Bokatörés és zsiger

Eörsi Istvánt pénzbüntetésre ítélte a bíróság azokért a köpködésekért, amelyeket Schmidt Mária lénye, írásai, szereplése évek óta patologikus gyakorisággal kiváltanak belőle.
A csörte, meglehetősen egyoldalúan, évek óta zajlik. Egyoldalúan, mert Eörsi pszichopata módra egyszerűen képtelen abbahagyni a gyűlölködést. Nem érdekli, hogy már a baloldal igényesebbjei is cefetül unják a rágalomáriát. Blamálja őket ez a tengernyi gyűlölet, ennyi nyál nem férhet el egy szájban.
De Eörsit mindez nem érdekli. Nem érdekli, hogy elég volt, hogy halálosan unjuk, hogy nem ajz fel senkit az ő tudatalattija. (Mi más, ha nem tudatalatti, amikor azt írja, a vízisikló bokáját sem lehet eltörni? Freud a kezét dörgölné örömében attól, amit e metaforából kiolvasna.) Eörsi gyűlölete átlépte a határt, nem emberszerű, nem az a bizonyos erős haragérzés, amely mindannyiunkat eltölt időnként. Ez egy nem hamvadó gyűlölet, titkos szerelem talán, Schmidt bokáján felejtette tizenöt éve a tekintetét? Van ilyen, de magánügy, nem a nyilvánosságra tartozik.
Ez a gyűlölet már nem emberi archoz társuló szó, nem esendő, mérgelődő minősítés. Nem, ez már leginkább egy szellemi hasbeszélő cirkuszi produkciója. Ez egy görcsbe rándult gyűlölet, érzelmi rekeszizomgörcs, melynek következtében abbahagyhatatlan az ördögi kacaj. Nem lehet leállítani, talán injekciózni vagy műteni kell. Hozhat a bíróság olyan ítéletet, amilyet csak akar, Eörsi számára bírósági ítélet mint olyan nem létezik. Szánalmas, ahogyan Adyra hivatkozik a jobb sorsra érdemes, mániás ember, őt citálja, mit mondott Tiszáról, eszerint Ady volna ő, és Tisza meg Schmidt. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy Schmidtre nézve a Tisza-párhuzam nem röstellnivaló.
Eörsi még erőlködik is kicsit, hogy bebizonyítsa, stílusügyben verhetetlen. Üzenem, a busást rövid u-val írják, egyéb megoldásai felejthetőek. Aki Adyra hivatkozik, annak persze illene ismerni az Ady-publicisztikát, kicsit jobban, mint ami az általános iskolai tankönyvekben kötelező. Például ezeket a sorokat: „…Tisza nem olyan erőskezű ember, mint amilyennek mondták. Tisza pedig elvégeztetett most már. A jövő embere volt sokáig, s immár alighanem a múlté. Vége. Nagy kár, hogy így esett. Szomorú tragédia a Tisza tragédiája. Lám. Valaki okos, erős, hideg, büszke, nyugodt, számító és dús. Mégis tragikus alak lesz belőle. (…) Tiszát elvesztette az ország, és ez a veszteség nagy veszteség. Jaj be szűkében vagyunk a kiválóaknak.”
No, ilyen sorok Eörsitől nem várhatók. Igaz, Ady költő volt, nem hasbeszélő, nem hergelte magát bele a permanens gyűlölködésbe soha.
Eörsi Istvánt a média védi, szereti, támogatja. Tudok egy írásról, egy neves történész tollából való – nem fogják kitalálni, ki az: Gerő András –, aki megírta Eörsi sztálinizmusának gyökereit és az egész Eörsi-jelenséget. Ám a folyóirat főszerkesztője egy párttitkári mozdulattal karon fogta a történészt, ahogy azt A tanúban láttuk, és azt mondta neki: akkor most beszélgessünk, elvtárs.
Gerőnek meg nem volt kedve a párttitkári stílusú beszélgetéshez, „öreg vagyok én ehhez, gyerekek”, valami ilyesmit mondott, és elment.
Persze, nem közölték.
Hisz ő csak egy neves történész, külföldön előad, könyvei jelennek meg stb. Mit számít mindez? Már Schmidtnél se számított.
Nem a könyvek, hanem a könnyek számítanak.
Nem én mondom Eörsiről, hogy sírt Sztálin halálakor, ő írta le önmagáról. Néztem is, hát mivel dicsekszik ez az ember. Nem az ötvenes években, hanem néhány éve, az ezredforduló táján vallotta meg nekünk, a drága olvasónak, hogy Sztálin halálakor hogy sírt. A felesége is sírt. Ketten sírtak, hogy úgy mondjam. Nincs ebben semmi különös Eörsi és elvbarátai számára. Hiszen Sztálin csak milliókat gyilkoltatott meg, éheztetett halálra az ukrajnai mesterséges éhínségben.
Ami Eörsi cikkében a legízléstelenebb, az a befejezés. Eszerint ő a zsidó kárpótlásból kapott összegből fizeti meg a Schmidt rágalmazásáért a bíróság által reá rótt büntetést. Őt idézem: „Tetszik nekem a gondolat, hogy neki is jusson egy kicsi az össz-zsidó zsozsóból.” (Népszava, 2004. szeptember 20.)
No, én meg úgy érzem, hogy ennél ízléstelenebb mondatot nem olvastam.
Hogy Eörsinek a kárpótlás csak „zsidó zsozsó”, az az ő ügye. De ha ilyet ír legközelebb, azért jusson eszébe a Pireneusokon átkelt és lefogott öngyilkos Walter Benjamin, a gulágra hurcolt és ott pusztult Mandelstam, jusson eszébe Radnóti, és hogy Sztálinnál maradjunk, jusson eszébe még Iszaak Babel kivégzése. S ha fölidézte őket magának, ne reszkessen a keze, írja le bátran még egyszer: „zsidó zsozsó”.
Igaz, Mandelstam nem hízelgett Sztálinnak, hanem gúnyverset írt róla. Gulágra hurcolták, és az életével lakolt azért a versért. De Eörsinek nem Mandelstam és nem az ukrajnai gyerekek halála fáj, nem Radnóti, nem Babel. Nem, neki Gerő András és Schmidt Mária kapcsolata, netán baráti érzelmei fájnak.
Eörsi azt sem akarja észrevenni, hogy Schmidt és Gerő elveikben nagyon sok mindenben különböznek, de néhány dologban azonosak: nyitni akarnak a másik oldal felé. Továbbá nem küldenek senkit gázkamrába, és nem tűrik, hogy bárkit – felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – gázkamrába kívánjanak. Igaz, gyűlölni se tudnak olyan vérprofi módon, mint Eörsi.
Ez a hisztériásan jókedvű ember sorra járja a tévéadókat. Állítólag így köszön: „Jó napot, jöttem gyalázni Schmidt Máriát”, és már tárt karokkal fogadják őt e kies hazában.
Mert Eörsi, a sztálinista, még mindig szent tehén. Lám csak, Gerő András esete a Mozgó Világgal tanúsítja: miként Cyranóról, hogy nagy orra van, úgy Eörsiről sem lehet azt állítani, hogy sztálinista, csakis ő írhatja le önmagáról, hogy zokogott 1953-ban. Más is sírt akkortájt, ha nem is Sztálin halála miatt.
Lehet, hogy valójában annak a múzeumnak a létrehozatala fáj Eörsinek, ahol a sztálinizmus áldozatainak emlékére végre letehetjük a mécsest?