A Sas-kabaré sztárja: Kolompár Orbán

Kádár-epigon, a gyerekkori verésektől frusztrált törpe Napóleon, populista, demagóg, tolvaj, de főként rasszista, fasiszta, aki a szélsőjobbnak üzen azzal, hogy direkt „elásítja” magát Kacav izraeli elnök budapesti beszéde alatt, és akitől a demokráciát meg kell védeni – ez mind-mind Orbán Viktor a hazai balliberális sajtó tükrében. De a fentiek csak azt a démonizáló szitokhalmazt fedik le többé-kevésbé, amit a médiamunkások le mertek írni. A választásokat megelőző hónapokban azonban beindult a suttogó propaganda gépezete is, amely talán még a hírhedt, aljasságában mérföldkőnek számító Kende-könyvön is túltett. Egyre többször ütötte meg az ember fülét az Orbán család etnikai gyökereit taglaló zajos monológ a buszon, villamoson, kocsmákban, piacokon. Vidéken és a fővárosban. A jól értesültek azt is tudni vélték, hogy egészen pontosan mikor magyarosított Orsósról Orbánra a bányamilliárdos papa.
Ez volt az a pont, amikor az ember valóban megrémült – de nem az orbáni diktatúrától vagy a román munkavállalók közelgő inváziójától. Hanem attól, hogy igazi vérfarkasok járnak közöttünk, báránybőrbe bújva. Aztán jött a kormányváltás, megalakult a romaügyi államtitkárság meg a semmire se jó esélyegyenlőségi tárca. És a Fidesz-kommandónak titulált APEH-rendőrséget is eltakarították az útból, így hát a Jászai Mari-díjas Sas József – aki tavaly március 15-én megkapta a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjat is – nyugodtan készült legújabb önálló estjére:
– És azt hallotta, hogy új elnöke van a cigány önkormányzatnak? – indul a Sas-féle párbeszéd a Hacsek és Sajó jelenetben.
– Hallottam. És hogy hívják? – jön a válasz.
– Hát Kolompár Orbánnak.
– Jól hallom? Kolompár? Orbán? Hát mégis igaz a hír! Hát mégis igaz! – csavarja meg a poént Sas József széles vigyorral az arcán, mintegy kikacsintva a közönségre, nyomatékosítva az áthallást. Rossz az, aki rosszra gondol, én nem mondtam semmit – fejezi ki Sas feltartott kezeivel. A publikum tökéletesen veszi az adást: szinte sikongat az örömtől. Február közepe táján Lendvai Ildikó is köztük volt, a szemtanúk szerint igen jól érezte magát, kiváltképp, hogy Sas művész úr az előadás alatt is kitüntette figyelmével. Az előadás jó híre mértékadó körökben szélsebesen terjedhetett: múlt pénteken a nézők seregét gyarapította például Vágó István, aki állandóan a lakosság IQ-ját teszteli, de a liberális városvédő, Ráday Mihály is, és Dettre Gábor, a jobb sorsra érdemes filmrendező – hogy csak a krémjét említsük. Hogy ők mit vettek az adásból, és tapsoltak-e az effajta szellemeskedésnek, nem láttam. Annyi bizonyos, nem álltak fel, legalábbis az én távozásomig. Pedig a Kolompár Orbánozást követően jó példával járt elöl néhány néző: elhagyták a zsöllyét. Igaz, polgári körösök voltak, akik saját szemükkel akartak meggyőződni, hogy igaz-e a hír, a polgári körök pedig a Sas-kabaré univerzumában a pokolban kaptak helyet.
– Csak nincs valami baj? – sietett riadtan az egyik jegyszedő a vörös bársonyfüggönyök közül kivackolódni igyekvő távozók sokadik csoportjához. Nyilván ilyesmire nem nagyon volt példa a Mikroszkóp történetében.
– Nem tetszik az előadás? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Bizony, nem – hangzott a válasz.
Az előadáson a művész egyébként temetésének tanulságos vízióját is megosztotta a közönséggel. Az elképzelt ceremónián sajátjaként búcsúztatja egy magyar ruhás gyászvitéz, egy zsidó és egy cigány férfi. A meglehetősen bárgyú jelenetből hamar kiderül: a magyar ruhás náci, aki inzultálja, majd végül képletesen internálja a jellegzetes előítéletek sémái szerint karikírozott zsidó és cigány gyászolót. (A zsidó a groteszkségbe hajlóan esendő, a cigány minden mondat után szívja az orrát.) A náci magyar nincs egyedül, éppen ellenkezőleg, kifejezi a néplelket: a tömeget megtestesítő négy gyászba öltöztetett táncoslány a zsidó és a cigány beszédét vad kerepléssel és sípolással próbálja elnyomni. Ez az ábra.
A felszabadult kacarászásokat hallgatva el kell ismernünk, hogy tényleg nagy a baj: van ok a szorongásra.