Gyurcsány Ferenc politikai illegitimitása

Hasonló című cikkemben (Magyar Nemzet, szeptember 7.) rövid áttekintést adtam a Gyurcsány Ferenc politikai illegitimitásáról kialakult diskurzusról és a politikai illegitimitás rendszerváltás utáni eseteiről.
Az éppen regnáló MSZP–SZDSZ-koalíció szempontjából a felsorolt példák legfontosabbika az volt, hogy 1994-ben az SZDSZ átmenetileg politikailag illegitimnek tekintette Horn Gyula esetleges miniszterelnökségét. Horn politikai illegitimitásának lényege az volt, hogy bár Horn Gyula alkotmányos és törvényes kormányfő lenne a hatályos jogszabályok szerint, politikai múltja miatt mégsem méltó az egyik legfontosabb közfunkció ellátására, mert az összeegyeztethetetlen lenne az új magyar demokrácia alapelveivel. Horn Gyulának tehát szigorúan elvi és politikai alapon nincs joga a miniszterelnöki poszthoz – foglalhatjuk össze a Horn politikai illegitimitásáról alkotott egykori szabad demokrata véleményt.
Az SZDSZ a 2002-es választások után is hasonló elvi alapokra helyezkedett, megint csak átmenetileg, a D–209-es botrány kitörésekor. A szabad demokraták Medgyessy Pétert is alkotmányos és törvényes, demokratikus legitimitással rendelkező kormányfőnek tekintették addig, de úgy gondolták, hogy politikai (titkosszolgálati) múltja miatt ennek ellenére nem méltó az egyik legfontosabb közfunkció ellátására, mert az öszszeegyeztethetetlen lenne az új magyar demokrácia alapelveivel. Akkor nem a kormányfő kormányzóképessége vagy kormánya teljesítménye felett törtek pálcát, s vonták meg tőle a bizalmat, mint tették most augusztusban. A két eset között mindenekelőtt az a különbség, hogy Medgyessy bukását Kuncze Gáborék a parlamentáris demokráciában bevett eszközzel, a politikai bizalom megvonásával idézték elő, míg 2002 nyarán Medgyessy Péter politikai legitimitását (a miniszterelnöki pozícióhoz való jogát) vonták kétségbe azzal, hogy felvetették a hivatalban levő kormányfő politikai illegitimitását: törvényes posztját politikai okból nincs joga megtartani. Medgyessy politikai illegitimitásának tézisét tömören azzal foglalta össze Kis János, az SZDSZ első számú tekintélye, hogy „Medgyessynek mennie kell!”
Gyurcsány Ferenc olyan párt miniszterelnök-jelöltje, amelynek miniszterelnök-jelöltjei és miniszterelnökei politikai legitimitását nemcsak az ellenzéke, hanem a politikai szövetségese és koalíciós partnere is kétségbe vonta már, ezért Gyurcsány politikai illegitimitásának felvetését már csak ezért sem lehet a radikális (kormánybuktató) ellenzékiség számlájára írni.
Korábbi cikkemben írtam Gyurcsány pechjéről, minthogy a baloldali sajtó ismert elemzői is foglalkoztak már az ő meggazdagodásának és politikai szerepének illegitimitásával. Gyurcsány újabb politikai pechje, hogy a szabad demokraták közvetett módon a politikai illegitimitás újabb példájával álltak elő. Wekler Ferenc a Magyar Köztársaság Országgyűlésének alkotmányosan és törvényesen megválasztott alelnöke volt, aki hivatalát alkotmányosan és törvényesen, tehát szigorúan jogi szempontból legitim módon látta el. Alelnöki tevékenysége nem volt olyan politikai viták tárgya, ami miatt megrendült volna a belé mint alelnökbe vetett politikai bizalom. Wekler Ferencnek tehát nem a hivatalához kapcsolódó, alelnöki tevékenységét (Országgyűlést „kormányzó” képességét) megkérdőjelező politikai bizalmatlanság miatt kellett távoznia. Az alelnökre azért gyakoroltak párttársai politikai nyomást, mert úgy gondolták, hogy hivatalához szorosan nem köthető okok (földspekuláció) miatt méltatlanná vált posztja további ellátására, ezzel pedig elvesztette addig birtokolt és gyakorolt jogát a ház alelnöki tisztségének ellátásához.
A Wekler-ügy fényében a kérdés az: a szabad demokraták a saját, Wekler Ferencen számon kért szabad demokrata értékek és elvek alapján méltónak tartják-e Gyurcsány Ferencet arra, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke legyen? A kérdés tehát nem az, hogy Gyurcsány jobb kormányzói képességekkel rendelkezik-e, mint Medgyessy, és ezért érdemes-e a szabad demokraták politikai bizalmára, amit Medgyessy elveszített. Hanem az, hogy Gyurcsány Ferenc megfelel-e olyan nem jogi kritériumoknak, amelyek alapján politikai legitimitása szabad demokrata mércével sem kérdőjelezhető meg.
A gazdaságetikai, gazdaságszociológiai és az ezekkel rokon politológiai szakirodalom bevett témája az illegitim vagyon- és tőkefelhalmozás. Az illegitim vagyon- és tőkefelhalmozás legkézenfekvőbb példája az eredendően illegális, de valamilyen módon legalizált vagyon, például az illegális kábítószer-kereskedelemből eredő jövedelem, amelyet úgy mostak tisztára (legalizáltak), hogy ahhoz törvényes módon már nem lehet hozzányúlni. Az ilyen, egyébként már törvényessé lett vagyont azért tekintik továbbra is illegitimnek, mert alapvető társadalmi normák és jogszabályok megszegésével szerezték meg, vagyis elemi és általános jogérzékünk szerint az illetőnek nincs joga tulajdonolni azt.
Az illegitim vagyon- és tőkefelhalmozás sajátos, ettől különböző esete az, amikor közhivatalok birtokosai hivataluknál fogva, de alapvető jogszabályoknak és/vagy alapvető társadalmi normáknak a hivatalhoz méltatlan megszegésével jutnak vagyonhoz. (Ennek tipikus esete a korrupció.) Az így szerzett vagyon illegitimitásának az a jelentősége, hogy például amikor az adott cselekmény elévülése miatt a jogi szankcionálás lehetősége megszűnik, a közvélemény továbbra is úgy gondolja, hogy a vagyont jogtalanul szerezték, ezért az illető méltatlan közfunkciók ellátására. Az illegitim vagyon- és tőkefelhalmozás ezen esetének sajátos válfaja, amikor közhivatalok birtokosai hivataluknál fogva, de alapvető jogszabályoknak és/vagy alapvető társadalmi normáknak a hivatalhoz méltatlan megszegésével juttatnak másokat vagyonhoz. (Lásd privatizációs technikák.) Ekkor a vagyonszerző elmondhatja, hogy vagyonához törvényesen vagy jogszerűen jutott hozzá, a közvélemény viszont úgy gondolja, hogy a vagyonjuttatásban szerepet játszó közhivatalnok hivatalához méltatlan módon kezelte a közvagyont: kifejezetten kereste a jogi kiskapukat és joghézagokat ahhoz, hogy a nyilvánosság kizárásával úgy juttasson vagyonhoz kívülállókat, hogy azoknak ne kelljen szembesülniük a közvélemény, a nyilvánosság morális és politikai ítéletével. Az ilyen vagyonszerző adott esetben maximálisan politikán kívüli lehet, tehát magánember, és nem politikus vagy közhivatalnok. Vagyona a vagyonszerzés módja, tehát a politikai kapcsolatok felhasználása és a politikai döntéshozókkal való összejátszás miatt mégis politikai eredetű.
Gyurcsány Ferenc vagyonfelhalmozásának legalább két epizódja ebbe az utóbbi kategóriába sorolható. A balatonőszödi kormányüdülő bizonyos ingatlanjainak és a miniszterelnöki hivatal egyik budapesti ingatlanjának privatizálásakor az ügyben eljáró közhivatalnokok azzal a technikával (lízingkonstrukcióval) juttattak Gyurcsány kezére közvagyont, hogy visszabérelték a Gyurcsányéknak eladott ingatlant.
A Wekler-ügy fényében a kérdés az, hogy szabad demokraták a saját, Wekler Ferencen számon kért szabad demokrata értékek és elvek alapján méltónak tartják-e Gyurcsány Ferencet arra, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke legyen azok után, hogy az előbb említett módon, politikai kapcsolatokon keresztül tett szert közvagyonra. A kérdés tehát, még egyszer feltéve, nem az, hogy Gyurcsány milyen kormányzói képességekkel rendelkezik, és képes-e megvalósítani a koalíciós kormányprogramot, hanem megfelel-e olyan nem jogi kritériumoknak, amelyek alapján politikai legitimitása szabad demokrata mércével sem kérdőjelezhető meg.
De ezt a kérdést a szocialistáknak is meg kell válaszolni a Paszternák-ügy fényében. Paszternák László szakszervezeti vezér, szocialista országgyűlési képviselő azért vált kegyvesztetté és került politikai sülylyesztőbe, mert az MSZP-ben még élt a közfunkciókra való méltóság eszménye. Pedig Paszternák „csak” annyit tett, hogy saját szakszervezetének egyik balatoni ingatlanjából privatizált egy keveset – teljesen törvényesen. Paszternák esetében a szocialisták a törvényességnél fontosabbnak tartották a közhivatalhoz való méltóság morális kritériumait. Amikor Gyurcsány Ferenc privatizációs előélete már ebben a ciklusban nyilvános botránnyá vált, Kovács Lászlóék rövid úton feladták a Paszternák-ügy során elfoglalt morális pozíciókat. Mereven szétválasztották a morális és a jogi szempontokat, és Gyurcsányt úgy kezelték, mint egy abszolút politikamentes nagyvállalkozót, akinek olyan abszolút politikamentes gazdasági ügyletei voltak, amiket csakis gazdasági mércével lehet megítélni.
Kovács Lászlóék mélyen hallgattak arról, tehát elhallgatták azt, hogy Gyurcsány vitatott ügyletei abszolút politikai természetűek voltak, mert lényegük szerint közvagyont kezelő közhivatalnokokkal való összjátékok voltak. A szocialisták és a nekik asszisztáló szabad demokraták ott tévedtek, hogy a botrány nem akkor és azért tört ki, mert Gyurcsányt párttisztségre, hanem mert közfunkcióra, vagyis miniszternek jelölték. Ezt még úgy-ahogy kommunikálni tudták azzal, hogy az ifjúsági és sportminiszterként Gyurcsánynak köze sem lesz vállalkozásokhoz és privatizálásokhoz. Ezzel azonban maguk rombolták le minden addigi elvi és morális hadállásukat, aminek egyenes következménye az lett, hogy az a Szili Katalin, aki tiszteletre – és tisztességes baloldalihoz – méltó módon beszélt az MSZP-n belüli zsákmánypártról, mégis Gyurcsány támogatására kényszerült.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké jelölésével – idézve Virág elvtársat A tanú című filmből – fokozódtak a viszonyok. Gyurcsányt már nem ilyen-olyan rangú miniszterré, közszolgává akarják tenni, hanem közjogi méltósággá, a közszolgák első emberévé. Ha a Paszternákot és Weklert buktató szocialisták és szabad demokraták jogilag legitim módon megválasztják őt, a magyar közszolgálat első embere olyan valaki lesz, akit egy korábbi parlamenti ciklus alacsonyabb beosztású közszolgái – a vonatkozó szakirodalom szerint – politikailag illegitim módon juttattak közvagyonhoz.
Gyurcsány Ferencnek, a Magyar Köztársaság jogilag legitim miniszterelnökének, az első közszolgának pedig az lesz egyik legfontosabb elvi és morális feladata, hogy legjobb meggyőződése szerint és minden energiájával őrködjön: nehogy az ő beosztott közszolgái politikailag illegitim módon juttassanak közvagyonhoz a politikából gazdaságba kalandozó vállalkozókat.
Ezek után a „Lop stop!” táblával hadonászó Kuncze Gábor elvi szintjére kell zuhannia annak a szabad demokratának, aki szabad demokrata mércével politikailag legitimnek, és ezért közjogi méltóságra méltónak tartja Gyurcsány Ferencet.

A szerző politológus