EU-csatlakozásunk aktuális kérdései

A Fidesz megalakulása óta híve a közös Európához való csatlakozásnak. Az 1998 és 2002 között hivatalban levő kormány vezető erejeként a 31 tárgyalási fejezet döntő többségéről lezártuk az egyeztetést. A 2002-ben hivatalba lépett szocialista–szabad demokrata kormánynak már csak a végső csomaggal, illetve azokkal a fejezetekkel kapcsolatban maradt hátra munkája, melyekről az Európai Unió korábban nem tette világossá az álláspontját. A 2002. decemberi koppenhágai végső tárgyalási csomag pénzügyi részével nem lehettünk elégedettek. Az, hogy a magyar gazdák a tagság első évében az uniós agrártermelőknek juttatott támogatásnak csak a 25 százalékára jogosultak (hiába fejelheti ezt meg a magyar kormány 30 százalékkal), legalább egy évtizedre versenyhátrányba kényszeríti az országot, és megterheli a magyar költségvetést. Ennél is érthetetlenebb, hogy a kormány nem lobbizott annak érdekében, hogy a biztos, tehát mindenképp kiutalandó támogatások részarányát emelhesse a pályázható források rovására; ennek az az eredménye, hogy mind a mai napig van ok a félelemre, hogy Magyarország esetleg az uniós kassza befizetője, nem pedig haszonélvezője lesz.
2004. május 1-jén a tagság ténnyé vált; a kérdés tehát már régen nem az, belépjünk-e az Európai Unióba. Másfél évvel a koppenhágai tárgyalászárás után már szintúgy nem az ott elértek értékelése a fő feladat, tehát a jól vagy rosszul csatlakozás latolgatása. Ma azt kell megvizsgálni, hogy a kormány hasznosan töltötte-e el az EU-tagságra való felkészülés utolsó másfél esztendejét, elkövetett-e mindent annak érdekében, hogy a belépésnek minél több nyertese legyen, és minél kevesebbeket érintsen az hátrányosan. Azt is érdemes megnézni, menynyire érvényesül a kormány munkájában az európai szellemiség, az általa foganatosított intézkedések összhangban vannak-e az unió írott és íratlan normáival.
Úgy látom, a kormány elvesztegette a rendelkezésére álló időt, s az országnak ma, háromhetes uniós tagállamként gyengébbek a pozíciói, mint 2002-ben. Az európai szellemiség csak a retorikában érvényesül, hiszen a demokrácia és a jogbiztonság például csak akkor fontos a kormány számára, amennyiben az nem ellentétes saját hatalmi törekvéseivel. Szintén a szlogenek szintjén tart csak igényt a kormány a nemzeti egységre; fals ötletekkel kockára tette az ország jó hírnevét, illetve csak választási fogásként beszél összefogásról. Minden konkrét eset ugyanis az egyeztetési hajlandóság hiányát mutatja.
Gyengültek a pozícióink
Az ország makroökonómiai mutatói egyértelműen jelzik, 2002-höz képest vértezetlenebb a magyar gazdaság. Ijesztő mérteket öltött az adósságállomány, exponenciálisan nőtt a költségvetési hiány, lassult a növekedés. Megkezdődött a külföldi tőke menekülése, a kis- és középvállalkozások pedig – a Széchenyi-terv megölésével – megkezdett beruházásaik befejezéséhez sem kaptak segítséget.
A kormány az ellenzéktől érkező kritikákat e téren is rendszeresen riogatásnak, rágalomnak nevezi. Vajon ugyanígy megbélyegzik-e kormánykörök a nemzetközi hitelminősítő, valamint kutatóintézeteket, hiszen ezek hasonlóképp értékelik a magyar valóságot? A lausanne-i IMD Vezetőképző és Gazdaságkutató Intézet május elején közzétett megállapítása szerint Magyarország a tavalyi 34. helyről a 42. helyre csúszott vissza a versenyképességi világranglistán. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint Magyarország kénytelen volt elbúcsúzni a csatlakozó országok élbolyától. A Deka Bank szintén márciusban pedig egyenesen úgy értékelte a helyzetet, hogy Magyarország nem tartozik az EU-csatlakozásra készen állónak tekinthető kelet- és közép-európai tagjelöltek közé.
Összefogás?
A kormányfő és a kormánypártok folyamatosan konszenzusról, a nemzeti érdek képviseletében való együttműködésről szónokolnak, de a valóságban egészen másként viselkednek. A Fidesz konkrét együttműködési területeket kijelölő februári javaslataira még csak nem is reagáltak. A tagság előtt rendezni kellett volna az európai integrációért felelős tárca nélküli miniszter, az unióban képviselendő álláspont kialakításáért felelős Európai Koordinációs Tárcaközi Bizottság (EKTB) és a Külügyminisztérium Integrációs és Külgazdasági Államtitkársága (IKÁT) viszonyát is. A tagságra vonatkozóan nonszensz, hogy egy apparátus nélküli miniszter vezessen egy olyan testületet, melynek adminisztrációját és titkárságát egy másik miniszter (a külügyminiszter) látja el mint munkáltató. Az integrációs miniszter május 1-jén távozott posztjáról, így nem tudni, május 1-je óta ki az itthoni koordináció feje. Ugyanúgy vette a kalapját brüsszeli állandó képviselőnk (EU-s nagykövetünk), így csak helyettesi szinten képviselik Magyarországot a legfontosabb döntés-előkészítő uniós fórumon, a COREPER-ben. Május 1-jén tehát úgy csatlakoztunk, hogy nincs Brüsszelben nagykövetünk, s nincs fő felelőse az itthoni koordinációnak. Ez ismét csak megkérdőjelezi komolyságunkat, s szinte lehetetlenné teszi érdekeink hatékony megjelenítését. Ennél rosszabb debütálás nem is képzelhető el.
Minden korábbi ígéret ellenére a kormány nem egyeztetett az ellenzékkel a négy legfőbb uniós poszt tekintetében, illetve a témában történt egyirányú tájékoztatást gátlástalanul konzultációnak hívta. Most van napirenden a vezető uniós tisztviselők (felső- és középvezetők) pályáztatása – egyelőre nem tudjuk, a kormány ezúttal szintén kihagyja-e az ellenzéket, illetve kiket kíván bevonni az ígért felkészítésbe az eredményes uniós pályázás érdekében. Tudjuk, hogy van kormányzati felkészítés a jelenlegi közigazgatásból pályázók számára, ugyanakkor nem kaptunk információt arra vonatkozóan, hogy ez a felkészítés mennyire nyilvános az „utcáról pályázóknak”. Nagy a félelmem, hogy az adófizetők pénzéből saját embereit készíti fel a kormány, hogy lenyúlja ezen komoly állásokat. Az első uniós munkatársi generáció hosszú időre meghatározza beágyazottságunkat a brüsszeli apparátusban, ezért is fontos, hogy minél szélesebb szakmai bizalom legyen mögöttük.
A magyar gazdák
versenyképessége
Fischler mezőgazdaságért felelős biztos a közelmúltban mindössze 50 százalékosnak minősítette a magyar mezőgazdaság felkészültségének állapotát. A 2003. évi országjelentésben is az agrárszektor problémái miatt marasztalta el az unió leginkább Magyarországot. Úgy vélem, a kormánynak most már nem a feltétel nélküli alkalmazkodásra kellene koncentrálnia, hanem arra, hogy a gazdák – a számukra hátrányos koppenhágai egyezség ellenére – jobb pozícióba kerülhessenek az uniós versenyben. A szlovák kormányhoz hasonlóan a magyar kormánynak is haladéktalanul ki kellene fizetnie részükre a 30 százalékos nemzeti kiegészítést.
Vállalkozások
A gazdák mellett a vállalkozókat is segítenie kellene a kormánynak, hogy az uniós csatlakozás nyerteseivé válhassanak. Fel kellene hagyni a megszorító csomagokkal; olyan gazdasági intézkedéscsomagot kellene sürgősen kidolgozni, mely megállítja Magyarország nemzetközi versenyképességének romlását, illetve segít visszaszerezni világgazdasági pozícióinkat.
Uniós források
Az európai uniós pályázati kiírások és az információszolgáltatás manapság sokszor igen ellentmondásos. A pályázatokkal foglalkozó munkatársak gyakran homlokegyenest eltérő felvilágosítással szolgálnak ugyanarról a kérdésről. A bírálati határidőket szinte sosem tartják a felelős hivatalok. A tagságnak tehát bizonytalan szakemberekkel és intézményekkel vágtunk neki. Ráadásul az uniós támogatásokat nem tette áfamentessé (csak a SAPARD-ra, s csak április 30-ig) a kormány, tehát a támogatások egy részét vissza akarja játszani saját magához.
Infrastruktúra-hiányban szenvedő országban a források döntő részének ilyen fejlesztéseket kellene szolgálnia, az ilyen témájú pályázatoknak kellene leginkább nyerniük. Ezzel szemben Magyarországon ezekben a kategóriákban a legnehezebb uniós támogatásokhoz jutni. Felmerül a kérdés, jól választotta-e meg a kormány a Nemzeti fejlesztési terv prioritásait.
Mindezeket egybevetve ügyelni kellene arra, hogy az uniós források mindenki számára hozzáférhetők legyenek, az elosztás pártosságának gyanúja még csak fel se vetődhessen, ne fűződjön kétség a pályázatok elbírálásának függetlenségéhez, a bírálók pártatlanságához. Tegyék átláthatóvá a pályázati rendszert, segítsék elő, hogy minden pályázni jogosulthoz – párthovatartozástól függetlenül az önkormányzatokhoz, vállalkozókhoz, gazdákhoz, civil szervezetekhez – minden információ eljusson az előttük megnyíló lehetőségekről.
Felelősségi rendszer
Meggyőződésem, a kormánynak haladéktalanul rendbe kellene tennie az Európai Unióban érvényesítendő magyar álláspont kidolgozásának menetét. A jelenlegi zűrzavaros helyzet presztízsveszteséget okoz Magyarországnak, s megakadályozza, hogy hatékonyan jelenítsük meg nemzeti érdekeinket. Az Európai Parlamentben (EP) tevékenykedő képviselőink még megfigyelőként több alkalommal tapasztalhatták, hiába érnek el sikereket a legkülönbözőbb témákban az EP-ben, ezen Magyarország szempontjából kulcsfontosságú kérdésekben (észak–déli autópálya, kishatárforgalom, uniós többletforrások az újonnan csatlakozóknak), a magyar kormány a tanácsban vagy nem nyilvánít véleményt, vagy nem képviseli megfelelően érdekeinket.
Uniós kinevezések
Úgy ítélem meg, a kormánynak sürgősen változtatnia kellene az uniós posztokra történő nevezések eddigi gyakorlatán. A régiók bizottságába, valamint a gazdasági és szociális bizottságba delegáló szervezetek úgy hozták meg döntésüket, hogy a végeredmény közel sem tükrözi a magyarországi valóságot, sok magyar polgárnak egyszerűen nincs képviselete az unióban. A listákon ráadásul arra méltatlan személyek is szerepelnek. Az pedig egyértelműen a kormány felelőssége, hogy a valós, nem pedig az általa látni vélt Magyarországot képviselő személyek kerüljenek e fontos posztokra.
Nyilvánosság
Kerüljön végre nyilvánosságra, kik lesznek azok, akiket a csatlakozás hátrányosan érint. A kormány ne titkolja tovább az ezzel kapcsolatos elemzéseit. Dolgozzon ki intézkedéscsomagot a reménytelenül leszakadók megsegítésére.
A bérek felzárkóztatása
Szükség volna egy programra a bérek felzárkóztatása érdekében. A gazdasági fejlettség uniós átlaga elérésének ugyanis egyik feltétele, hogy a bérekben se legyen nagy eltérés. Építsen tehát a kormány a polgárok képzettségére, szaktudására, s biztosítson ehhez méltó javadalmazást. E nélkül ugyanis a magyarok kevéssé érezhetik magukat teljes jogú uniós polgárnak.
Lobbi a magyar
munkaerő érdekében
Több tagállam a tárgyalások alatt írásban tett ígéretet a szabad munkaerő-áramlás garantálására, de aztán a csatlakozás finisében visszatáncoltak. A kormánypártok az intézkedést kérő fideszes országgyűlési határozattervezetet még tárgysorozatba sem vették. Kérdés: hol maradtak eddig a szükséges diplomáciai manőverek? Mindenesetre ez is bizonyítja, hogy nagyon gyenge a jelenlegi kormány uniós érdekérvényesítési képessége. A kormánynak tehát a munkaerő-áramlás témájában mindent el kell követnie a magyarokat sújtó korlátozások mielőbbi felszámolása érdekében. Figyelmet kell ugyanakkor szentelni a Kelet-Közép-Európából Magyarországra irányuló migrációs veszélynek is.
Hiteles tájékoztatás
A tavaly áprilisi csúfos népszavazás után teljes mértékben leállt a közvélemény tájékoztatása. Márciusban a Die Presse siralmasnak minősítette a magyar polgárok tájékozottságát uniós ügyekről, arról, hogy mi vár rájuk május 1-je után. Komolyan kellene tehát végre venni az uniós tagságról való tájékoztatást. A kormánynak fel kellene hagynia a pénzpocsékoló, általános és semmitmondó információs kampányokkal. Célzott tájékoztatást kellene adni mindazoknak, akiknek szükségük van az unió szabályrendszerében való eligazodásra, akik uniós forrásokra szeretnének pályázni. A tagsággal kapcsolatos felméréseket, hatástanulmányokat nyilvánosságra kellene hoznia a kormánynak, fel kellene hagynia a titkolózással; emberszámba kellene tehát végre vennie a polgárokat.
Határon túli magyarok
Mielőbb fel kellene mérni, miként érinti csatlakozásunk a határon túli magyarok helyzetét, mindazokét, akik az unió határain kívül maradtak, illetve mindazokét, akik immár uniós polgárok. Az ő problémáik kezelésére a kormánynak ki kellene dolgoznia – az ellenzékkel egyetértésben – egy intézkedéscsomagot, nehogy Magyarország uniós tagsága az ő helyzetüket a legkisebb mértékben is rontsa.
Az egész országnak
boldogulnia kell
A csatlakozási szerződésben foglaltak komoly korlátokat támasztanak velünk szemben (például egy ír polgárra 418 euró támogatás jut évente, egy magyarra pedig 49), tehát nekünk nem a jövő többsebességes Európájáról kell merengenünk, hanem arról, hogy a versenyhátrányt hogyan lehetne minél gyorsabban ledolgozni, mit tehetnénk Magyarország mielőbbi egyenrangúsítása érdekében. Úgy látom, a kormány elmúlt kétéves tevékenysége azt mutatja, ebből a feladatból vajmi keveset értett meg. A gazdaság hanyatlik, az államigazgatás a saját túlélésének garantálásával van elfoglalva, a mezőgazdaság ma már biztos vesztesnek tűnik, állandósult a harc az uniós posztok és források kisajátításáért. Az uniós tagság a lehetőséget jelentette Magyarország számára, az esélyt arra, hogy ténylegesen felzárkózzunk. Sajnálatos módon a kormány ezzel nem tudott élni. Horn Gyula május 1-jei szavaiból az is kiderült, ők csak az ország egyik felét gondolták bevinni az unióba. Eddig is tudtuk, a nemzet szellemi erejének feléről önként lemondanak, de most már azt is tudjuk, csak a fél ország sorsát viselik a szívükön. Ez a magyar szocialisták Európa-képe: fél Magyarország méltó csak az unióra.
A Fidesz az egész ország boldogulásában gondolkodik. Aggodalmaink a magyar polgárok mindennapi problémáit tükrözik. Ha ezekben a kérdésekben nem lesz előrelépés, biztosan nem leszünk sikeresek. S akkor az a fél ország is szenvedni fog, amelyiket egyébként a miniszterelnök szívesen visz magával az Európai Unióba.

A szerző országgyűlési képviselő,
a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség
európai parlamenti képviselőjelöltje