A vadkapitalizmus kiépülése hazánkban

Úgy tört ránk a rendszerváltozás, mint a hurrikán, annak ellenére, hogy régóta folytak már bizonyos előmunkálatai. A magyar gazdaságban viszonylag korán – az 1956-os forradalmat követően – bevezettek néhány racionalizáló elemet. A gazdasági rendszer piacivá tételére a nyolcvanas évek elejétől az is rákényszerített, hogy az eladósodottság miatt a kapitalista világ leghatalmasabb pénzügyi intézményeinek ernyője alá helyezte magát az akkori hivatalos kormányzat. Az IMF szorgalmazta az adóreformot, a bankrendszer reformját, sürgette a társadalombiztosítás átalakítását, a költségvetés rendbetételét. Ezek egy részéhez már az egypárti kormányzat is hozzáfogott. 1987-ben jött a kétszintű bankrendszer, 1988-ban az adóreform, majd a vegyes vállalatokról szóló törvény, de különösképpen a társasági törvény elfogadása volt fontos a piacgazdasági működés előkészületeihez. A rendszerváltozásnak valóban lényeges eleme volt a magánosítás, a magántulajdon és gazdálkodás jogi feltételeinek a megteremtése. A privatizáció is kezdetét vette a társasági törvény adta lehetőségen belül, spontán formájában, és ne kérdezzük, kinek a hasznára. Ha a rendszerváltozást elsősorban gazdasági oldalról nézzük, s azt értjük rajta, hogy felcseréljük a közösségi tulajdonon alapuló gazdálkodást a magántulajdonon alapulóra, akkor kétségkívül látunk ebbe az irányba mutató lépéseket már a „hivatalos” rendszerváltás előtt.
1989–90-ben természetesen ennél sokkal többről van szó. Igaz ugyan, hogy az akkori hatalom egy része szerette volna a dolgot úgy értelmezni, hogy csak a gazdasági mechanizmus változik, a politikai hatalom marad. Erre minden alapja megvolt. Ha átgondoljuk, hány diktatúra működött korábban is piaci gazdasággal párosítva, vagy ha most, utólag szemügyre vesszük, hogy a mai Kína milyen következetességgel valósítja meg a politikai berendezkedés lényeges változtatása nélkül a maga kapitalizmusát, a reménykedés érthető. A rendszerváltozás azonban másról is szólt, sőt, elsősorban a politikai szisztéma megváltoztatására koncentrált.
Csekély figyelem a gazdaságra
Elég baj, hogy csak arra. Azok a politikai tényezők, amelyek 1990-ben hatalomra kerültek, a tulajdonviszonyok változását mint a demokratizálási folyamat velejáróját kezelték. A gazdasági kerekasztal tárgyalásaira sokkal, de sokkal kisebb figyelem irányult, mint magára a kétségkívül alapvető alkotmányos kérdésekre. Abban van igazság, hogy demokrácia tényleg nem képzelhető el magántulajdon nélkül. A gazdaság azonban hatalom. Annak veszélyét, hogy egy eredeti tőkefelhalmozás jelleggel megszerzett, adott esetben erősen koncentrálódó tulajdonszerkezet milyen demokráciát eredményez, nem becsülték fel előre. A gazdasági fejlettség adott szintjén sajnos olyan társadalom és gazdaság jött létre, amelyen a nyugati világ már túllépett. Vagy úgy, mint Európában, kialakított egyfajta vegyes gazdaságot, jelentős állami tulajdonnal, illetve állami szabályozással, szociális gondoskodással, vagy úgy, mint az Újvilágban, állami tulajdon nélkül, de magas egy főre jutó nemzeti jövedelem mellett. Ami elviselhetővé tesz bizonyos differenciáltságot, magánerőből megoldhatóvá tesz számos szociális kérdést.
A rendszerváltozás utáni magyar gazdaság azonban nem hasonlított egyikre sem. A gazdasági szerkezet élesen polarizálódott, a korábbi állami monopóliumok helyett magánmonopóliumok jöttek létre gyenge állami szabályozással, illetve sok kis egzisztencia keletkezett, amely mára csak vegetál. A nagy rendszerek ugyanakkor a pénzhiány miatt erodálódtak, a szocializmus előnyének tűnő biztonság megingott. A túlfoglalkoztatás helyett alulfoglalkoztatás alakult ki, hiszen a magyar aktivitási ráta igen alacsony. A gazdaságból kiszorult sok ember a nagy újraelosztó rendszereken csüng, az állam kegyétől függ. S azok is, akik munkájukból élnek, félelemben vannak, hogy bármikor elveszíthetik azt. Ha az igazi demokrácia Bibó István szerint az, hogy nem félünk, akkor az még létre sem jött. A változás bizonyos szabadságot ugyan hozott, de jólétet és igazságosságot nem.
A MI és az ŐK megkülönböztetése
Ezt az utóbbi mondatot hallhattuk a kerekasztal-tárgyalásokra emlékező ünnepi ülés szónokaitól is a napokban tartott megemlékezésen. 1989. szeptember 18. volt a tárgyalások lezárásának dátuma. Az emlékezők nézetei ezen a megállapításon túl már korántsem voltak annyira összehangoltak. A többség ugyan értékelte azt a kegyelmi állapotot, amelyben a nemzeti konszenzuskeresés 1989-ben lehetségessé vált, nem kismértékben az ellenzéki tárgyalóknak komoly társadalmi támogatást adó tömegdemonstráció, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése hatására, de voltak ettől markánsan különböző vélemények is. A szabad demokraták például hangsúlyozták: az egység csak az egyik oldalon volt meg, ott is csak egy darabig. MI, a rendszert váltani kívánó ellenzéki erők, és ŐK, azaz az állampárt, álltak szemben egymással. Más szóval nem volt teljes nemzeti egység. Nincs is olyan sok ünnepelnivaló e dátumon. Mellesleg az SZDSZ és az akkori Fidesz nem is volt az aláírók között, hiszen a kerekasztal-tárgyalások tizenöt évvel ezelőtt sem álltak a társadalom figyelmének középpontjában. Most meg jobb nem is emlékeztetni rá a polgárokat, annyira kevéssé a várt jólét következett be a fordulat hatására. Azóta rengeteg minden megváltozott, pártok és politikai személyiségek is arculatot váltottak. A Fidesz és vezérkara konzervatív irányba mozdult el, az antikommunizmus zászlóvivője, az SZDSZ pedig – ki gondolta volna 1989-ben! – azóta több ízben is koalícióra lépve támogatja a kormányzásban az MSZMP utódpártját, azaz ŐKET…
Azért akadtak már annak idején is olyan politikusok, akik gondoltak effélét. Végül is a ’90-es tavaszi választásokon átütő sikert arató párt éppen az „apák és fiúk” kapcsolatának felvillantásával nyert jelentős tömegtámogatást. Az is közismert, hogy az Ellenzéki Kerekasztal vezetője, a későbbi miniszterelnök nagyra tartotta a fiatal demokraták vezető politikusát, s benne látta az ígéretes folytatást. Churchill mondta, kicsit szabadon idézve e nagy egyéniséget, hogy aki fiatalon nem baloldali, s idősebb korára nem válik konzervatívvá, az szamár. Nem jelent tehát törést az effajta változás, éppenhogy természetes fejlődést jelent.
Nem itt van igazán a baj. Még abban sincs csodálnivaló, hogy a nagy változást „a farkasok dala” kísérte, bár nem kellő petőfis lelkesedéssel. Nem kompenzálta a hamarosan megtapasztalt nehézségeket, hogy de szabadok vagyunk. Voltak ugyanis a rendszerváltozáskor olyan determinációk, amelyeken semmiféle politikai struktúra nem tudott volna túllépni, s a visszaesés törvényszerű volt. Ezt azonban a társadalom nagy része nem is igazán értette meg, és semmiképp nem akarta elfogadni. Rövid négy év múlva visszavágyott a virslis-paprikás-krumplis fazekak mellé. A szocializmus bukását egy súlyos recessziónak kellett követnie, bármennyire is fájdalmasan érintette ez a magyar társadalmat. A visszaesés bekövetkezett minden volt szocialista országban. Amit a tervutasításos kollektivista rendszer – amely egyes időszakokban a legesztelenebb voluntarizmussal párosult – elpazarolt, azt nem lehet egy bűvészmutatvánnyal pótolni. A társadalomból kifacsart értékek a piacgazdaságra való átállásnál sajnos veszendőbe mentek. A minőségileg elmaradott eszközállomány, a nemzeti vagyon törvényszerűen leértékelődött. Különösen igaz volt ez nálunk, ahol a hetvenes években az eladósodás számlájára éltünk úgy, ahogy éltünk. A szabadsággal egyidejűleg azonban kiderült, hogy a király meztelen. S szegény, szegény kelet-európaiak, szegény magyarok: mindent kezdhetnek elölről.
Eltérő koncepciók harca
Az természetesen nem állítható, hogy mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy történt. Az emberi tényező szerepe óriási, a bennfentes előnyökkel való visszaélés nagyon is valószínű. Ez bizony a helyzetet rontotta. Mind a társadalmi igazságosság, mind a magyar kézben maradó nemzeti vagyon tekintetében. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy a rendszerváltást követően nem volt koherens elképzelés a kívánatos gazdasági-társadalmi berendezkedésről. A jogi keretek csak nagy vonalakban adtak módot a változtatásokra, de azok gazdasági irányát nem szabták meg. Azt tudták az új politikai erők, hogy mit nem akarnak, de azt nem, hogy mit igen. Pontosabban, csak nagyon homályosan tudták.
Két markánsan különböző nézet feszült egymásnak. Az egyik a nemzeti tulajdonon alapuló piacosítást, a fokozatos privatizációt, a belső keresletre támaszkodó fejlődést tűzte ki célul. A másik a teljesen szabad piacot, az exportorientált gazdaságpolitikát, a gyors privatizációt. Ez a két nézet birkózott egymással tizenöt éven át, de az utóbbi hatalmas fölényben volt. Azért, mert az ország eladósodása miatt az exportorientáció elkerülhetetlenül szükségessé vált, s ez hozta magával a többit.
A másik nézet, különösen közvetlenül a rendszerváltozás után, nagyon kevéssé karakteresen tudta önmagát megfogalmazni. A kormányzó hatalomnak állandóan azt kellett éreznie, hogy a liberális vélemény hívei a konzervatív MDF-koalíciót a maradi, kriptoszocialista, hozzá nem értő jelzőkkel illették. Abban volt a bírálatnak némi igazsága, hogy tényleg nem volt erő, ész és bátorság olyan intézkedések meghozatalára, mint amelyeket a nyugat-európai szociális piacgazdaságok a kezdetekben megteremtettek. Például hasonló intézményrendszereket kellett volna létrehozni, mint amilyen a németeknél a kisvállalkozásokat segítő Kreditanstalt für Wiederaufbau volt, vagy az osztrákoknál a Kontrollbank. Ezek rendkívül nagy szerepet játszottak a középrétegek újrateremtésében. Senki ne mondja, hogy ehhez nekünk nem volt Marshall-segélyünk. Ez ugyan igaz, de a privatizációs bevétel egy részét lehetett volna erre fordítani. Ehelyett a gyors adósság-visszafizetést választottuk, különösen a második ciklustól kezdve. Óriási hiba volt továbbá az értékesítési láncok külföldi kézbe adása, mert azok aztán a saját külföldi beszállítóik preferálásával tényleg tönkrevágták a hazai kistermelőket. Nem történt ésszerű és komoly erőfeszítés a mezőgazdaság új típusú szövetkezésének támogatására, s ez az egyik legszégyenletesebb politikai hiba, amit a rendszerváltó kormányok a vidékfejlesztés, helyesebben: nem fejlesztés terén elkövettek. Egy ágazatot lehetetlenített el a rövidlátó politika, nagyon kevés újgazdag haszonélvező javára, széles társadalmi rétegek kárára, holott ez az ágazat még ma is, megnyomorítva is milliárd eurós nagyságrendben termel ki nettó többletdevizát, amire oly nagy szükségünk van ma is a deviza-adósságszolgálat fedezetének előteremtéséhez.
Mi nem építettünk ki szociális piacgazdaságot. Felépült hát magától egy vadnyugati kapitalizmus. Ez a sajnálatosan súlytalan gazdasági kerekasztal-tárgyalások következménye, a megemlékezés nagy tanulsága.

A szerző 1990-től az Antall-kormányban
a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára, 1991-től a bankszektor fejlesztéséért felelős
tárca nélküli miniszter