Mese a kisebb államról

Kormányzatunk a nehéz gazdasági helyzetből való kilábalást az eurózónához való csatlakozástól reméli. Úgy tervezik, hogy 2008-ig a főbb gazdasági mutatókat – mint az államháztartási hiányt és az inflációt – lecsökkentik a csatlakozási kritériumoknak megfelelő szintre. A hangsúly tehát a külső igényeknek való megfelelésen van, és háttérbe szorul az a kérdés, hogy a nemzeti valuta feladása milyen tényleges előnyökkel és hátrányokkal jár. Az euróalapú gazdaság kétségkívül tovább növeli nyitottságunkat, és felerősíti a piacok felszabadítását. De egyúttal lemondást is jelent egy hatékony gazdasági eszközről, hiszen az árfolyam-politikán keresztül védelmezni lehet a nemzeti gazdaság fejlődőben lévő, de a nyílt versenyre még nem eléggé felkészült ágazatait. Az eurózónához való csatlakozásra való felkészülés kulcskérdése, hogyan tehető a nemzetgazdaság alkalmassá a nagyobb nyitottságból adódó lehetőségek kihasználására.
Amit egyelőre az elképzelésekről hallhattunk, azok sokkal inkább a vágyakat, reményeket tükrözik, semmint a lehetőségek reális számbavételét. Az államháztartási hiány lefaragását a nemzeti jövedelem három százalékára alapvetően a kisebb, takarékos állam megvalósításával akarják elérni. A Draskovics-csomag még csak százmilliárdos tételeket vont el, de a kisebb állam koncepciójában már ezermilliárdos nagyságú megtakarítások szerepelnek. Természetesen jó arról hallani, hogy csökkenni fognak az adóterhek, és az állam racionálisabb szerkezetben kisebb költséggel látja majd el a feladatait, de a megvalósítás mikéntjéről nem esik szó, pedig, mint tudjuk, az ördög a részletekben bújik meg.
Az állam a legrosszabb gazda, hallhatjuk felelős politikusoktól, ami ugyanannyira hamis szólam, mint valaha a társadalmi tulajdon felsőbbrendűségének hangoztatása. Groteszk megnyilvánulása ennek az elvnek az energiaszektor privatizálása, amelyik jelentős részben a magyar állam kezéből egy francia állami vállalathoz került át. Az állam csak akkor rossz tulajdonos, ha magyar? A tulajdon hatékonyságát nem lehet ideológiai alapon megközelíteni, hanem azt kell nézni, hogyan biztosítható jobban az összhang az elérendő gazdasági és társadalmi célok és a rendelkezésre álló eszközök között. A nyereségérdekeltségű vállalkozások alapvetően a gyors és rövid távon elérhető haszonra törekszenek, ezért kevésbé hajlamosak a csak hosszabb távon jövedelmező befektetésekre, kevésbé törekszenek a környezeti károk mérséklésére és kevesebb figyelmet fordítanak a biztonsági kockázatokra. A meggondolatlan privatizációra bőven találunk példát, elég utalni a brit vasút biztonsági rendszerének összeomlására a privatizáció után néhány évvel, vagy az amerikai elektromos rendszer ismétlődő zavaraira. Az állam, ha rendelkezik átfogó koncepcióval és stratégiával, akkor megteremtheti a virágzó gazdaság alapjait, de bürokratikus irányítási módjával fékezi az új ötletek megvalósítását és az alkalmazkodást a naponta változó feltételekhez. Jó példa erre a világháború után a romokban lévő japán gazdaság hosszú idejű szárnyalása, amit a jól átgondolt és megtervezett állami gazdaságpolitika alapozott meg, de amikor a világgazdaság mély túltermelési válságba került, már hiányzott a reagáló készség és a stagnálás évtizede következett be.
A kisebb állam koncepciója jó lehet, ha előzetesen az állam túlvállalta magát és olyan területeken fejt ki irányító, ellenőrző tevékenységet, ahol nem elég hatékony. Ezen a ponton Magyarország már rég túljutott, ezért kérdéses, hogy a további jelentős leépítés az állami szférában nem vezet-e súlyos működési zavarokhoz. Minden átszervezés beruházást igényel, hogy amíg az új szervezetek felnőnek az elvégzendő feladatokhoz, a régi struktúra addig is kezelni tudja a napi feladatokat. A Draskovics-csomag tapasztalatai alapján nem sok a remény, hogy az elvonásokra szakosodott kormányzat képes lesz az eddigieknél hatékonyabban ellátni feladatát. A pénzügyi fűnyíró ott vágott eddig is a legtöbbet, ahol a legkevésbé lett volna szabad: az egészségügyben, az oktatásban, a kutatásban. Az állami szerepvállalásnak a stratégiai célokra kellene összpontosítania, ezzel szemben úgy tűnik, hogy a rövid távú szemlélet az uralkodó, és az államháztartási lyukak betömködésén túl már nem marad energia, figyelem, a koncepcionális gazdaság és társadalompolitika kidolgozására. Mindenütt, ahol az állam kudarcot vallott, ki akar bújni a felelősség alól. Ennek jele az egészségügyben tervezett kórházi privatizáció, a felsőoktatásban a menedzseri irányításra vonatkozó tervezetek. Nagyon jellemző a kutatási-fejlesztési támogatások megnyirbálása is, ami a hangzatos kijelentések ellenére tovább csökkent, és mára már a GDP 1 százalékát sem éri el, szemben az európai átlagos 2 százalékkal. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy nálunk a GDP jóval alacsonyabb a fejlett gazdaságokénál, akkor a K+F szférára fordított összeg elmaradása öt-tízszeres. Az már a csoda határát súrolja, hogy ennek ellenére a hazai kutatás még mindig tartja versenyképességét. Hasonló a helyzet az egészségügyben és az oktatásban, ahol a hazai színvonal messze magasabb, mint ami a ráfordított erőforrások alapján várható lenne. Az első figyelmeztető jelek máris megjelentek, diákjaink már kevésbé eredményesek a nemzetközi versenyeken, mint korábban voltak, és néhány kiábrándító felmérés is készült a magyar tanulók felkészültségéről. Az igazi veszély abból fakad, hogy a kulturális ciklusok időtávja jóval hosszabb, mint a gazdasági folyamatoké. A gazdaságban létrehozható jelentős fordulat tíz év alatt is, de egy kulturálisan elmaradt ország felemelkedéséhez legalább 25-30 év kell. Ha hiányzik a jól képzett szakembergárda, ha nincsenek kvalifikált tanáraink, tanítóink, akik átadhatják tudásukat, akkor a következő generáció is képzetlen marad. Tanulatlan munkaerővel pedig nincs gazdasági felemelkedés.
Beléptünk az Európai Unióba és ezzel a versenyt választottuk. Ha majd 2010 körül az eurót is bevezetjük, a verseny tovább élesedik. Erre kell felkészülni, és ennek érdekében kellene mozgósítani a hatékony és takarékos államot, nem pedig fordítva felülni a lóra, amikor a takarékoskodás miatt csökkentenék az államot, és ehhez igazítanák az elvégzendő feladatokat.

A szerző egyetemi tanár