Washington és az EU közt a padlóra estek

A meghatottságtól mindig könny szökik a szemembe, amikor a koalíció az ország érdekeiről mesél, amit nem szabad holmi olcsó kampánycélokért feláldozni. E tekintetben valóban példamutató a Medgyessy-kormány teljesítménye, hiszen ők, akár ingyen és bérmentve is, feláldozzák a nemzeti érdekeket, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mint ez legutóbb a tokaji borok kapcsán a szlovákokkal kötött megállapodással történt. A számunkra hátrányos egyezség most csak azért látszik meghiúsulni, mert a vérszemet kapott pozsonyi vezetés úgy hiszi, még ennél is többet passzírozhat ki a budapesti kollégákból, ha még egy kicsit tovább játszadozik velük.
Felelősségre intő szöveget legutóbb akkor hallhattunk kormánypárti politikusoktól, amikor a Fidesz kerekasztal-tárgyalásokat javasolt az iraki magyar szerepvállalás újragondolásáért. A gyönyörűen kongó szavak hitelességét azonban megkérdőjelezi számos múltbeli példa, amelyek közül talán elegendő egy öt éve történt esetet felemlíteni.
1999 tavaszán a NATO légicsapásokat kezdett – na nem a magyar érdekszféra szívében fekvő Irakban, hanem – a távoli, hazánk biztonsága szempontjából teljesen érdektelen Balkánon. 1999. május 3-án a megkérdőjelezhetetlen euroatlanti elkötelezettségű Kovács László szocialista frakcióvezető napirend előtti felszólalásában bejelentette: képviselőcsoportja, tekintettel az új helyzetre – a szövetség gépei hazánk légteréből is támadták Jugoszláviát, továbbá a kereskedelmi televíziók sugallatára növekedett azok száma, akik szerint Magyarország háborúba sodródhat –, kezdeményezni fogja a
NATO-gépek számára korlátlan légtérhasználatot engedélyező országgyűlési határozat módosítását. Merthogy ilyen éles helyzetben a tehetetlenkedő Orbán-kormány helyett a felelős szocialista ellenzéknek kell komolyabb szerepet játszania a válság enyhítésében. Ugyanebben a megszólalásában Kovács legfontosabb problémája annak felvetése volt, hogy a kabinet tiltsa meg a Magyarországról indítandó szárazföldi hadműveleteket, valamint az Orbán-kormány határolódjon el a területi követelések, a határmódosítások felvetésétől. A felszólalás végén azt is megtudhattuk, hogy nem az MSZP álláspontjában állt be változás – az a NATO-val kapcsolatban évtizedek óta szilárd elvi alapokon áll, így megingathatatlan és változatlan –, hanem a helyzetben. S azután kérlelhette a frakcióvezetőt Robertson NATO-főtitkár, hogy gondolja át még egyszer a javaslatot, Kovács hajlíthatatlan maradt. Olyan apró részletek sem zavarták a szakértelem és nemzeti érdek ellenzékét, hogy miként lehetne követeléseik teljesítése esetén hatékonyan megvédeni a magyar légteret. Hiszen a magyar légierő MiG–29-esei – mert olyan NATO-kompatibilis honvédséget örökölt 1998-ban a polgári kormány, hogy hiányzott a gépeinkből a barát-ellenség felismerő rendszer – az Egyesült Államok kérésére, elkerülendő a téves azonosításukat és lelövésüket, nem szállhattak fel. A messze földön elismert stratéga arról sem nyilatkozott, hogy miért szolgálná Magyarország érdekeit egy olyan javaslat, amelyik egyértelműen meghosszabbítja a háborút. Szerencséjükre akkor a független sajtó teljes figyelmét lefoglalta az ideiglenesen a parlamentben állomásozó MIÉP és vezetőjének aktuális aranyköpései, így ilyen apróságokkal nem volt idejük és helyük foglalkozni. Sőt, számos, most éppen Irakot felszabadítani kívánó értelmiségi akkor rettenetesen tudott aggódni a légicsapások miatt szenvedő szerb népért. A probléma végül Milosevics kapitulációjával – szerencsénkre – megoldódott.
Miután a magyar baloldal ideológiájának egyik sarokköve, hogy még évtizedekig kell tanulnunk a nagybetűs Európától a demokráciát, akkor nézzünk körül, miként csinálják a nagyok. A spanyol példa helyett – hiszen az túl egyszerű lenne – lássuk, hogyan viszonyult és viszonyul az iraki háború kérdéséhez az MSZP egyik példaképe, a német SPD.
Az összehasonlítást már csak azért is érdemes megtenni, mert Magyarországhoz hasonlóan a harmadik évében válságról válságra bukdácsoló Németországban sem tud a kormány saját eredményt felmutatni. Így már a 2002-es szövetségi választási kampányban számukra sem nagyon maradt más, mint a szimbolikus fronton, a békeharc területén elért állítólagos sikereik bemutatása. A közelgő súlyos vereségtől akkor a számukra legjobbkor érkező Elba árvize mellett a nemet mondunk az iraki háborúra jelszó mentette meg az SPD-t. Ismerték ugyanis az 1945 óta békére idomított németek gondolkodását, többek között azért is, mert a bennszülöttek átnevelésének jórészt éppen ők voltak a végrehajtói és legnagyobb haszonélvezői. Hiába figyelmeztettek szakértők, hogy álságos Berlin ígérete, amely szerint nem vesz részt az Irak elleni akcióban, hiszen a Bundeswehr a feltételek híján, ha szeretne, sem lenne képes a támadásban cselekvő segítséget nyújtani. Az egyetlen elméletileg ilyen célra felhasználható 300 fős egysége, a KSK ekkor már egy esztendeje küzdött Afganisztánban a nők jogainak tiszteletben tartásáért.
Az elért siker miatt és a mondanivaló hiánya okán 2003 elején a hesseni és alsó-szászországi tartományi választások alkalmával is megpróbálta az SPD a békeharcot tematizálni, immár sikertelenül. Tették ezt annak ellenére, hogy ekkorra nyilvánvalóvá vált a szociáldemokrata akció ára. Hiszen Franciaország azért volt hajlandó támogatni Irak ügyében a német álláspontot, mert Berlin ígéretet tett Párizsnak, hogy 2013-ig lényegében érintetlenül hagyja a mostani mezőgazdasági támogatási rendszert, amelynek legnagyobb haszonélvezői a gall gazdák. De úgy tűnt, néhány milliárd euró pluszt megér, hogy a megfelelő elvtársak – ez náluk is a hivatalos megszólítás – ülnek a nagy fekete Audikban és Mercedesekben. S most az európai parlamenti választások előtt sem jutott más a szociáldemokrata agytröszt eszébe, mint azzal az állítással kampányolni, hogy ha a CDU lenne hatalmon, akkor már rég ott lennének a Bundeswehr egységei is Irakban, a megszálló erők között.
Miután mi, magyarok még évekig képtelenek leszünk egy ilyen magas szintű, tisztán értékelvű politizálásra, ezért elég, ha végül egy kérdésre keresünk választ. Milyen érdekünk kapcsolható a magyar csapatok Irakban állomásoztatásához? Pozitív értelemben semmilyen, hiszen még arra sem ügyeltek a washingtoni hivatalosságok, hogy a hatalmas iraki újjáépítési tortából legalább néhány kisebb morzsa hulljon a nyolcak levelét aláíróknak. Szánalomra méltó volt az SZDSZ listavezetője, Demszky Gábor érvelése, aki úgy vélte, Magyarország fenyegetettsége azzal növekszik, ha kivonjuk csapatainkat Irakból. Képzeljük el azt az abszurd helyzetet, amikor radikális iszlamista csoportok merényletekkel fenyegetőzve kívánják kikényszeríteni az iraki magyar jelenlétet!
Nem véletlenül csalódottak az amerikai kegyekért folytatott versengésben sokáig vezető helyen álló lengyelek sem. Varsó korábbi tüntető Amerika-barátsága alapvetően racionális elemekre – Németország és Oroszország közé szorult Lengyelország felértékeléséhez fűzött reményekre – épült, így érdekeit szem előtt tartva szükség esetén módosíthat azon. S láthatóan Romániának is megéri, ha a számtalanszor demonstrált feltétlen Amerika-barátságáért cserébe Washington kiállítja róla a kisebbségek kezelésének mintaállama bizonyítványt.
Ezzel szemben a magyarországi koalíció pártjainak ideológiai okokból, a magyar nemzet tudatos gyengítéséhez szükséges egy, az elmaradott, provinciális stb. hazai érdekeknél „magasabb rendű”, „demokratikusabb” centrum felmutatása. Hiszen keserű tapasztalatuk, hogy saját erejükből masszív külföldi segítség nélkül mindig is könnyűnek találtattak hazánkban. Így legfeljebb egy aktuális messianizmushoz viszonyított elmaradottságunkra hivatkozva követelték és követelik a bennszülöttektől, hogy azonnal szakítsanak a múltjukkal és tiszteljék bennük a legújabb világmegváltó eszme egyedül hiteles képviselőit. Ez a vigécmentalitás akkor lepleződik le – amint az legutóbb az iraki beavatkozás esetében történt –, amikor az imádni rendelt EU és Washington egymással szögesen ellentétes álláspontot fogalmaznak meg.
Aligha lehetnek illúzióink, hogy Washington mindent elkövet, hogy megakadályozza a csapatok hazahívási hullámának tovaterjedését. Ebben, mind érdekeinek képviseletében, soha sem volt válogatós, elég itt Budapest Gripen vadászgépvásárlására, illetve a korábbi amerikai nagykövet asszony által felfedezett tomboló rasszizmus és antiszemitizmus látható összefüggéseire utalni. Mindezek ellenére érdemes azzal tisztában lennünk: nagyjából annyi erkölcsi kötelezettségünk van az irakiakkal szemben, mint amennyi nekik irányunkban, így erre az esetre is alkalmazható a szabad demokraták által imádott önkéntesség elve. Akinek fontos az iraki demokrácia, az ne mást küldjön maga helyett a közösség pénzén, hanem nyúljon a saját zsebébe. Főként akkor nehéz vitatni ezt az elvet, ha minden más, a jövőnk és nemzeti fennmaradásunk szempontjából alapvetően fontos terület – oktatásügy, egészségügy, határon túli magyarok, kutatás-fejlesztés stb. – támogatását, a folyamatos megszorításoknak hála, drasztikusan leépítik.

A szerző történész, közíró