Demján valójában önmaga strómanja

Demján Sándor, az okkal nemzetközi hírű és felettébb befolyásos, a vállalkozói pályáját még a késő kádári korban kezdő és a sajátos magyar szocialista fogyasztói társadalom (lásd gulyáskommunizmus) emblematikus alakjává emelkedő, a rendszert egyszerre legitimáló és határait feszegető, a kurzuslovagság vádját a rendszerváltás után valódi vállalkozói sikerekkel cáfoló üzletember vihart kavart. Történt ugyanis, hogy a munkaadók képviseletében a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnökeként a minap személyes jelenlétével tartotta fontosnak megtisztelni az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ülését, amiben a napirenden szereplő jövő évi adótörvények mellett bizonnyal nem elhanyagolható mértékben az is szerepet játszott, hogy a kérdés súlyára tekintettel a kormányt maga a pénzügyminiszter képviselte, s keringtek olyan hírek is, hogy a miniszterelnök
(-jelölt) majd váratlanul betoppan. (Betoppant.) Mert bár Demján felettébb befolyásos, ahhoz, hogy kiszólásait átemelje az ingerküszöbön, nem nélkülözheti olyan hórukkemberek asszisztenciáját, mint Draskovics Tibor és Gyurcsány Ferenc. A jelenlétük, illetve az emiatt a megszokottnál nagyobb számban jelenlévő sajtó kellett ahhoz, hogy szertevigyék hosszú ideje csiszolgatott gondolatmenetét, amely szerint minden bérből és fizetésből élő az állam strómanja, mivel a bérköltségek egyharmada marad csak a munkavállalóknál, ami miatt Magyarország veszít nemzetközi versenyképességéből. Demján ezt már egy május közepén adott interjújában szinte szó szerint elmondta (N. Vadász Zsuzsa: A dolgozó ne legyen az állam strómanja! Világgazdaság, 2004. május 20.), de akkor még nem volt képes az ingerküszöb fölé kerülni.
Azt, hogy Demján sokak szája íze szerint beszél, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének lelkes helyeslése tette nyilvánvalóvá azok számára is, akik netán kételkedtek ebben. Parragh – nyilatkozta – nagyon sok ponton hasonlóan látja a világot, legfeljebb nem fogalmaz olyan élesen, s többek között, de elsősorban a magas adókat nevezte meg a versenyképesség legnagyobb problémájának. Emlékeztetett arra is, hogy Magyarország folyamatosan csökkenő versenyképességére – különösen a szomszéd országokhoz képest – a kamarák már évekkel ezelőtt felhívták a figyelmet. A Pénzügyminisztérium minderre azzal reagált, hogy a versenyképesség több mint egy éve ismét javul, a foglalkoztatottság nő, a kormány pedig csökkenteni tervezi a személyi jövedelemadót – 100 milliárd forintot hagyva az adózók zsebében, csökkenteni tervezi az egészségügyi hozzájárulást és némileg kedvezőbbé kívánja tenni a járulékokat. E sorok írója sajnálattal állapítja meg és súlyos szellemi-szakmai végelgyengülés jelének tartja, hogy az OÉT munkavállalói oldalát jelentő szakszervezetek nem találtak módot álláspontjuk közhírré tételére (ha egyáltalán van ilyenjük).
Az adókkal lenne a baj? Magyarországon az adók – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem magasak, sőt Európában inkább az alacsonyabbak közé sorolhatók. A globális adóterhek az Európai Unióban (EU) 1995 és 2001 között inkább nőttek, mintsem csökkentek (bár 2002-ben szerényen csökkentek), továbbá a bérek adóterhe felől a vállalkozások/tőke adóterhelése felé tolódtak némileg. A magyar személyi jövedelemadózás az EU-hoz viszonyítva mérsékelt, ahogy a vagyon adóztatása is, míg a vállalkozásoké átlagosnak tekinthető. Ami valóban magas, az a fogyasztást terhelő forgalmi adó, s bár a tb-járulék elég magas, de azt inkább a cserébe kapott egészségügygyel, nyugdíjjal ildomos összehasonlítani, tehát önmagában értelmetlen magas tb-járulékról beszélni, ahogy arra panaszkodni is, hogy a munkavállaló-munkáltató járulékfizetésének aránya eltér az EU-ban megszokottól (azt közgazdasági értelemben mindig a munkavállaló fizeti). Minderről részletesen ír Hetényi István professzor az EU Bizottságának a tagországok adózási rendszereit áttekintő terjedelmes jelentése alapján a legfrissebb (2004/8.) Pénzügyi Szemlében. Ha a globális adóteherbe nem számítjuk bele a nyugdíjjárulék azon részét, amelyet egyébként is nyugdíjra kellene félretennünk, máris az Egyesült Államok alacsonysága okán gyakran pozitív példaként emlegetett szintjén vagyunk.
De ha ez így van, miért hallható Demjántól és sokaktól, hogy a versenyképesség növelése adócsökkentést kíván? A (bér-) versenyképesség – e sokértelmű fogalmat szigorúan a bérre korlátozzuk – valójában magasabb profitokat jelent. Két ország közül az a versenyképesebb, amelynek állampolgárai ugyanazt a munkát alacsonyabb bérért hajlandók elvégezni, emiatt – ceteris paribus – magasabbak a profitok. Lenne tehát ok ünnepelni azt az országot, amelynek éhhalál szélén lévő polgárai a legfejlettebb csúcstechnológiát képviselő termékeket terveznének és gyártanának. Azonban a világ nem így működik (rabszolga- és éhséglázadások szolgáltattak erre bizonyságot), a vállalkozásoknak is versenyezniük kell a munkaerőért, nem csak a polgároknak egymással a munkahelyekért. Ez pedig felfelé nyomja a béreket. A bérről értelmetlen azt mondani, hogy magas vagy alacsony. A bér mindig piaci.
Bér alatt a munkaerőköltség (élőmunka-költség) értendő, az az összeg, amelyet a munkáltatónak a munkavállaló alkalmazásáért mindent összevetve ki kell fizetnie. A munkavállaló ebből fizeti a járulékot, a személyi jövedelemadót, vásárlásaikor a fogyasztási adót stb. A vállalkozó „mindössze” társasági adót fizet, illetve a sajátos magyar adónemnek tekinthető helyi iparűzési adót. A vállalkozó persze nem így fogja fel: mivel az adózás rendje szerint neki kell befizetnie munkavállalója tb-járulékát és személyi jövedelemadóját (pontosabban annak előlegét), és a termékei eladása után kapott fogyasztási adót, kialakult az az érzése, hogy ezek az összegek valójában őt illetnék, de az állam „elstrómankodtatja” tőle, a dolgozó csak és kizárólag a nettó bérnek jogos tulajdonosa, minden egyéb az állam mohóságának megnyilvánulása a vállalkozók kontójára. (Azt, hogy a vállalkozók így gondolkodnak, e sorok írója egy könyvelővel folytatott beszélgetésből értette meg. A vállalkozó alatt persze nem a magyar kényszervállalkozó értendő, akinek egyedüli vagyona a szakértelme és munkavégző képessége, aki önmaga kvázi alkalmazottja.)
Ha egy (nagy-) vállalkozó az ország versenyképessége miatt siránkozik, mint láttuk, valójában saját profitját tartja alacsonynak. Két dolgot tehet ez ellen: az egyik, hogy korszerűbb termékeket a lehető legolcsóbban igyekszik előállítani és értékesíteni, így növelve profitabilitását. A másik, hogy munkaadóként adócsökkentést követel. Ez utóbbi – bizton állíthatjuk – szellemileg kevésbé megterhelő, mint vállalkozóként új és újabb ötleteken-üzleteken törni a fejet.
S most jön a dolog lényege: a vállalkozók azért követelnek adócsökkentést, hogy ami eddig alkalmazottaik adójaként az állam zsebébe került, az inkább az ő profitjukat növelje. Mivel ez az óhaj nyersen nem képviselhető, általában az adózók gyűjtőfogalmában mossák össze a két élesen szemben álló felet, a munkaadókat és a munkavállalókat, a tőkét és a munkát. Az tiszteletreméltó álláspont, hogy az állam újraelosztó szerepét csökkenteni kell (még ha e sorok írója általánosságban ezzel nem is ért egyet, vannak ennél sokkal fontosabb dolgaink is). Demján mint vállalkozó követelheti a társasági adó csökkentését vagy a helyi iparűzési adók eltörlését, Demján mint állampolgár pedig érvelhet amellett, hogy az állam és polgára közötti határ utóbbiak felé mozdítása a kívánatos és követendő út, de amikor Demján mint vállalkozó követeli a tb-járulékok és a személyi jövedelemadó csökkentését, akkor valójában a munka piacon kialakult árán akar a kormány segedelmével erőszakot tenni. Mert Demján valójában önmaga strómanja. De értsük meg őt: kénytelen ezt tenni, mert az 1995. évi Bokros–Surányi-út már nem járható. Akkor, makrogazdasági válsághelyzetben, a közvéleményt hiszterizálva, a béreket befagyasztva, az inflációt szabadjára engedve 16-17 százalékkal csökkentették a reálbéreket. Ezt a trükköt egy EU-tagországban, néhány rövid évvel az euró bevezetése előtt nem lehet még egyszer elsütni. Marad hát a „csökkentsük az adókat” játék.

Zárszó. Bár Demjánt saját érdekei vezérlik, s felelősséggel csak saját lelkiismeretének, családjának és üzlettársainak tartozik, amit végtére is nem kifogásolhatunk. A politikusok viszont – legalábbis jobbik részük – választóiknak, az egész társadalomnak felelősek, ezért kötelességük a susztert visszakényszeríteni a kaptafához, a katonát a laktanyába, az üzletembert a vállalkozásához stb. A vállalkozó Demján és az állampolgár Demján két minőség, észre kell vennünk, ha egyikük a másik hangján szólal meg.

A szerző szociológus-közgazdász