Egy következmények nélküli ország

Kemény címszavak, tudom. De a szavakban erő rejlik. Ugyanazt a jelenséget a szavakkal, jelzőkkel, minősítésekkel el lehet kenni, fel lehet oldani, illetve másfajta szavakkal világossá és egyértelművé lehet tenni. Világossá és egyértelművé, amely meghökkenést, de egyben dinamikát is rejt magában. Ha a szavakban a leíráson túl érzelem, szenvedély is rejlik, akkor a szavak túlmutathatnak önmagukon.
Ha most azt írnám le, hogy „a magyar demokrácia működésében fellelhetők bizonyos problémák”, akkor valójában semmit sem akarnék mondani, csak legfeljebb megfelelni bizonyos közbeszédnek, politikai és értelmiségi csoportok elvárásainak, melyek célja – kimondva-kimondatlanul –, hogy ne változzon meg semmi, a status quo fennmaradjon. Ha viszont úgy fogalmazok, ahogyan az alcímben tettem, akkor valódi elégedetlenségemnek, sőt felháborodásomnak adok hangot. Az utóbbi típusú megfogalmazás, kétségtelen, nincs különösebben tekintettel a status quóra, bizonyos elvárásokra, mert éppen ezekkel akar szakítani.
Úgy gondolom ugyanis, hogy valóban ideje lenne szakítani azzal, a közbeszédben folyamatosan terjesztett és elterjedt felfogással, hogy a politikában mindig a legbékésebb, a status quót a legkevésbé sem kritizáló vagy sértő megoldások és vélemények a legkívánatosabbak. E közfelfogás indoklásául a leggyakrabban az hangzik el, hogy „a változatlanság a magyar demokrácia stabilitásának bizonyítéka a külföld felé”. De vajon így van-e ez? Vajon igaz-e az, hogy a rendszerváltás hevületében, 1989–1990-ben valós demokratikus tapasztalatok hiányában, elsősorban elméleti konstrukciókból építkezve létrehozott alkotmányos berendezkedésünk minden ízében megfelel a tizenöt évvel később jelentkező kihívásoknak? Vajon váteszként minden politikai konfliktus szituációt, úgynevezett határhelyzetet, sajátos kihívást előre láthattak a rendszerváltó elitek, amelyek az új demokrácia működése során keletkeztek? Vajon nem éppen arról van szó, hogy egy új demokrácia kezdetén a gyakorlat óhatatlanul és természetes módon hoz fel új és új kihívásokat és kérdéseket a politikával szemben, s ezek megválaszolása állandó korrekciót, változtatásokat igényel a berendezkedésben? Vagy másképpen: nem éppen az okozhatja a demokrácia működésképtelenné válását, ha görcsösen ragaszkodunk az 1989-es keretekhez, amelyek természetes módon nem tudnak választ adni minden 2004-es konfliktusra és határhelyzetre?
Mert bizony azt gondolom, hogy az utóbbi hónapokban előre nem látható kihívások jelentek meg a magyar politikában, amelyek megkérdőjelezik a jelenlegi berendezkedés legitimitását. A politika viszont úgy tesz, mintha ezek a kihívások nem is léteznének, s a Kádár-korszakból jól ismert „nincs válság, nincs probléma” unalomig szajkózott szlogenével tesz hitet a változatlanság látszólagos ésszerűsége mellett, s ezzel a demokrácia rohadásnak indul.
Mert hiszen mit látunk magunk előtt?
Például azt, hogy most először a magyar demokrácia történetében két választás közötti ciklusban bukott meg egy kormány, nemsokára egy új kormány lép hatalomba, s az egész úgy zajlik le, mintha semmi érdemi dolog nem történt volna. Úgy zajlik le az egész, mintha nem a magyar, német alapokon álló, kancellári típusú demokráciánk eddigi legnagyobb próbatétele lenne ez, mely igen alapvető alkotmányos és legitimációs kérdések sokaságát vetné fel. Nem véletlenül mondtam az előbb azt, hogy nem a kormányfő, hanem a kormány bukott meg, hiszen a kancellári rendszer alkotmányos lényege, hogy a kormányfő egy személyben testesíti meg a kormányt. Németországban még nem fordult elő, hogy a kancellár benyújtotta volna lemondását (kivéve Konrad Adenauert, aki azonban 1963-ban nem lemondott, hanem igen idős kora okán visszalépett a pozíciótól, s átadta a helyét, ami egészen más), többek között éppen az alkotmányos rendszer lényege miatt. Ehelyett a kormány, pontosabban a kancellár bizalmi szavazást kérhet a parlamenttől, s ha ezen elbukik, akkor előre hozott választásokra kerül sor, hiszen a kormány megbukott. (Sajátos vonás ráadásul, hogy Helmut Kohl 1982-ben megnyert egy bizalmi szavazást, ám a legitimációs gondok miatt – ugyanis Kohl korábban csak a parlament konstruktív bizalmatlansági indítványa által került hatalomra, s nem választás útján – mégis előre hozott választásokra került sor 1983-ban!) Márpedig, ha a kancellári rendszerben egy miniszterelnök önként lemond, az erősebb a bizalmi szavazásnál is, hiszen ezzel eleve beismeri a kormányzati munka egészének elégtelenségét.
Nem győzöm tehát hangsúlyozni, hogy Medgyessy Péter lemondásával nemcsak a kormányfő, hanem a kormány maga bukott meg, mert ez következik a kancellári rend lényegéből. Ezért nem hasonlítható alkotmányos jelentőségében Medgyessy lemondása a cseh Vladimír Spidla vagy a lengyel Leszek Miller lemondásához, ugyanis utóbbi országok nem kancellári rendszerek, hanem hagyományos parlamenti demokráciák, ahol a miniszterelnök lemondása valóban nem jelenti automatikusan a kormány egészének bukását. (Utóbbiaknál például a miniszterek a helyükön maradnak, míg nálunk új kormányt kell felállítania az új jelöltnek.) Márpedig vezessük ezt tovább: ha a Medgyessy-kormány megbukott (s nemcsak Medgyessy Péter miniszterelnök személyében), akkor ezzel megbukott az a 2002-es kormányprogram is, amely a 2002-es MSZP-s választási programra épült (érthetően), amelynek az emberek, a választópolgárok – igaz, nagyon szűk többséggel, de – bizalmat szavaztak. Mit jelent ez? Azt, hogy hiába maradt meg a parlamentben a szűk többsége a baloldalnak, két kormánnyal semmilyen többség sem próbálkozhat. A demokráciában nincs pótselejtező, a többszöri, választópolgári felhatalmazás nélküli kormányozgatás a diktatúrák sajátja. Ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc kormányra kerülhessen, nem elég az ő igen nagy ambíciója. Ha hatalomra akar kerülni, mint az MSZP miniszterelnök-jelöltje, akkor méresse meg magát valódi választásokon, mert e nélkül a hatalma nem legitim, és nem demokratikus.
Az történik tehát 2004. nyár végén–őszén, hogy először kell igazán komolyan szembenéznünk az 1989–1990-ben megalkotott alkotmányos és kormányzati rendszerünk működésének lényegével. Először kell komolyan végiggondolnunk, hogy mi a különbség a formális jogszerűség és a jogrend szelleme között, hogy mi a különbség legális és legitim között, hogy mi is valójában a demokrácia normativitása, a demokratikus politikai kultúra; másképpen szólva most derül ki az is, hogy a politikai szereplők demokratikus gondolkodásmódja mennyire alakult ki, s mennyire hatja át valójában a politikai megfontolásokat és döntéseket. Nagyon lényeges és fontos kérdés, hogy a politikai szereplők most – mindkét oldalon – ne pusztán politikai voluntarizmusok, rövid távú, s talán átgondolatlan politikai és pártérdekek alapján nézzék a folyamatot („nekünk mi a jó”), hanem felelős államférfiakként és politikusokként. Ha most engednek a könnyebb ellenállásnak – érdekből, lustaságból vagy kényelemből –, s nem kívánnak felelősen szembenézni ezen alkotmányos válság következményeivel, s nem vonnak le ebből semmilyen következtetéseket, nagyon nagyot ártanak a magyar demokráciának. Hogy is írta szegény Csengey Dénes egyik, Cseh Tamásnak írt dalában? „Ha most elvétem – nem kár értem.” Hát – ha lehet –, ne vétsétek el, barátaim.
Nem is beszélve arról, hogy az alkotmányos kérdéseken túl nem lehetne és nem szabadna elmenni a kormányválság-váltás politikai körülményei mellett sem. Medgyessy Péter szavai a puccsisták hatalmáról és az SZDSZ-es korrupciókról valójában nem tehetők semmissé, a legminimálisabb, ami elvárható – politikustól és értelmiségitől, közéleti szereplőtől –, hogy ne engedjék elveszni a terjedő magyar politikai semmitmondás éterében ezeket a kijelentéseket. (Áder János erre jó példát mutat.) Ugyanis nyilvánvaló, hogy egy puccsszerűen végrehajtott kormánybuktatás demokráciában nem lehet legitim.
Ám van itt egy legalább ilyen fontos kérdés. Ez pedig nem más, mint az új miniszterelnök-jelölt, Gyurcsány Ferenc személye. Tekintsünk el most egy pillanatra a kormányváltás alkotmányos és politikai illegitimitásától, s vegyük úgy, hogy a kormányváltás tolerálható folyamat. Akkor is elemi normatív szabály demokráciákban, hogy a miniszterelnök-jelölt, illetve szinte biztosan leendő miniszterelnök személyiségéről, múltjáról, hátteréről minden lényegeset tudjon a magyar közvélemény. Egy magára valamit is adó demokráciában miniszterelnök csak az lehet, akinek a múltbeli – mindenféle, nemcsak politikai – ténykedése minden gyanú felett áll, megfellebbezhetetlen, a szakmai és politikai hozzáértésen túl az erkölcsi követelményeknek is maximálisan megfelel. S ez nem pusztán egy normatív követelmény, ennek bizony gyakorlati ésszerűsége is van. Mégpedig az, hogy meg kell kímélni a magyar demokráciát és a magyar embereket attól, hogy gyors csalódás és kiábrándulás érje őket rövid időn belül, azáltal, hogy például egy sok oldalról támadható és lejáratható miniszterelnök kerül lehetetlen helyzetbe és veszti el a bizalmat. Egy gyors miniszterelnöki bukás senkinek nem áll az érdekében, főleg nem a demokráciának, éppen ezért kell(ene) sokoldalúan végiggondolni a Gyurcsány Ferenc jelölésében rejlő veszélyeket. (Gondoljunk itt arra, hogy milyen jó lett volna, ha a közvélemény még a választások előtt megtudja, hogy Medgyessy a diktatúra szt-tisztje volt; a Medgyessy-kormány tehetetlensége többek között éppen annak volt köszönhető, hogy ezt utólag tudta meg a közvélemény, de még az MSZP nagy része és az SZDSZ is, s ez Medgyessy egész helyzetét megnehezítette, mozgásterét leszűkítette.)
Nem ártana tehát, sőt elkerülhetetlennek kellene lennie, hogy Gyurcsány – akárcsak az amerikai elnökjelöltek, Bush és Kerry – egy közvélemény előtti átvilágításon essen át. Ugyan – hála a sajtó egy szűk részének, jelesül főleg e lapnak – már sokat tudunk Gyurcsány múltbeli dolgairól, de bizony nem eleget. Világossá kell válnia, hogy milyen politikai és gazdasági pályát futott be eddig a jelölt, s az eddigi tapasztalatokból mi következik. S itt, ebben a vonatkozásban kell a témához csatlakoztatnom a brókerbotrányt. Elemi érdek fűződik ahhoz, hogy megtudjuk, van-e bármilyen érintettsége Gyurcsány Ferencnek a brókerbotrányban, mert ne adja az ég, hogy bármiféle érintettségére – ami, reméljük, nem létezik – a miniszterelnökké választása utáni időszakban derüljön fény. Ez nem ellenzéki vagy kormányérdek, hanem a demokrácia tekintélyének védelméből következő közérdek. Erre azért van égető szükség, mert köztudomású, hogy a Kulcsár- és Bitvai-féle telefonlehallgatási jegyzőkönyvekben szerepel egy bizonyos „Gyurcsányi”, aki állítólag mindent meg tud oldani. (Ráadásul egy hetilap arról számolt be, hogy kutatásaik szerint a nevezett Gyurcsányi és Gyurcsány egy és ugyanazon személy.) Jó lenne, ha ezekre a dolgokra időben sikerülne megnyugtató választ adni.
Persze mindehhez az kell(ene), hogy létezzen egy olyan sajtó és média, ami valóban teszi a dolgát, többek között, sőt elsődlegesen éppen a brókerbotrány kapcsán. Már régóta köztudomásúak azon kormánypolitikusok nevei, akik a lehallgatási jegyzőkönyvekben szerepelnek, mint akik találkoztak vagy valamilyen kapcsolatban állhattak Kulcsár Attilával. Hogyan fordulhat elő az, hogy nem toporognak az újságírók ezen politikusok ajtajai előtt, szóra bírva őket arra, hogy tisztázzák végre magukat a kétségtelenül létező gyanú alól? Hogyan létezhet, hogy a közvélemény nem gyakorol nyomást ezen politikusokra, hogy hitelt érdemlően válaszoljanak az ezzel kapcsolatosan felmerülő kérdésekre? S ezek után vajon hogyan lehet megőrizni az emberek előtt a magyar demokrácia hitelességét? Avagy ez a kérdés valójában senkit sem érdekel?
Tovább kell lépnem, mert még két, a magyar alkotmányosság és a demokrácia tekintélyét romboló lépést kell említenem. Az egyik az, amit Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője tett – azazhogy öt frakciótagot önkényesen kizárt a frakcióból –, s amire a házbizottság és a házelnök áldását adta. Tette ezt annak ellenére, hogy a házszabály egyértelműen fogalmaz: frakciótagokat csak a frakció zárhat ki, az elnök egy személyben nem. (S itt hiába érvelnek a szocialisták, hogy egy másik passzus szerint a frakcióvezető döntését érdemben nem vizsgálhatja a házbizottság, ugyanis ezt a döntést nem is kell vizsgálni, ez ugyanis ab ovo jogellenes, tehát érvénytelen.) Sajnos hiába érvel Herényi és Dávid Ibolya is a döntés mellett valamifajta magasabb pártszempontokra hivatkozva, érvelésük eleve fals: a demokratikus jogszerűség mindig felette áll – illetve kell, hogy álljon – az akármilyen magas pártérdeknek. Lehangoló az is azonban, ahogyan szinte mindegyik politikai erő elsiklik a dolog felett, nekik lenne ugyanis elsődleges feladatuk a lépést radikálisan kritizálni, hiszen ha ez precedensértékűvé válik, annak következményei nem túl szívderítők.
S végül a soproni és szécsényi időközi választásokról (tudjuk, Szájer József és Surján László európai parlamenti képviselővé válásuk miatt kerül sor ezekre). A szocialista párt néhány nappal ezelőtt bejelentette, hogy Sopronban azt a személyt indítja a képviselői posztért, aki Győr-Moson-Sopron megyei listavezetőként már ott ül a parlamentben. Mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy ha a szocialista jelölt győzne Sopronban, akkor ő egyéni képviselővé válna, míg a szocialisták az ő listás helyét egy soproni lemaradt listás jelölttel pótolhatják. Azaz, egy igen furcsa helyzet áll elő: a soproniak úgy szavaznak, hogy támogatnak valakit, ám szocialista győzelem esetén nem tudják, ki kerül be a parlamentbe!
Vajon jogszerű-e ez, illetve legitim-e ez? Nos, olyannyira egyedi a szocialisták találmánya, hogy a magyar alkotmány egyszerűen nem is szabályozza ezt a szituációt. Nem gondoltak arra a jogalkotók, hogy lesz olyan párt, amelyik egy időközi választáson nem egy új jelöltet, hanem egy, már a parlamentben ülő képviselőt fog indítani képviselői helyért. Mivel joghézag van, ezért ez a húzás jogilag nehezen megítélhető, ám ennek politikai legitimitása legalábbis erősen megkérdőjelezhető. A dolog mindenesetre annyit feltétlenül megér – megint csak a demokratikus szellemiség védelme érdekében –, hogy ez a szocialista döntés legalább a nyilvánosság előtti viták sorába bekerüljön. (Utánanéztem a nemzetközi példáknak, s bizony nagyon úgy tűnik, hogy a szocialisták döntése igazi magyar unikumnak számít.)
Befejezésül és összegezve: mostanában úgy érzékelem, hogy a politikai erők és a közszereplők valami furcsa és kevéssé megmagyarázható megértéssel viszonyulnak egymás, a demokratikus szellemiséggel összeegyeztethetetlen lépéseihez. Megengedem: kisebb, kevéssé jelentős határhelyzeteknél talán elfogadható ez a tolerancia, ha tetszik, nagyvonalúság. Az elmúlt hónapok eseményei, különös tekintettel a kormányválságra, viszont nem engedik meg ezt a nagyvonalúságot. A tét sokkal nagyobb.
Hasznos tehát, ha Csengey Dénes sora a fülünkbe cseng: „ha most elvétem – nem kár értem.”

A szerző politológus