A levél, ami üzenet mindenkinek

„Szerkesztő úr, ezen a földön már soha nem lesz nyugalom és békesség? Nem a világ bajával vesződöm, ahhoz annyi vagyok én, mint őszhöz a tücsök, az is szomorkodik, hogy meghűlt az éjszaka, de legfeljebb siratja. Ilyenkorra ők őszikék lesznek, és kórusban sírnak, míg az húrjaikra rá nem száll a dér. Valami erre hajazó tehetetlenségnek nézem én a magunk életét, akik még kapaszkodnánk föld sarkába, istálló ajtajába, mindenbe, ami fogható, és mindig kiesik a markunkból. Majd marad a nagy semmi.
Írja már le, milyen világ borul ránk, van-e alatta helyünk ilyen idejét múlt embereknek? Megint főbe kólintottak minket, mint ’45 óta mindig, csuda, hogy ép még a gondolat bennünk. A nagyok, a gazdagok, a kívülről jöttek vehetnek állattenyésztő telepeket. A telep körül földet igényelhetnek, majd az állomány fenntartására természetesen földet is vásárolhatnak. Hát megint ide jutottunk? De ezzel aztán dőlt belőlem a szitok, minden parasztgyűlölő áskálódóra, aki egyenesen a mi vesztünket akarja. Ez az ország a kisemberek, kis tagokon gazdálkodó, küszködők hazája. Mennyi bajoskodás után kaptuk vissza a magunkét! Még egy pár szép napunk is volt, amikor azt mondhattuk, ismét érdemes lesz. Elölről kell ugyan kezdeni, mint ki a megmondhatója, hányadszorra, de megvédhetjük a földet, amit a kolhozvilág per nélkül vett el tőlünk. Amikor megint megutáltuk a nagybirtokot, amikor közvetlen elődeink ott cselédnek voltak jók.
Ez az új kommunizmus, mert mi volna más, csak egyet tud: nagybirtok, új bérlők, nem baj, akármerről szalasztják ide a gazdákat, de a magyar legyen megint igás kocsis. Vagy szedje a sátorfáját, és vándoroljon ki, de hova?
Tudja, szerkesztő úr, olyanok lettünk, mint a rúgott kecske, széna nincs előtte, de mindennap háromszor fognak neki, hogy megfejjék. Drága anyám mondása volt, mikor bezavartak bennünket a kolhozba: fiam, azt kellett volna megfojtani harmadnapos korában, aki ezt a kommunizmust ráhozta az emberiségre. Ne álmodozzék senki, ma is a kommunizmus parancsol, különösen mifelénk, csak a tegnapiak a másokéból nagyságos urakra gyarapodtak. Ma a milliomos kommunistáké a világ, a kiöregedett prolikra nincs többé szükség, azokat leírták, csak még ők nem tudják. Epés ember lett belőlem. Szomorú, mert az ilyen csak káromkodik. De mondja meg, mit csináljunk? Fejünk felől, talpunk alól adják el az országot, de még össze is kacsingatnak, sikerült…”

Nem ez az egyetlen levél a táskámban, amit erről a galádságról, a földeladásról írtak. És nekem sincs jogom, hogy azt válaszoljam: tűrj békességgel. Hiszen valaha azért vettem kezembe tollat, hogy azokért írjak, akik e megbízatással segítettek egyetemre: de aztán ne felejtkezz soha, honnan keltél fel! Ma is ezt próbálom tenni minden erőfeszítéssel. És minden mintha hiába történne! Bujdosó Imre levele azért parancsolja a nyilvánosságot, hogy ne ringassák magukat a parasztság legsötétebb becsapói a biztos hatalomban, mert átmeneti kiskirálykodásuk, hiszem, véget ért. De mindig legnagyobb gond a ránk hagyott szeméthegyek eltakarítása. Ebben nem voltunk soha következetesek, és a nagyvonalúskodásunk az ország létét sodorta válságba. A mezőgazdálkodás első osztozkodó tolvajai még mindig nem kapták meg a megérdemelt büntetést, és az engedékenység lovat adott az új fosztogatók alá.
Levélíróm azzal fejezte be mondanivalóját: ugyan mondják már az új bűnösök, új perek mikor kezdődnek? Mert a bűnök már ismerősek, a tanúk is sorakoznának, de szólítja őket valaki?