A hűbéri adóterhektől a Demján-féle bérreformig

Mégis csak meggyőzőbben hangzik egy közismerten dúsgazdag nagytőkés-vállalkozó-befektető szájából, hogy tűrhetetlenül magas részt vonnak el a magyar dolgozók béréből, mintha másvalaki panaszolná el ugyanezt a – mondjuk úgy – társadalmi munkamegosztás túloldaláról. Demján Sándor nemzetközi kaliberű üzletember – aki egy személyben az ország munkaadóinak első számú érdekképviselője – úgy fogalmazott a hétfői érdekegyeztetési tanácskozáson, hogy hazánkban a munkavállalók az állam strómanjai, akiknek minden száz megkeresett forintjukból csak harminc kerül a zsebükbe, miután a jövedelmük többi részét különféle adók, járulékok és egyéb közterhek címén elveszik tőlük. Demján – azóta sokat idézett – kifakadása szerint emiatt hazánkból, különösen az uniós csatlakozással megváltozott helyzetben, érthetően vándorolnak el a munkások más országokba, ahol az itteninél jóval kedvezőbb béreket és munkafeltételeket kínálnak nekik. A kései szocializmus emblematikus üzletembere éles kritikát fogalmazott meg a magyarországi politikai elitnek címezve, mondván: a kialakult helyzetnek politikusaink „jellemgyengesége” az oka. Demján megítélése szerint minimális célként tűzendő ki, hogy a munka ellenértékének 51 százaléka – értsd: a nagyobbik fele – maradjon a munkavállalók kezében.
A helyzet nem mindennapi pikantériája, hogy Demján ezt a kvázi adóreform-tervezetet éppen azon az ülésen vetette fel, ahol a kormány képviselői és a hivatásos érdekvédők közt az asztalon fekvő tárgyalási főkérdés arról szólt: vajon a jövő évi bérnövekedés egyáltalán elérheti-e a várható infláció mértékét. Magyarul: a nulla és plusz/mínusz 1-2 százalék körülire tervezett bérkorrekció körül folyik a kemény alkudozás, az pedig már végképp nevetséges, hogy mindez egy úgynevezett szocialista, sőt „szociáldemokrata” kormányzás alatt történik.
Bármilyen méltányosnak és reálisnak hangzik, de a tekintélyes pénzember által bedobott 51 százaléknyi zsebben maradó bérhányad a jelenlegi helyzetben csillagászati távolságra lévő vágyálom. Pedig Demján beszólása korántsem irreális, legfeljebb a mai, civilizált és konszolidált világunkban, a huszonegyedik század elején tűnik annak. És főként Magyarországon.
Történelemóráink halovány emléke, hogy a korai feudalizmus idején – amikor még a szociális biztonság kiterjesztése egyáltalán nem szerepelt az uralkodói programokban – a köztartozásokat a dézsma és a kilenced formájában szedték be. Az előbbi adónemmel, amint az eredeti, latin decima szó is mutatja, az éves termény vagy egyéb keletkezett jövedelem egytizedét kellett beszolgáltatni jobbágyportánként az államnak vagy a földesúrnak, az adott birtokviszonytól függően. Az egyház felé lerovandó közteher ugyanennyi volt, amennyiben a püspökség vagy valamely szerzetesrend volt az adott település hűbérura. Ezenfelül a földesúr a megmaradt javak kilencedére tehette rá a kezét, és ünnepek alkalmával jogában állt ajándékot kapni. És csodák csodájára még így is megmaradt a jobbágy megtermelt árujának, terményeinek – munkája gyümölcsének – 70-80 százaléka a törvény betűje és szelleme szerint. Ha eltekintünk az akkori idők önkényeskedéseitől (hét-nyolcszáz éve az emberi jogok még nem voltak felfedezve) és a háborús helyzetektől, a középkori gazdálkodóknál, iparosoknál jóval többet hagyott meg az akkori hatalom, mint amennyit elvett, vagy amennyi mostanában nálunk szokás.
A királyi tulajdonban lévő birtokokon, várföldeken lakó jobbágyok ráadásul, mai fogalommal élve, általános adómentességet élveztek. Az uralkodó parancsára békeidőben várépítést, sáncmunkát és egyéb szolgáltatásokat kellett végezniük, veszély esetén fegyvert kellett fogniuk, de terményt és más sápot nem szedtek tőlük. Ugyanez vonatkozott a határterületeken élő székelyekre és más őrvidékek lakóira. Alkotmányosan szavatolt, teljes körű gazdasági függetlenségben éltek, ők is csak a királynak tartoztak katonai szolgálattal: békeidőben határőrizettel, háborúban talpas vagy lovas szolgálattal. A királyi bányák munkásai és a szabad királyi városok iparosai, kereskedői sem fizettek adót. A szintén középkori eredetű harmincadvám, ami a piacra vitt áru vagy az ottani forgalom után fizetendő illeték volt – most áfának nevezzük ugyanezt – három-négy százalékos elvonást jelentett. Mai fülnek hihetetlenül hangzik, de még a török hódoltság alatt beszedett adók – a kincstári defter és a szpáhi birtokok harácsa – sem lépték túl az elvonás azon mértékét, ami veszélyeztette volna a leigázott gyaurok következő évi jövedelemképzését. A törökök valóban tudták, mit jelentett Rákosi Mátyás kedvenc magyar mondása: nem szabad ma megenni azt a tyúkot, amelyik holnap aranytojást tojik. Tény, hogy a meghódolt országrészben élő falusiak a török „adaján” felül még önként eljuttatták a távol élő földesurukat megillető pénzbeli vagy dologi járulékukat is.
Megérne egy tárgyszerű, összehasonlító visszatekintést az is, hogy a klasszikus hazai kapitalizmus korában mekkora adóterheket rótt az állam a vállalkozókra és a munkavállalókra, és mennyit hagyott meg nekik. (Igaz persze, hogy száz éve is elég volt nekünk a mostani méretű és létszámú parlament, pedig az akkori Magyarország háromszorosa volt a jelenleginek, és az is igaz, hogy az állami költségvetéssel abban az időben évről évre fillérre el kellett számolni.)
A Demján Sándor által elérendő célként megnevezett 51-49 százalékos bér/adó arány ezzel a történelmi háttérrel és tanulsággal talán már nem is tűnik olyan irreális igénynek. Pedig milyen távol vagyunk ma még ettől! És milyen messze kellene már járnunk a hűbériség korától!