón, szinte ingyen kínálják, és csábítónak tűnik a vágyott célok gyors elérése ennek segítségével. Kezdetben a Kádár-féle jóléti politika eszköze volt, amikor lehetővé tette, hogy a negatív reálkamattal kínált petrodollárok felhasználásával folytatni lehessen a társadalom lekenyerezését (elkábítását) az olajárrobbanást követő gazdasági fejlődés megtorpanása után is. Amikor azonban az eladósodás elérte a kritikus szintet, az amerikai Federal Bank hirtelen felemelte a kamatlábat, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozta a világgazdaság kihívásaira rosszul reagáló gazdaságokat. Az adósságszolgálatból a törlesztőrészletek fizetése nem okoz gondot, erre fedezetet nyújtanak az új hitelek. A baj akkor következik be, amikor már a kamatok fizetése is csak úgy lehetséges, ha ehhez új hiteleket veszünk fel. Az ilyen hitelt csak sokkal rosszabb feltételekkel, jóval magasabb kamattal adják, ez viszont halmozottan növeli a terheket.
A kamatok és kamatos kamatok olyan gyorsan növelik a kiadásokat, ami előbb vagy utóbb pénzügyi összeomláshoz vezet. A következményeket ismerjük: végül így bukott meg a szocialista világrendszer, és következett be a rendszerváltás.
A politikai rendszer megváltozott, Moszkva mindenható keze többé nem dirigálta sorsunkat, de az adósság maradt, a terhek maradtak: az elveszített hidegháború jóvátételi költségeit fizethetjük tovább.

A források átirányítása a bankszférába

Átmenetileg könnyebbséget jelentett a külföldi működő tőke megjelenése és az állami vagyon privatizációjából származó bevétel. De hát az állami vagyon gyorsan leolvadt, és az itt beruházó multik is csak azért jöttek, hogy a profitot repatriálják, így a terhek hamar újra növekedni kezdtek. Ehhez járult még a hagyományos szocialista nagyvállalatok összeroppanása részben a keleti piacok elvesztése, részben a külföldi versenytársak megjelenése miatt. A válság a vállalatokat finanszírozó, hitelező bankoknál jelentkezett, ahol óriási veszteségek halmozódtak fel. Ekkor lépett közbe az állam, és fordított százmilliárdokat a bankok konszolidálására, amihez az alapot a privatizáció és a Bokros-csomag megtakarításai biztosították. A Bokros-csomag célja az volt, hogy a pénzforrások jelentős részét átirányítsa a gazdaság működő részéből a bankszférába.

A fizetendő adósságszolgálat mértéke

Tanulságos történet az állam belső, forintban való eladósodása. Valaha ez csupán az állam és a nemzeti bank közötti könyvelési tétel volt, de aztán a bankreform során ezt is piacosították, és ettől fogva már ezután is kamatot kellett fizetni. Az állam hitelezését fokozatosan a privát bankok vették át, és így a pénzmozgás a bankszféra irányában felgyorsult. A 2003. évi nagy deficit is ezzel függ össze. Az erős forinttal szembeni hisztéria oda vezetett, hogy a pénzügyi és gazdasági ésszerűségnek fittyet hányva leértékelték a forintsáv közepét. Erre mint vezényszóra indult meg a spekulációs roham a forint leértékelésére, szemben a korábbi időszakkal, amikor a forintot a túlzott felértékeléstől kellett védeni. A megingott forint védelme érdekében a nemzeti bank kétszer is három százalékkal emelte a kamatlábat, és így a kamatszint egyszeriben duplájára nőtt. Az eladósodott állam számára ez a költségvetési deficit drámai növekedésében nyilvánult meg, míg a bankok számára igazi aranybányának bizonyult. A 2003-as évben sohasem látott rekordnyereséget könyvelt el a bankszféra, és az már a mi pechünk, hogy ezek a bankok a privatizáció során külföldi kézre kerültek. Ily módon tehát az úgynevezett belső adósság is külsővé vált, és hozzájárult az ország gazdasági erőforrásainak megcsapolásához. Az állam eladósodása vészesen megnőtt, és már csak idő kérdése, hogy átlépje a kritikusnak tartott hatvan százalékot a nemzeti jövedelemhez viszonyítva.
Gazdasági elemzők próbálnak nyugtatgatni minket, hogy ez a szint is elviselhető. Például hozzák Belgiumot, ahol az állami adósság száz százalék körül van. Ezek az elemzők csak azt felejtik el megemlíteni, hogy nem az adósság abszolút mértéke a döntő, hanem az, hogy mekkora az emiatt fizetendő adósságszolgálat. Ha két-három százalék kamatszintet veszünk, akkor a belgiumi száz százalék körüli adósság is elviselhető terhet jelent, de Magyarország esetén a hatvan százalék adósság 12 százalék körüli kamat mellett a nemzeti jövedelem hét százalék fölötti megcsapolását idézi elő. Ez lényegesen meghaladja a nemzeti jövedelem növekedési ütemét, és így erőforrásaink abszolút értékben is csökkennek. Az EU-csatlakozás küszöbén a deficitlefaragó Draskovics-csomag épp onnan vonja el a legtöbbet, ahol versenyképességünk megtartása, sőt növelése érdekében a legnagyobb szükség lenne rá. Az amúgy is siralmas helyzetű egészségügytől elvont forintok tovább rontják a halálozási mutatókat, a lakástámogatás megnyirbálása az alacsony születési számokat csökkenti tovább, az oktatástól és kutatástól elvett forintok óriási hátrányt jelentenek a gyors technikai fejlődés körülményei között.

Az EU-ban kíméletlen verseny folyik

Az EU-ban kemény és kíméletlen verseny folyik, ennek a versenynek vannak nyertesei és vesztesei. A jó példaként emlegetett Írország és Finnország esetén épp az oktatásnak és a műszaki-tudományos szférának juttatott tetemes támogatás alapozta meg a sikereket, az olyan államban pedig, mint Görögország, ahol ez a támogatás elmaradt, csak nőtt a leszakadás az élenjáró országokhoz képest. Esélyeinket a defenzív gazdaságpolitika csak rontja, hovatovább már csak a csodálatos magyar virtustól remélhetjük, hogy a belépés az ország felvirágoztatását hozza meg. A csodavárásnál azonban többre lenne szükség.

A szerző egyetemi tanár (BMGE)