Sajtószabadság és médiahatalom

A 90-es évek elején a magyar alkotmánybírósági gyakorlat két helyről vette az ösztönzőit a véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság kereteinek megállapításához. Az egyik az amerikai gyakorlat volt, ahonnan a kimondhatóság és (sajtóközlés) határaihoz vett át egy tesztet. Ez a „tiszta és jelenvaló veszély” formulája volt, ami azt jelenti, hogy addig nem lehet korlátozni a véleményt és annak megjelenítését, amíg az nem idéz fel tiszta és jelenvaló veszélyt. De ha már ezt felidézi, akkor az ezt büntető jogi szabályozások már alkotmányosak, és elítélhető a véleménynyilvánító. Ez alapján semmisítette meg a 32/1992. Ab-határozat a Btk. 269. § (2) bekezdésében meghatározott tényállást, a közösség elleni izgatás alacsonyabb fokozatát, és most 2004-ben ismét ez volt az elvi alap a gyűlöletbeszédet büntetni kívánó törvénymódosítás megsemmisítéséhez. A másik a német gyakorlat volt, amely a véleménynyilvánítási szabadság egyéni jog jellege mellett e jognak a politikai demokrácia intézményrendszerének alapjaként való működését emelte ki: „e jog nem csupán alapvető alanyi jog, hanem objektív, intézményes oldalának elismerése egyben a közvélemény, mint alapvető politikai intézmény garantálását is jelenti.” Vagy ugyanez a határozat egy másik megfogalmazásában: „Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett tehát az alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség” (lásd: Az Alkotmánybíróság határozatai 1992, 172–178. oldal). Hogy pontosan miről is van itt szó, azt a német alkotmánybírósági döntvénytárból tudjuk igazán megérteni. Ez a bíróság már a 1960-as évektől kezdve azt tartotta szem előtt, hogy a véleménykifejezés egyik alapvető célja a közvélemény kialakításába belefonódás. Más (kevesebb) annak a véleménykifejezése, aki csak kis hatósugárban tudja megtenni; ezzel szemben más (magasabb) szinten rendelkezik az a személy vagy politikai csoport a véleménykifejezés szabadságával, akinek véleménye privilegizáltan, mintegy megafonokon felerősítve, a tömegmédiák által milliószoros felhangosításban éri el a közvéleményt. Ez a különbség éppúgy sérti a véleménykifejezés szabadságát, mint a közösségek vagy az állam túl széles büntetőjogi védelme a véleménykifejezéssel szemben. A német szövetségi alkotmánybíróság tehát így fogalmazta meg a véleményszabadság intézményi-strukturális oldalának védelmét: „Ezért szükség van olyan pozitív szabályozásra és rendre, amely biztosítja, hogy a létező vélemények sokfélesége a lehető legszélesebben és teljességgel kifejezést találjon a rádióban…” (Idézet a német szövetségi alkotmánybíróság egyik 1981-es döntéséből.) Néhány évvel később az „uralkodó véleményhatalom létrejöttének” nevezi azt az állapotot, ami sérti a véleményszabadság alkotmányos alapjogát, és alkotmányellenességet valósít meg. A német alkotmánybírósági döntések ezt úgy pontosítják, hogy e jog objektív-intézményes oldala azt is jelenti, hogy a társadalom nagy csoportjainak véleményei egyenlő eséllyel rendelkezzenek arra, hogy a közvéleményt elérjék, mert ellenkező esetben a véleményhatalom (Meinungsmacht) jelenik meg, és ez egyes csoportok javára eltorzítja a politikai demokráciát.
Politikai szempontú hirdetési bojkott
Én 1994–96 között foglalkoztam hosszabban a sajtószabadság és a véleményhatalom kérdéseivel, s tulajdonképpen ezek a német döntések ösztönöztek akkor arra, hogy a kiegyensúlyozott médiaállapotok lehetőségeit elemezzem. Például a Médiagnózis című kiadvány elemzései jelezték már 1994-ben, hogy miközben a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak nagyjából egyenlő az eladott lappéldányszáma, a Nemzet csak egy-kétszáz millió forintnyi hirdetést, míg a Hírlap valami másfél milliárdot kapott évente ez idő tájt, de még ennél is aránytalanabb volt a helyzet a Magyar Demokrata esetében, amely lényegében semmilyen hirdetési összeget nem kapott a 90-es évek közepén, míg a kisebb példányszámú 168 Óra milliárdos nagyságú hirdetéshez jutott. Első elképzelésem az állapotok a kiegyensúlyozottság felé eltolására egy sajtókiegyenlítési alap létrehozása volt. Nyilvánvaló volt, hogy politikai preferenciák miatt a hirdetésektől megfosztott lapok pusztulása meghatározott csoportok véleményét nem engedi közvéleménnyé formálódni, más lapok pedig milliárdos hirdetési támogatásokat kapnak, hogy az alacsony eladott példányszámuk ellenére se szűnjenek meg, és terjeszthessék egyes csoportok véleményét. Ez a politikai demokrácia alap-jait sérti, és ezért eleinte egy hirdetési adóval gondoltam kiszűrni a hirdetések politikai célzatú egyenlőtlen elosztást, és így feltölteni a sajtókiegyenlítési alapot, de miután óriási támadásokat kaptam – főként a balliberális hetilapoktól –, egy új verziót dolgoztam ki a 90-es évek végén. Ennek lényege volt, hogy nem hirdetési adóval kell feltölteni a kiegyenlítési alapot, hanem költségvetési összegből. Három-négymilliárd költségvetési összegből ezt működtetni lehetett volna, és ez nem lett volna túl nagy összeg a torzításmentes médiaállapot megteremtésére az írott sajtó területén.
Hét Orbán-beszéd sajtófogadtatása
Egy másik elképzelésem a válaszadás joga volt, amely a tényhamisítás esetén már meglévő sajtó-helyreigazítás intézménye mellé jött volna létre. Mivel ekkor bekerültem egy ciklusra az Országgyűlésbe képviselőnek, ezt én magam nyújtottam be – ez volt a sajtóban a lex Pokolnak nevezett törvényjavaslat. Egy másik verzióját – amit a fideszesek nyújtottak be – végül az Országgyűlés elfogadta, és az államfői alkotmányossági kontroll után az alkotmánybírák alapvetően alkotmányosnak ismerték el, noha más okok miatt végül megsemmisítették ezt a törvényt. Mivel a ciklus vége felé járt ekkor, végül nem jött létre átdolgozás után a törvény, de 2006 után, ha kormányváltás lenne, ennek feltehetően nem lesz akadálya. Nem vitás, hogy a véleményhatalom birtokában levő média ezt a törvényt is nagyon támadta akkor, de én úgy látom, hogy egy idő eltelte után elülnek a támadások. Például örömmel olvastam a Médiakutató című folyóiratban néhány éve, hogy a sajtókiegyenlítési alapról szóló elképzelésemet – ami miatt a 90-es évek közepén a balliberális véleményformáló csoportok számára egy időre az első számú közellenség lettem – elfogulatlan szakmai elemzéssel tudták már kezelni, például ezt a folyóiratcikket egy hölgy a Soros-egyetemről írta. Talán a válaszadás joga is eljut egyszer erre a szintre, és higgadtan tudják majd elemezni.
Álljon még itt néhány adat a média kiegyensúlyozatlanságáról egy empirikus kutatásból. Noha szerintem annak, aki folyamatosan több lapot olvas, és több tv-s hírmagazint néz, ez nem lehet kétséges, de sokszor azt vágták a fejemhez, amikor még többször írtam erről a 90-es évek közepén: „Bizonyítsd be!” A Közpolitika című folyóirat 2003. februári számában egy Vető Balázs nevű szerző egy empirikus felmérés alapján írt egy cikket Médiamonopólium? címmel. Hét Orbán-beszéd fogadtatását elemezte 2002 tavasza és októbere között a négy nem bulvár napilap (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszabadság és Népszava), illetve hat hetilap (168 Óra, Magyar Narancs, Élet és Irodalom, HVG, Heti Válasz és Magyar Demokrata) cikkei alapján. Összesen 406 cikk foglalkozott a hét Orbán-beszéddel, ebből 80 százaléka magukat bal-, illetve balliberális beállítottságúként azonosító lapokban, 20 százaléka polgári-konzervatív lapokban jelent meg. Mivel ez lényegében a teljes magyar politikával foglalkozó napi- és hetilappiacot jelenti, ez a szám is informatív. Fontosabb azonban a beszédekhez való hozzáállás megoszlása. A szerző a 406 cikket pozitív, semleges és negatív rubrikákba osztotta a beszédekhez való hozzáállás szerint. Ez a következő képet mutatta: a bal- és balliberális politikai táborhoz húzó napilapokban kerekítve kétharmados volt a negatív hozzáállás, míg egyharmada semlegesnek volt mondható, pozitív alig volt, míg a másik oldalhoz sorolható egyetlen napilap, a Magyar Nemzet kétharmada volt pozitív, míg egyharmada semleges volt, és 4 százalék körüli volt a negatív jellegű megjegyzéseket is tartalmazó cikkek száma.
Az elfogultságból a baloldal profitál
Hetilapok szintjén még elfogultabb volt a kép, mert itt a balliberális hetilapok 90 százalék fölött csak negatív tartalmú cikkeket hoztak le a beszédekről, és alig néhány százalék volt a semleges. Pozitív tartalmú a HVG-ben és az ÉS-ben egyáltalán nem volt. A másik oldal hetilapjaiban 70-80 százalék volt a pozitív beállítottságú cikkek száma, és alig néhány százalék a semleges, míg itt negatív tartalmú nem volt. Vagyis a 80 százalékot, illetve 20 százalékot kitevő cikktömeg a baloldalon, illetve a jobboldalon egyben azt is jelenti, hogy ez egyben ugyanilyen arányban a baloldalt, a jobboldalt támogató, illetve támadó cikktömegként is minősíthető. Vagyis egy Orbán-beszédnek nem lehet esélye a baloldali médiában, míg egy Medgyessy-beszédnek a jobboldali médiában. No de ez az elfogultság nem egyenlő támogatást jelent, hanem a baloldal profitál belőle. A véleményhatalom, a Meinungsmacht ezt jelenti, és ez alkotmányellenes az előbb idézett 32/1992-es Ab-döntés szerint. Végül is engem ez mozgatott a médiakiegyensúlyozatlanság kritikáim közben. Szóval a válasz arra, hogy „Bizonyítsd be!”, ebben az empirikus felmérésben kiválóan megtalálható.

A szerző egyetemi tanár