Az MDF-jelenség lehetséges magyarázatai

Azt már lehetett látni az előjelekből, hogy a Lakitelek munkacsoport alulmarad Dávid Ibolyával szemben. De hogy enynyire? 95:5 százalékos arányban? Ez hogy lehet? Hogyan lehet, hogy csak öt százalék nem biztos abban, hogy az MDF a Fidesz segítsége nélkül (sőt valamiképp vele szembefordulva, mintegy kétfrontos harcban) meg tudja majd háromszorozni szavazói számát, ami kellene a parlamenti küszöbhöz?
Nem igaz, hogy volt már ilyen. Amire az ellenfelek kapásból gondolnak, Pusztai Erzsébeték 17,7 százalékos nagyplakáti trükkje, az nem volt ennyire mellbevágó. (Ők ezt a számot vetítették elénk abban a körítésben, hogy a még ennél is jóval nagyobb nem szavazó tábort fogják megszólítani, és belőlük nagyjából ennyit megnyerni. Jótékony homályban hagyva azt, hogy ez a százalék egy haranggörbe szélső csücske: valahol véletlenül valóban akadt egyetlenegy ilyen szavazókörzet.) Ám ők szakadárok voltak, itt meg gyakorlatilag a párttörzs egésze fordult ilyen irányba. Ők komikusan pont az egytizedét kapták meg az előirányzatuknak. De mi történik itt ekkora tömeg okos ember realitásérzékével?
Nekem erre egy másik emlék villant be. Valamikor, még a Giczy vezette KDNP idejében csöppentem bele egy tucatnyi kereszténydemokrata belső beszélgetésébe. Elámultam, mennyire erősnek érezték magukat, és mennyire alaptónus volt a nagyobb szövetséges(ek) elleni méltatlankodás. Azok is, akik most Fidesz-színekben fejtik ki áldásos tevékenységüket, abban a homogén közegben az önálló győzelmi remény lángját szították. De milyen hevesen!
Tudjuk, hogy a politikai párttömörülés belvilága kollektív vakfoltot eredményezhet. (Ezt rövid publicisztikában szóvá tettem a Fidesz 2001-es szegedi kongreszszusa után is, amire egy év múlva egy belső tanácsadójuktól megkaptam a pusztába kiáltó Kaszszandra titulust.) Közismert kodifikálása ennek a szindrómának a John F. Kennedy stábja disznó-öböli kudarcából Irving Janis által összeállított tételsor. Az elitcsoporttudat gyengíti a realitásérzetet. Az aggódó ellenvéleményeket szőröstül-bőröstül lenyeli a szebb jövő dinamikus reménye. Mindenki azt hiszi, hogy a csoport többi tagja biztosabb ebben a reményben, mint ő maga. Itt a napokban persze még fűthette ezt az elővételezett diadalérzetet az is, hogy egy kevésbé rokonszenves, akadékoskodó kisebbség ellenében indulatilag is érvényesíteni kellett.
Vagy pedig mi külsők – a közvélemény – értjük félre a dolgot? Talán mégsem abban hisz a 95 százalékos többség, hogy a fent említett módon (Fidesz nélkül, sőt ellenében) háromszorozzák meg szavazótáborukat, hanem valami olyasmiben, hogy a nagyon népszerű elnök asszony nagyobb méltósággal tudja majd nyújtani a kezét a segítség elfogadására, mint valamelyik túl régi vagy túlságosan új párton belüli kihívója? Lehet, hogy ez volna a ravasz trükk, a biztonsági tartalékként kidolgozott forgatókönyv?
Avagy vessük sutba az egész tertium non datur képletet? Lehet valami harmadik, logikusabb számítási menet, amit mi nem ismerünk? Részemről teljesen nyitott vagyok, csak hihető értelmezést szeretnék. Nem akarok meggyőzni senkit, én kérek meggyőző érveket. Igazán szeretnék empatizálni azzal a fránya 95 százalékkal. Én is érzem, hogy nem méltó dolog klinikai pszichológusként figyelni a jobbközép tévévitáit, és a grupitis nevű csoportpatológia diagnózisával értelmezni próbálni Debreczeni József, Katona Tamás és más, a politológiában nálam járatosabb elemzők bizonyosságérzetét. Netán úgy akarják meglovagolni a baloldalról érezhető rokonszenvhullámot, hogy ezen lendületet kapva a végén mégis feléjük vágják a grimaszt? Akkor meg én ártottam az értékkonzervatív tábornak azzal, hogy ezt kifecsegtem?

A szerző egyetemi tanár