Folytatódik a cigányság társadalmi kirekesztődése

Csupán képmutatás, hogy a mostani gazdaságpolitika valamennyire is optimális foglalkoztatási és szociális helyzetet teremtene a szegények számára, hiszen keveseknek jelent vonzó életlehetőséget. Mert akárhogy nézzük, Magyarországon közel kétmillió olyan ember él, aki a kilencvenes években végképp kiszorult a munkaerőpiacról. E réteg felélte tartalékait, s nemhogy felemelkedési, de megkapaszkodási esélye sincs már. Köztük található a romák nyolcvanöt-kilencven százaléka, akik tovább már nem csúszhatnak lefelé, hiszen a puszta létfenntartásuk is veszélyben van. Ők önerőből képtelenek már talpra állni, vagyis mélyreható társadalompolitikai intézkedések nélkül kirekesztettségük végleg visszafordíthatatlanná válik. A végtelenül kiszolgáltatott cigányoknak nemcsak a munkanélküli-régiókban, hanem másutt is legfeljebb az uzsorakamatra felvett kölcsönök jelentenek valamiféle látszatsegítséget.
De az sem ritka, hogy a romák egy része előre eladja szociális juttatásait, nemegyszer alig húszezer forintért az egész évi családi pótlékot. Jóllehet a szegény romák aránya az elmúlt években nem sokat változott, de maga a szegénység és a nyomor drasztikusan mélyült körükben. Ennek egyik oka az, hogy máig nem épült ki az a szociálpolitikai rendszer, amely esélyt adna a megkapaszkodásra. Fennáll a veszély, hogy az egyre zsugorodó állam a szabadpiacra bízza azok sorsát, akik éppen a piaci kudarcok miatt kerültek tartósan vesztes helyzetbe. Zavaró ugyanakkor az is, hogy szociális védőháló fenntartására szánt forrásokat nem hagyják bent a gazdaságban, de ha még így is lenne, ettől sem csökkennének érdemben a szegények terhei. Ne feledjük, a romák csak elenyésző számban adófizetők, így még azt sem mondhatják, hogy a közterhek befizetésével lennének képesek megvásárolni az állami szolgáltatások bármelyikét. Ezért joggal merül fel az igény az állami szolgáltatások elvárható körének szélesítésére.
Az állami gondoskodást szociális jogosultságként kell értelmeznünk, amelyet az állam semmiképp sem adhat fel. Annál kevésbé, mert több százezren már eleve kiszorulnak a társadalmi szolgáltatások köréből. S itt nemcsak a kétségtelenül közvetlen segítségre szoruló romákra kell gondolnunk, hanem a kirekesztettek folyton gyarapodó körére is, akik nem jutnak hozzá a társadalmi javakhoz és szolgáltatásokhoz. Ráadásul egy olyan társadalmi környezetben kellene boldogulniuk, amelyben felzárkózásuk és integrációjuk állandó veszélyben forog. Azt sem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy az állandó szólamként felmerülő cigány foglalkoztatási arány a cigányság körében csaknem a nullával egyenlő. Nem véletlen, hogy a folyton újratermelődő nyomor láttán csak a különböző segélyezési akciók szaporodnak. S amiként semmi sem történt a szociális rendszer sokat emlegetett modernizációját illetően, az önállóan kezelt, láthatóan tökéletlen szociálpolitika aligha képes a cigányok fizikai és szellemi nyomorának, illetve ennek mélyülésének a megakadályozására. Csupán az ígérgetések szintjén maradt az egyenlő bánásmód elvének érvényesítése, a munkanélküliek és a különböző szempontból hátrányos helyzetűek védelme.
Megfelelő ösztönzők híján persze aligha reménykedhetünk abban, hogy a munkaadók önként segítenek a mind nehezebben foglalkoztatott társadalmi csoportokon. Mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy tartósan előnyben részesítik a leszakadókat. És mivel az iskolarendszer távolról sem teremt megközelítően egyenlő feltételeket az alacsonyabb végzettségű szegény családból származó gyermekeknek, első lépés lenne integrációjuk erősítése az oktatási rendszeren belül. Mert éppen a romák azok, akik a kulturális javak elosztásánál a szabad versenynek nevezett pozícióharcban a sor végére kényszerülnek. A cigány származásúaknak társadalmi helyzetüknél fogva úgyszólván semmi esélyük sincs arra, hogy jól felszerelt iskolákban tanuljanak. Önmagában is reménytelen a romákra szabott tanulási programok kidolgozása éppúgy, mint az információs technológiai eszközökhöz való hozzáférés megkönnyítése, nem is szólva az élethoszszig tanulás gyakorlatba való átültetéséről.
A kialakult helyzet természetesen nem egytényezős, hiszen nem véletlenül emlegetjük a szociokulturális hátteret. Ha mégis ki kellene emelni egy sajátos jellemzőt, amely a hátrányos helyzet tartalmát meghatározza, az az alacsony, a mindenkori létminimum alatti jövedelem lenne. De az alacsony jövedelem mellett a rosszul felszerelt, egészségtelen, szűkös lakáskörülmények ugyanúgy ide- tartoznak, mint a deviáns mikrokörnyezet szocializációs ártalmai. Mint ahogy egyáltalán nem vagy alig biztosítottak a szociális és egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyei is. S bármennyit beszélnek is róla, szinte semmi sem történt a civil társadalom erősítésében. Mintha csak helyben járás lenne a diszkrimináció és a társadalmi előítéletek leküzdésében is. Elmélkedhetünk sokat a kirekesztődés megakadályozásáról, mindig lesznek, akik a leszakadás megállításának közvetett és közvetlen költségeit máris túlságosan soknak tartják.
Az elszabadult egyenlőtlenségek világában élünk, amelyek veszélyeztetik a nehezen kivívott társadalmi békét. Másfelől növekszik az igény egy olyan társadalompolitika iránt, amely nem csak szavakban garantálja bőrszínre és kulturális hovatartozásra való tekintet nélkül az emberi önbecsülés lehetőségét. Más szóval az emberhez méltó élethez való jogot, nemkülönben a társadalmi szolgáltatásokhoz való folyamatos hozzájutást. A romák többsége a puszta túléléshez is azonnali segítségre szorul. Megint mások folyamatos gondoskodásra, mert önmaguk ellátására képtelenek. Ám hiába készítették el a szaktárcák a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló programokat, sem a jogegyenlőség érvényesítésében, sem az életminőség javításában nem történt változás. Az előítéletek változatlanul hatnak, az oktatási szegregáció pedig nem csökkent. A romák társadalmi kirekesztődésének megállítására irányuló törekvés írott malaszt maradt, holott a demokratikus minimum alapján vannak olyan értékek és célok, amelyekből sem a többség, sem a cigányság nem maradhat ki.

A szerző szociológus