A politikai megoldás az egyetlen lehetőség

Előre jelezhetik a Vlagyimir Putyin moszkvai kormánya és a Csecsenföld szeparatista lázadói közti véres és elhúzódó konfliktus új szakaszát az észak-oszétiai Beszlan városának 1-es számú iskolájában a tanév első napját követő események.
Míg szülők, gyerekek és tanárok múlt hét szerdán a tanévnyitóra készülődtek, egy legalább két tucat férfiakból és nőkből álló terroristacsoport helyezkedett el, hogy vakmerő és végső soron megdöbbentő választ adjon Moszkva szakadár köztársasággal szembeni politikájára. Automata fegyverekkel, kézigránátokkal és robbanóanyagokkal felfegyverkezve – amelyeket a legutóbbi épületfelújítás során rejthettek el – a szeparatisták több mint ezer felnőttet és gyereket foglyul ejtve az első pillanattól fogva erőszakot alkalmaztak. Az ezt követő 52 óra alatt távolságtartás alakult ki a helyi és szövetséges hatóságok között. Miután Putyin elnök visszatért szabadságáról, és elhalasztott egy hivatalos törökországi látogatást, a helyzet drasztikusan romlott. A foglyok között és fejük felett robbanóeszközök és aknák voltak elhelyezve, akiket élelem, víz vagy gyógyszer nélkül tartottak a központi tornateremben, tikkasztó hőségben, amely legtöbbjüket ruháik levetésére kényszerítette.
A kezdeti tárgyalások után a szeparatisták megengedték, hogy a halott túszok testét elszállítsák. Az akció közben a terroristák, állítólag véletlenül, működésbe hozták a robbanóanyagokat, fedezéket és menekülési lehetőséget biztosítva ezzel számos gyereknek. Sajnos a túszejtők végül belátták, hogy elvesztették ellenőrzésüket a helyzet és túszaik felett, ezért tüzet nyitottak a menekülőkre éppúgy, mint a katonákra és az őket segítő civilekre.
Az elkövetkező tíz órában, múlt pénteken kora délutánig, hatalmas tűzharc bontakozott ki. Az iskola nagy részét elpusztították a robbanószerkezetek, amelyeket vagy a terroristák, vagy a hatóságok hoztak működésbe, hogy a gyerekeknek menekülési utat biztosítsanak. Ahogy a tűzharc közben a tornaterem teteje összeomlott, nyilvánvalóvá vált, hogy több mint 300 túsz meghalt, ennek legalább a fele gyermek. Ugyanakkor számos csecsen, valamint feltehetőleg arab harcos menekült el a kialakult káosz közepette.
Hangsúlyozni kell, hogy a beszlani túszejtéssel kapcsolatos alapvető információk is felületesek, és számtalan meg nem erősített részlet nehezíti az eseménysor pontos feltárását. Ráadásul ezt terheli a moszkvai kormány zárt és aligha professzionális kommunikációs politikája is terheli. Mindazonáltal nem túl korai, hogy a meglévő megbízható információkra támaszkodva megfelelő következtetéseket vonjunk le az egész esetre vonatkozóan, és annak Oroszországra, valamint a szakadár térségre vonatkozó következményeire.
Az erőszak halálos körforgásában
Míg a csecsen nép és a központosított Oroszország erői közti konfliktus előzménye évszázadokra nyúlik vissza, Beszlan mérföldkövet jelent a szélsőséges erőszak folyton növekvő körforgásában, melyet Samil Baszajev vagy a vele szimpatizánsok ellenőrzése alatt álló erők követtek el. A Melnyikov Színház tavaly októberi ostroma – amely a szövetséges erők akciója miatt szintén tragikusan, a túszok többségének halálával végződött – a kezdetét jelentheti annak az eszkalációnak, melynek része egy szabadtéri rockkoncerten elkövetett öngyilkos merénylet, és legutóbb, az elmúlt két hétben, a majdnem egyszerre felrobbantott két orosz repülőgép. Továbbá egy újabb öngyilkos merénylet a moszkvai metrónál és fegyveres támadások rendőri és más erők ellen Groznijban, amelyek közel húsz halálos áldozattal jártak. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a legutóbbi atrocitást úgy időzítették, hogy egybeessen az új, Moszkva által támogatott csecsen elnök eskütételével, aki az idén májusban meggyilkolt Ahmad Kadirov helyére lépett.
Taktikai és stratégiai melléfogás
A beszlani véres eseményekkel kapcsolatos világos és azonnali következtetés: a szövetséges és helyi egységek teljes taktikai kudarca, hogy a helyzet feletti ellenőrzésnek legalább a látszatát elérjék. Az a tény, hogy az észak-oszétiai szövetséges biztonsági erők parancsnoka, Valerij Andrejev elismerte, hogy nem dolgoztak ki semmilyen tervet a túszok kimenekítésére, önmagában vádirat a kormány ellen. Ehhez hozzá kell tenni azt, hogy miután a tűzharc kitört, a karhatalmi erők órákig képtelenek voltak az ügynek véget vetni, ugyanakkor lehetővé tették a terroristáknak, hogy három csoportra szakadjanak, amelyek közül kettő láthatóan képes volt elhagyni az épületet, és a környező utcákban folytatni a harcot. Ez a szükséghelyzetben alkalmazandó, alapvető taktikai eljárások teljes figyelmen kívül hagyását jelzi, amelyet még nyilvánvalóbbá tett a felfegyverkezett civilek látványa a televízióban, akik az iskola körüli utcákon kószáltak, hogy ott lépjenek fel, ahol az egyenruhás egységek képtelenek vagy nem akarnak.
Mint ahogy az közismert, Putyin elnök poszt-KGB-s karrierjét a csecsen függetlenségért folytatott konfliktus erőszakos felszámolásának programjával kezdte, és arra építette. 1999-ben mint Borisz Jelcin miniszterelnöke csapatokat küldött a szeparatista kormány megsemmisítésére, amely három évvel korábban megnyerte a helyi választásokat. Majd immár elnökként, ügyesen kihasználta a 2001. szeptember 11-i eseményeket arra, hogy sokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki a Fehér Házzal, és hogy a csecsen konfliktust pusztán a terrorizmus szempontjából fesse le anélkül, hogy utalt volna az önállóság vagy az emberi és polgári jogok megsértésének kérdéseire. Olyan sikeres volt mindebben, hogy a Moszkva elnyomó kihágásait érő nyugati kritikák heteken belül megszűntek. Putyin többször próbálta összefüggésbe hozni a szeparatistákat Oszama bin Ladennel és az al-Kaidával való együttműködéssel is, annak ellenére, hogy arra igen kevés bizonyíték volt.
Azóta Moszkva stratégiai megközelítése látszólag a konfliktus „újracsecsenizálása” volt, azaz hogy visszakényszerítse az eseményeket a régióba, és a helyi hatóságokat – különösen a Kadirov fia, Ramzan által irányított biztonsági erőket – tegye felelőssé a lázadók féken tartásáért. Mindazonáltal, és talán részben a szélesebb nemzetközi figyelem elvesztésének eredményeként, a lázadók nem adták fel, sőt a harc további, még távolabbi kiterjesztése mellett döntöttek, orosz érdekeltségek és célpontok ellen, akár a fővárosban is. Ezzel meggyőzően bizonyítják Putyin ismételt nyilatkozatának képtelenségét, hogy Csecsenföldön véget ért a konfliktus (ez egy 18 hónappal ezelőtti kijelentése az elnöknek). Idővel a hivatalos irányvonal elhibázott volta nyilvánvalóvá vált még a hazai megfigyelőknek is, melyet a függetlenebb kommentátorok fejtettek ki részletesen. Andrej Pjontkovszkij, a moszkvai Stratégiai Tanulmányok Központjának vezetője szerint „egyértelmű, hogy az erőszakra alapuló Kreml-politika Csecsenföldön (…) kudarcot vallott. Putyin semmit nem tehet az ellenállás megsemmisítésére, mely egy kórosan megszállott és ördögi jellegre tett szert.”
Kudarc az erőszak egyedüli alkalmazása
Tekintettel az orosz sajtó korábban nyilvánvalóan korlátozott szabadságára és a Vlagyimir Putyint központilag megtervezett bálványimádó bemutatásokra, meglepő, hogy a beszlani események az elnök korábban nem tapasztalt kemény és közvetlen kritikájához vezettek a médiában. Bár az nem valószínű, hogy akár a duma, akár más befolyásos érdekcsoportok Putyin pozícióit kétségbe vonnák. (Hodorkovszkij folyamatos börtönbüntetése tanúsítja erős pozícióját.) Ugyanakkor fennáll a veszély: Putyin arra kényszerül, hogy a kommunista rendszer alatt uralkodó, drákói intézkedésekhez hasonlókat léptessen időlegesen életbe, hogy erőt mutasson, és kielégítse a közvélemény válaszok iránti igényét. Az első lépés valószínűleg a mozgásszabadság korlátozása lesz. Ez érdekes párhuzam lesz azokkal az ellentmondásos intézkedésekkel, melyeket a hazafias törvény keretein belül hajtottak végre az Egyesült Államokban szeptember 11-e után.
Az utóbbi 12–18 hónap eseményeinek vizsgálata felvet számos kérdést:
– a csecsen helyzet megoldatlan, akár politikai, akár gazdasági szempontból;
– az ellenállás erőszakosabb résztvevői akcióik során korlátlan elkötelezettségről és hatalmas taktikai rugalmasságról tettek tanúbizonyságot;
– képesek választásuk szerint bármilyen célpont ellen fellépni a föderáción belül. Soraikban nők és öngyilkos merénylők is megtalálhatók;
– fegyvereik bármivel összemérhetők, amit a biztonsági erők bevetnek ellenük (gyakran maguk a biztonságiak látták el a lázadókat);
– senki nincs biztonságban az erőszaktól, még az ártatlan gyermekek sem. A kormány jelenleg képtelen gátat vetni a terrorfenyegetettségnek.
Más szóval, ahogy azt Samil Baszajev is mondta: „Allahnak hála, erre az évre úgy fognak emlékezni, hogy a harci cselekmények és területek határa kiterjedt, ahol dzsihádot fogunk vezetni az elnyomók ellen…”
Újra nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül az erő alkalmazásával Moszkva nem képes megoldást találni a központi területein zajló konfliktusokra. Bármennyire kegyetlen taktikát is alkalmaznak a csecsenek, csupán a politikai megoldás tűnik reális esélynek, az, hogy az orosz érdekek elleni támadások indítékait számolják fel. A terroristák hadműveleti képessége és akarata adott. Minél hamarabb ébred rá erre a Kreml, annál hamarabb lehet a bajokra reális megoldást találni.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság
Intézetének igazgatója, terrorizmus-szakértő