Adósságcsapdában az államháztartás

A közgazdaságtan cikluselméletekkel foglalkozó fejezetében tanítják a politikai ciklus fogalmát is. Ennek lényege, hogy egy (általában négyéves) kormányzati periódusban a kormányok a ciklus első felében reformokat kezdeményeznek, és akár népszerűtlen lépéseket is vállalnak. Mindezt azért teszik, hogy a ciklus második felében a fájdalmas lépések következtében keletkező hasznot, illetve a kezdeti takarékoskodás után felhalmozódó tartalékokat a választásokat megelőzően, politikai szempontból a legoptimálisabb módon, közérzetjavító programokra fordítsák. Politikailag ez lenne a racionális, hiszen a kormányok, illetve a mögöttük lévő kormánypártok érdeke az újraválasztásukhoz kötődik, s ehhez népszerűség kell. A népszerűséghez szabadon elosztható javak, s ehhez pedig egy olyan előrelátó politika, amely a választásokat megelőző időszakra – jelen esetben 2005-re – felhalmozza a szétosztható jószágokat. Így volt ez Magyarországon a demokratikus fordulat óta nemcsak az országos, hanem az önkormányzati szinteken is.
A szocialista kormány ennek a racionális egyszeregynek épp a fordítottját cselekedte. Mintegy félezermilliárdnyi többletbért osztott szét 2002-ben, azóta ennek a determinációjában vergődve megszorítást és újabb megszorításokat hajt végre. Nem ismer más választ a fellépő problémákra, mint a költségvetési szigort. Olyan mértékben rosszul és felelőtlenül mérte fel saját és az ország érdekét, hogy 2005-re nemhogy választási költségvetést nem tud készíteni, hanem újabb restrikcióra kényszerül. A megszorítások azért is következnek be, mert más szempontból eltér a helyzet a korábbi kormányok időszakától. Az előző ciklusban ugyanis – különösen a ciklus második felében – Orbán Viktor kormánya a dinamikusan növekvő bérek (emlékezzünk vissza a minimálbérek akkori látványos növekedésére) és nyugdíjak mellett a beruházások ösztönzésére is nagy gondot fordított.
A Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitikában a bérek és a beruházások szinkronban voltak, a két terület párhuzamosan és szisztematikusan fejlődött: lépésről lépésre, egymásra épülve születtek a pozitív döntések. Kiszámíthatóság, folyamatos továbbfejlesztés és öszszehangoltság volt a jellemző (lásd például a polgári otthonteremtés modelljének szerves, egymásra épülő lépéseit). A baloldali kormányra ezzel szemben az egyszeri ad hoc döntések, a következetlenség, a bizonytalanság és az összehangolatlanság jellemző. Ha csak a több százezres pedagógustársadalom esetét nézzük, akkor azt figyelhetjük meg, hogy a polgári kormány alatt a pedagógusbérek az életpályamodell részeként előre tervezetten, évről évre az inflációt meghaladóan emelkedtek – öszszességében jobban, mint a Medgyessy-kormány egyszeri ötvenszázalékos döntése következtében. S bár minden tanár azóta is várja az ígért folytatást, keserűen csalódnia kellett. Nem történt a reálkereseteket növelő béremelés, s olybá tűnik, hogy a következő időszakban sem lesz.
A béremelések nagy költségvetési kiadásbővülését a bevételek gyarapodása nem kísérte, hiszen a Széchenyi-terv tönkretétele és leállítása, az autópálya-építések megakasztása mind-mind a beruházások ütemének korábbi bővülése utáni visszaesését eredményezték. – Etetni kell a juhot, hogy nyírni és fejni lehessen – a Mária Terézia nevéhez kötődő mondat évezredes bölcsességet tükröz, míg az MSZP–SZDSZ-kormány részben az állami támogatású beruházási programok drasztikus visszafogásával, részben az állandósult bizonytalanság és kiszámíthatatlanság „gazdaságpolitikájával” rengeteg kárt okozott. A beruházások éltető eleme a tervezhetőség, míg a kiszámíthatatlanság egyenesen méreganyag az életképes döntéseknél.
Gyurcsány Ferenc a Medgyessy Péter által kapott harmincnapos uralkodásának a számára oly kellemes és régóta vágyott hatalmi helyzete mellett van egy ez idáig ki nem mondott, de a későbbiekben rá nézve veszélyes oldala. Nevezetesen az, hogy így az ez év végi államháztartási folyamatok válságjele, annak várhatóan jelentős hiánytúllépése már az ő nevéhez kötődik, akárcsak a nem sok népszerűséget jelentő 2005-ös költségvetés megalkotása. Nem mutogathat hitelesen vissza, nem kenheti másra a felelősséget, neki kell vállalnia. Ráadásul mint főtanácsadó, majd mint miniszter abszolút felelős pozíciókban volt eddig is. Valószínűleg ezért mondhatta Medgyessy, hogy a 2006-os kormányfőjelöltnek nem célszerű egybeesnie a ciklus közben most megválasztandó miniszterelnökkel, hanem annak attól és az új MSZP-elnöktől is különböző, harmadik személynek kellene lennie.
A még nem létező kormány asztalán ugyanis egy többismeretlenes egyenlet fekszik. Egy egyenlet három ismeretlennel. A jövő évi költségvetéssel három igényt – ráadásul olyanokat, amelyek szöges ellentétben állnak egymással – kell kielégítenie. Az egyik a kormány nagyobbik pártjának, a szocialistáknak az igénye, amelyik az eddig ismert választási költségvetést jelenti. A szocialisták adják ugyanis a megyei önkormányzatok és a nagyvárosok polgármesteri tisztségeinek zömét. Ráadásul az egyéni országgyűlési képviselőik is – a „most vagy soha” elvet hangoztatva – a „több pénzt az önkormányzatoknak, több pénzt az embereknek!” sokat ismételgetett szocialista vágyakozását kérik számon a jövendő pénzügyminiszteren.
Ezzel szemben a liberálisok nem a kiadási oldal bővítését, hanem az adók csökkentése révén a bevételek visszafogását követelik. Teszik ezt úgy, hogy eddig az elmúlt két évben megszavazták az összes adóemelést, beleértve az új adók bevezetését is. Lényegében a drámaibb szja-szigorítás elkerülése okán ők provokálták ki az áfakulcsok jelentős növelését, amely aztán az infláció meglódulásához vezetett. Ahhoz az inflációhoz, amelyet a gazdaság betegségének tüneteként, egyfajta lázállapotként ismer a közgazdászszakma. Ráadásul azt is tudjuk mindannyian, hogy az infláció legnagyobb elszenvedői a bérből és fizetésből élők, a kispénzű emberek. Az az SZDSZ követeli most az adósságcsökkentést, amelyik (Medgyessy Péter szavaival élve) általánosságban kéri az adócsökkentést, miközben konkrétan új adókedvezményt kezdeményeznek – lásd a Sulinet-kedvezmény ügyét.
Eközben a piac szigorításokat vár, hiszen attól fél, hogy akárcsak tavaly, az idén is elszalad az államháztartási hiány, elvonva ezáltal a forrásokat a magánberuházások elől. A helyzet azért is kritikus, mert az államháztartás hiánya (úgynevezett belső hiány), a folyó fizetési mérleg hiánya (úgynevezett külső hiány) mára már kritikus szintet ért el, miközben a felhalmozódott államadósság mértéke az év végére várhatóan meghaladja a maastrichti kritériumban foglaltakat. A növekvő infláció, az ország romló megítélése, valamint az irracionálisan pazarló állam összességében oda juttatta hazánkat, hogy az idén, de várhatóan jövőre is az ország összes adófizető polgárának a személyi jövedelemadója csupán arra lesz elég, hogy az adósságunk kamattörlesztését fedezze.
Kapkodás, fejetlenség (egyszerre két miniszterelnök is van, bár az egyik már nem, a másik még nem az), és ígérgetés zajlik. A régi embereknek azt ígérik, hogy maradnak majd a pozícióikban, máskülönben elolvad a parlamenti többség. Az eddig hátrébb lévőket pedig azzal biztatják, hogy most eljön majd az ő idejük is a „jobb későn, mint soha” elv alapján. Eközben bár váltást hirdettek, de most mégis azt mondják, hogy viszik tovább a jelenlegi gazdaságpolitikát. Akkor miért volt szükség váltásra? Gyurcsány politikai tapasztalata lényegében ugyanonnan való: az állampárti időkből. Így sajnos az történt, mint már jó néhányszor. Felreppentek, majd átültek a verebek egy másik ágra. Csakhogy eközben a gondok, az emberek nyomasztó problémái máig megoldatlanok. S eközben az államháztartási hiány és a fenyegető adósságcsapda az országot, a gazdaságot már komolyan fenyegeti.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő
(Fidesz – Magyar Polgári Szövetség)