Indokolt a legitimációs probléma felvetése

Még néhány röpke nap, és Gyurcsány Ferenc hivatalosan is elfoglalhatja a miniszterelnöki széket. Fölösleges illúziókat kergetni, hogy esetleg nem kapja meg a kormányfővé választásához szükséges 193 szavazatot. A sorait egyre szorosabban összezáró MSZP 178 képviselője éppúgy meg fogja nyomni a kormányprogram ismertetése után az igen gombot, mint ahogyan a szabad demokraták katonás fegyelme sem lehet kétséges. A vélhetőleg populista jelszavakkal és fület simogató demagógiával átitatott ígérgetések harsány tapsvihart váltanak majd ki a parlamenti patkó kormánypárti padsoraiban. A néhány hete még Kiss Péter miniszterelnökségét levajazgató Kovács László-féle pártvezetés tagjai egymást taposva fognak rohanni a legújabb nemzetmentő felé, hogy gratulálhassanak a megválasztásához. Borítékolni lehet, hogy a kormányfő ezúttal is egyedül Hiller Istvánt fogja átölelni.
Gyurcsány rendkívül elégedett lesz. Talán abban reménykedik, hogy a közvélemény-kutató intézetek néhány napon belül nyilvánosságra hozzák majd felméréseiket, amelyek szerint változatlan intenzitással növekszik az új kormányfő népszerűsége, javul a lakosság közhangulata, nem beszélve a sasmadárként szárnyaló BUX indexről. Egyetlen ember lesz csupán az ülésteremben, aki feszült idegességgel a gyomrában húzódik meg az ujjongó kormánypárti forgatagban: a helyén maradó Draskovics Tibor pénzügyminiszter. Mivel mára kész ténnyé vált, hogy az államháztartás idei hiánya feltartóztathatatlanul száguld tovább az egész évre tervezett deficit száz százaléka fölött, a nemzetközi pénzpiacok, a befektetők teljes bizalomvesztését már csak további, brutálisan kemény megszorító intézkedésekkel lehet majd megakadályozni. Mindezt úgy kellene végrehajtani, hogy közben maradjon némi forrás az SZDSZ által sulykolt, álságos és népszerűséghajhász adócsökkentések ellentételezésére, valamint azokra a költségvetési prioritásként kommunikált szavazatvásárlási tervekre, amelyekbe a 2006-os választási vereségtől rettegő Gyurcsány fogja majd belehajszolni a koalíciót.
Ne lepődjünk meg, ha lényegében pontról pontra azok a változások mennek végbe a kormány szerkezetében, amelyek megvalósításával Medgyessy Péter is próbálkozott. Megalakul a fejlesztési és a szociális ügyekkel kibővített esélyegyenlőségi minisztérium, ugyanakkor megszűnik az informatikai és a sporttárca. A Medgyessy ilyen irányú tervei ellen még heves reakciókkal tiltakozó SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor ezúttal már csupa mosoly és kellem lesz. Mindenre rá fog bólintani, még talán Csillag István kiebrudalására is. Végeredményben a szabad demokraták legfontosabb zsákmánya, az autópálya-építések ellenőrzése szinte biztosan megmarad az ő kezükben, bár az várható, hogy a képzeletbeli sztrádatortát valamilyen módon mégiscsak meg kell majd osztani a szocialistákkal.
Gyurcsány soha nem mérette
meg magát választáson
Az új kormányfő nem követi majd el azt az elképesztő hibát, ami részben elődje bukását okozta. Nem marad a pártonkívüliség terméketlen sivatagában. Pontosan felmérte, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció farkastörvényei között csak az tud erős és cselekvőképes kormányfő maradni, akinek sziklaszilárd pozíciói vannak a vezető kormánypártban, és aki maga is jelen tud lenni a színfalak mögötti, sötét bizánci hagyományokat felidéző intrikákban. Medgyessy kívülről akart vezényelni, a személyes jelenlét helyett bonyolult alkukkal megváltoztatva a párt belső működését. Összeomlása borítékolható volt.
A posztmodern frizurájú gyáriparosnál nincs bolsevikabb gondolkodású ember az MSZP-ben. A tartalmatlan vitatkozásokba fulladó, cselekvésképtelen országos vezetés helyett a helyi alapszervezetekkel szövetkezett. Bő lére eresztett ígéretekkel vásárolt és nyert meg támogatókat, nem is akármilyen tömegben. Hideg fejjel és pontosan mérte fel, hogy azé az ország – és vele együtt a hatalom –, aki a kongresszusi küldöttek jelen lévő és határozatképes többségének támogatását bírja. A Minden hatalmat a szovjeteknek! 1917-es jelszava nyugodtan áthangszerelhető a Minden hatalmat a megyei elnököknek! újonnan érvénybe lépett szlogenjére.
Kérdés az, hogy mindezek mögött milyen is a tényleges legitimitás, hiszen Gyurcsány Ferenc soha, semmilyen választáson nem mérette meg magát, valódi jellemvonásai, programja és céljai csupán néhány publicisztikai jellegű irományra, valamint egy szemfényvesztő sportminiszterkedésre korlátozódnak. Gyurcsány személye mellett tökéletes homály övezi a hatalomváltás valódi hátterét is, aminek kialakulásához Medgyessy Péter zűrzavaros magatartása és kétértelmű interjúi éppúgy hozzájárultak, mint az az ép ésszel nehezen felfogható balfácánság, ahogyan az MSZP vezérkara rá akarta tukmálni a pártra Kiss Péter kormányfőjelöltségét.
A jogszabályok rideg betűinek logikája szerint Gyurcsány Ferenc megválasztása törvényes és alkotmányos lesz, hasonlóan a cseh Stanislav Grosshoz és a lengyel Marek Belkához. A miniszterelnök személyéről nem a választópolgárok döntenek közvetlenül, hanem az Országgyűlés többsége, a kormányalakítási megbízást kiadó államfő mérlegelési joga pedig valójában a parlamenti többség foglya. 1993 decemberében Boross Péter is hasonló háttérrel, parlamenti képviselőség és a választók előtti előzetes megméretés nélkül került a kormányfői székbe. Ám az akkori körülmények egészen mások voltak.
Boross miniszterelnöksége nem egy kelet-európai ziláltságú hatalmi birkózás eredményeképpen következett be, hanem Antall József halála miatt. A kórházi kezelések idején Antall már csak nagy nehézségek árán tudta ellátni hivatalát, a napi ügyekkel a helyettesítésével megbízott Boross Péter foglalkozott. Érdekes párhuzam, hogy ellenjelöltek akkor is voltak Szabó Iván és Für Lajos személyében. Az új miniszterelnök személyéről hozott, MDF-en belüli döntés sem volt zökkenőmentes, a végeredmény azonban – Antall József politikai végakaratát is ismerve – támadhatatlan volt. Az 1994-es választásokon az MDF súlyos, de szükségszerű vereséget szenvedett. A tíz évvel ezelőtti példa egyszer már bebizonyította, hogy nem feltétlenül helyes lépés olyan politikust állítani az ország élére, aki előzőleg nem méretett meg képviselőjelöltként a szélesebb közvélemény előtt, és nem járta végig a ranglétrát az egyszerű parlamenti aprómunkától kezdve a frakcióvezetésen át a szakminiszterségig. Ugyanakkor a rendszerváltozás friss volta miatt az Európa nyugati felén megszokott politikusi életpályamodellek akkor még nem forrhattak ki a kellő mértékben.
Az MSZP EP-voksolási veresége
véget vetett az addigi bizalomnak
Ma már más a helyzet. Nincsenek földrengésszerű változások a tulajdonviszonyokban és a társadalom mélyrétegeiben. Semmi nem indokolja, hogy egy üzletemberből lett, a felelős államigazgatást csak hírből ismerő politikai kalandor álljon a kormány élére. A magyar történelem ismerői pontosan tudják, hogy a hirtelen berobbanó, önjelölt messiásokkal soha nem járt jól az ország. A kormányfői hatalmat 1919 nyarán a román megszállók segédletével megszerző, gyáriparosként Gyurcsány Ferenchez hasonló foglalkozású, keresztényszocialista Friedrich István gyors bukása éppúgy szomorú példája a puccsista hatalomgyakorlók hosszabb távú működésképtelenségének, mint annak a Grósz Károlynak a kérészéletű országlása, aki az MSZMP 1988-as pártértekezletén a Gyurcsányéhoz kísértetiesen hasonló módszerekkel ütötte ki Kádár Jánost a főtitkári székből.
Az Orbán Viktor által említett gazdasági válság valójában az államháztartás krízise, amelyet nem a világgazdaság kiküszöbölhetetlen külső hatásai gerjesztettek, hanem egy ostoba és elhibázott kormányzati osztogatás. Ez két évvel ezelőtt azt a célt szolgálta, hogy megerősítse a vitatott körülmények között megnyert parlamenti választást követően a minimális többségű MSZP– SZDSZ-kormány legitimitását. A politikai legitimáció tehát már akkor sem számított egyértelműnek, pedig a kormányfőnek, Medgyessy Péternek a választásokon nyújtott teljesítménye megkérdőjelezhetetlen volt. 2002-ben döntően az ő jelöltsége miatt szavaztak az MSZP-re, sőt részben az SZDSZ-re is. A koalíció 2003 nyara óta tartó mélyrepülése és az európai parlamenti választáson elszenvedett, ebből egyenesen következő súlyos veresége úgy is értelmezhető, mint a 2002-es választói akarat teljes megsemmisülése.
Alkotmányjogi értelemben megáll a lábán Gyurcsány kormányfővé jelölése. Politikailag viszont összetettebb a probléma, mivel Medgyessy lelépésével nagymértékben meggyengült a 2002 nyarán csak átmenetileg stabilizált legitimitás, nem beszélve arról, hogy Gyurcsány kongresszusi győzelme az MSZP vezetésének teljes és viszszavonhatatlan politikai csődjeként is felfogható. Medgyessy után másodszor is olyan politikus kerül a kormány élére, akinek karrierje nem a párt talajából nőtt ki. A szocialista párt történetében csupán Horn Gyula miniszterelnöksége idején fordult elő az a demokráciákban természetesnek számító szereposztás, hogy a pártelnök azonos a miniszterelnök-jelölttel vagy a hivatalban lévő kormányfővel. Az MSZP jelenlegi hatalomgyakorlása ebből eredően egyenlő a választók megtévesztésével és becsapásával, miután a végrehajtó hatalom feje vagy az eme posztra jelölt személy másodszor is olyan háttéralkuk nyomán lett kiválasztva, amelyeknél mindvégig tisztázatlan maradt, hogy a párt és a kormány kettős hatalmi tengelyében ki is a tényleges értelemben vett első ember, aki egy személyben viseli a párt és az ország irányításával kapcsolatos felelősséget. Gyurcsány csupán abban különbözik elődjétől, hogy a jelöltségét nem a szűkebb értelemben vett országos pártvezetés mutyizásai döntötték el, hanem az MSZP helyi „szovjetjeit” irányítóké.
A Szálasi-klón színre lépésével
folytatódik a Fidesz rágalmazása
Ha a soproni és a szécsényi időközi választáson győznének az MSZP jelöltjei, akkor azt a kormányzati propaganda – amit most annyira felháborít a legitimációs probléma boncolgatása – habozás nélkül felhasználná a létezésének választói megerősítéssel való igazolására. Ezért válhat ez a két vidéki választókerület kulcsfontosságúvá a közeljövőben, mert az ott aratott sikerekkel a Fidesz is komoly esélyt kapna arra, hogy alig néhány héttel a beiktatása után megrengesse az új kormányt. Ha a két, reprezentatívnak is nevezhető régióban – amelyek mintegy leképezik a gyurcsányi eszmevilágban létező félmodern és posztmodern Magyarország-részt, amelyek között a program szerint modernizációs hidat kellene verni – nemet mondanának a választópolgárok az MSZP– SZDSZ-koalícióra, akkor olyan léket kapna az amúgy is ingatagnak látszó kabinet képzeletbeli hajója, amelyet nehéz lenne betömni a várhatóan öt százalék fölötti költségvetési hiány
miatt.
Addig azonban még hosszú és küzdelmes hetek telnek el. A Medián legfrissebb, szeptember 13-án nyilvánosságra hozott felmérései szerint a biztos szavazó pártválasztók körében valamelyest nőtt az MSZP és az SZDSZ összesített támogatottsága, nem beszélve Gyurcsány Ferenc és néhány más MSZP-politikus népszerűségi indexéről. Az egyelőre olajozottan zajló kormányváltás felébreszteni látszik a baloldali szavazók aktivitását és egy időre a reményeit is. A médiát ellepő fogadkozások a lakástámogatási rendszer újbóli kiterjesztéséről, az adócsökkentésekről és a további infrastrukturális beruházásokról egy időre alkalmasak lehetnek a bizonytalan kormánypárti szavazók harci kedvének az erősítésére. A mozgástér azonban rendkívül szűkös: az államháztartás időzített pokolgépének ketyegése – tekintve, hogy ennek hatástalanítása az ország jövője érdekében elkerülhetetlen –, a drámai mértékű külső eladósodottság, valamint a vágtató infláció bármikor előidézhet egy lökésszerű zuhanást a koalíció megítélésében.
A közszférát fenyegető tömeges elbocsátási hullám vagy az illetékek és a gázárak drasztikus megemelése Sopron és Szécsény lakóit is érinteni fogja. Nekik – az ország többi polgárával ellentétben – rövidesen lehetőségük lesz arra, hogy ezekről a nagyon is húsba vágó kérdésekről véleményt nyilvánítsanak.
A balliberális értelmiségen nem fog múlni a Gyurcsány-kormány támogatása, bár elnézve az egykor büszke Charta-csapatok prominenseinek szellemi kiüresedését és ideológiai impotenciáját, mintha kevesebb lenne a garancia arra, hogy ennek komolyabb támogatáserősítő hatása lehet a közeljövőben. Jó példa a szürkeállomány fantáziátlanságára, hogy Gyurcsány felfuttatásával párhuzamosan csupán a hazai neonácizmus elleni harc hívó szavait tudták előkaparni a lomtárból. A Bokros-csomag idején Szabó Albert fenyegette a demokráciát, a Gyurcsány-csomag hajnalán pedig egy Bácsfi Diána nevezetű, kommunista aktivistából lett Szálasi-klón lépett a színre. Kilóg a lóláb az egy évtizeddel ezelőtti chartás tüntetések szellemét élesztgető baloldali érvek mögül. Az utóbbi esztendőkben már bebizonyosodott – függetlenül attól, ki van kormányon –, hogy a rendőrség némi jogértelmezéssel azt a tüntetést tiltja be vagy veri szét, amelyiket akarja. Miért éppen most váltak tanácstalanná Lamperth Mónika rendőrei, akik a Lelkiismeret ’88 megmozdulásainak feloszlatásakor már bebizonyították, mire képesek? A válasz egyértelmű: egy adott esetben órák alatt lerendezhető álproblémából azért kell országos méretű botrányt dagasztani, hogy folyamatosan napirenden maradjon, lehetőséget biztosítva a polgári oldal szokásos megrágalmazására és befeketítésére.
Várható, hogy október 15-én, miközben feldörög a taps az MSZP kongresszusán a frissen elnökké választott Hiller István üdvözlésére, és Gyurcsány Ferenc elindul a sokadik baráti ölelkezés végrehajtására, a Terror Háza Múzeum előtt a Magyar Jövő Csoport helyett a koalíció pártjainak kék szalagos aktivistái demonstrálnak majd. Tegyék nyugodtan, mert joguk van hozzá. Azt azonban tudniuk kell, hogy a magyar demokrácia erős és szilárd. Nem fogja megrengetni néhány pszichológiai tanulmányként is felfogható hungarista. Sokkal nagyobb veszélyt jelent az ország stabilitására a középosztály további lecsúszása, a munkanélküliek számának növekedése és a létbizonytalanság fokozódása. A demokrácia halála akkor következik be, ha a polgárai már nem hisznek az eszméjében. Hinni viszont csak olyan politikai rendszerben lehet, amelyikben a hatalom csúcsán ülők is szavahihetők – élükön a miniszterelnökkel.