Jézus passiója és a Ben Hur

Nézem a Ben Hurt. Azok után, hogy a napokban megnéztem A passiót. Valóban megrázó és felzaklató volt, talán azért is döntöttem úgy, hogy most a Ben Hurral vigasztalódom. Nem tudom, hányadszor nézem, de annál a résznél, ahol Jézus megitatja a címszereplőt, könnybe lábad a szemem, és elgondolkodom, mélyen elgondolkodom a dolgok felett. A római katona azt mondja, Ben Hur nem ihat. Ám Jézus (nem látszik csak a szinte nőiesen szép, finom ívű keze) megitatja, és amikor a római durván rászól, hogy nem ihat a rab, Jézus felemelkedik (csak hátulról látszik), és a katonán észrevehető a meglepődés, a visszahőkölés.
Ez az a pont, amely mélyen elgondolkodtat. A film nagyon jó rendezésű, Jézust nem láthatjuk csak vagy távolról vagy hátulról. Ám a római katona arcán visszatükröződik a jézusi jellem. Visszatükröződik. Jézust, Istent nem láthatja senki. De jellemük visszatükröződhet sok-sok kiváltságos arcán és jellemében. A passió arra is alkalmas, hogy elgondolkodjam, vajon az én jellemem mennyiben tükrözi vissza Jézusét. Vajon nem az-e Isten célja ezzel a filmmel, hogy segítsen meglátni önmagamat? Segítsen felismerni bűnös voltomat, és segítsen elfogadni a szép, karcsú, szinte nőiesen finom kézből a megváltást…
A film pereg tovább, a gondolataim is folytatódnak. Az emberek reagálása is sokatmondó. A filmben beszélnek Jézusról, ki így, ki úgy. Az emberi reakció is lehet tükör. A saját jellem visszfénye. Ha tükörbe nézünk, meglátjuk önmagunkat. De vajon a valódi énünket látjuk-e? Az arcunk vonásait igen, de a lelkünk rejtve marad.
Visszaemlékszem A passióra. Mi a Mel Gibson-film erénye? Hogy naturális? Hogy kimondja a kegyetlen valóságot? Hogy a Jézust megszemélyesítő színész nagyot alakít? Mi a felzaklató benne? A tengernyi vér, az élő hús, a korbácsnyomok, a szög beverése az áldott kézbe? Természetesen én sem úsztam meg könnyek nélkül, én sem úsztam meg anélkül, hogy majdnem egy éjszakán át gondolkodtam a filmen, a látottakon.
Már nem is nagyon foglalkoztat a videón pergő film, a gondolataim visszatérnek A passióra. Eddig mindig volt valami visszatetsző a Jézusról szóló filmekben. Vagy az, hogy nem volt biblikus, vagy az, hogy nem úgy ábrázolták Jézust, ahogyan az én elképzeléseimben szerepelt, sőt sokszor kifejezetten Biblia-ellenesen ábrázolták (valamelyik filmben még szerelmi kalandot is megpróbálnak tulajdonítani neki).
Ez a film egészen más. Itt is voltak tévedések, persze, voltak kihagyások, de azt nem lehet elmondani róla, hogy nem biblikus. Sőt! Valaki még azt is fölvetette, hogy Mel Gibson bizonyára olvashatta Ellen G. White Jézus élete című könyvét (a legszebb életrajzi mű, amit valaha is Jézusról írtak), ugyanis meglepően sok közös vonás van a könyv és a film között. Vagyis bármilyen is a rendező vallásos múltja, van annyira nyitott, hogy más forrásokból is merít, mint amiket az addigi vallásossága révén megismert.
A film – mint mondtam – mélyen felkavaró. De hát az is a célja! Hiszem és vallom, hogy nem véletlenül keletkezett ez a film. Nem lehet a véletlen műve, hogy világszerte akkora érzelmi vihart kavart, mint amekkorát. Ki antiszemitának, ki antikatolikusnak, ki profánnak, durvának, közönségesnek titulálja, de hogy senkit nem hagy érintetlenül, az egyszer biztos! Aki megnézi, egészen bizonyosan más emberként lép ki a moziból, mint ahogy bement. (Itt természetesen nem csak azt értem, hogy két órával idősebben.) Ez a film – célja szerint – faragni akar az emberen. Amikor a szobrász készíti a művét, sok-sok kalapácsütést kell mérnie a kőre, hogy abból kialakuljon a kész alkotás. Csiszolja, faragja a szobrász a művét, amíg teljesen elkészül. Ezzel a filmmel Isten is csiszolni, faragni akarja az ember jellemét, mert az ember bizony nagyon is gőgös, nagyon is önhitt, önigazult. Ideje végre valóban letörni az ember önzését, magabízását. Erre nagyon is alkalmas ez az alkotás. Ideje végre szembesülni a valósággal. Valaki azt mondta, túlzásba vitte a rendező a naturális elemeket. Én azt mondom, ez a valóság. Nem tetszik? Sokaknak nem tetszik a nyers igazság. Mégis el kell viselni, ha egyszer számot akarunk vetni az életünkkel. És ennek éppen most jött el az ideje.
Ideje, hogy magunkba nézzünk. Tartsunk önvizsgálatot! Jézus azért a bűntettemért is meghalt, amelyet tegnap vagy tegnapelőtt követtem el, mielőtt megismertem volna Istent. Jézus azért a bűncselekményemért is vállalta a kínt, a kereszthalált, amelyre az emberek azt mondják, á, ez semmi! Valóban semmi? Szókratész egyszer azt mondta, adj teret és időt a hazugságnak, és igazsággá növi ki magát. Először elítélünk valamit, aztán elfogadjuk, és maholnap már kötelezővé is tesszük. Van rá példa elég, az életünk csupa megalkuvás. Észre kell vennünk, hogy a vég végén nincs lehetőség kompromiszszumra. Isten most még szól. Szól Mel Gibsonon keresztül, szól a prófétákon keresztül és még számtalan más módon is. Észrevesszük-e? Meglátjuk-e a mögöttes dolgokat? Felfedezzük-e Isten végtelen türelmét és szeretetét az események láncolatában?
Még ma tartsunk önvizsgálatot. Megéri!
Sebestyén Ilona Érd