Ki felel a diploma értékéért?

Többszörösére nőtt az elmúlt évtizedben a felsőoktatásban tanulók száma, miközben megszaporodtak a minőséggel kapcsolatos jogos kifogások. A zárthelyi- és vizsgaeredmények statisztikai elemzése arra a tendenciára utal, hogy a normális eloszlás fokozatosan eltorzult, és ma már sok esetben az exponenciális eloszlás jellemzi a pontszámokban kifejezett eredményeket. A statisztikai eloszlások profilja egyfelől a minőség egyik jellemzője, másfelől behatárolja a pedagógiai munka mozgásterét.
Kiforrott, minőségi oktatás esetén az eredmények eloszlása normális, vagyis jól közelíti az úgynevezett haranggörbét. Normális eloszlás esetén a minőség javításának lehetősége a tanár számára adott: pedagógiai módszerek alkalmazásával az átlag javítható, és az átlagtól negatív irányban való eltérés (szórás) csökkenthető. A tananyag és a követelmények jól illeszthetők az átlaghoz, az átlag feletti tehetségesebb diákok tudományos diákköri munkára foghatók, az átlag alatti hallgatók külön segítséggel felzárkóztathatók. A csoportlélektani szempontok sem elhanyagolhatóak. A kívánatos normális eloszlás esetén a csoport tagjainak többsége sikeres, és ez a tény pozitív módon hat az egész közösségre. A gyengébbek felzárkózási esélye adott, csoporttársaiktól is komoly segítséget kaphatnak.
Az 1990-es évek közepétől egyre gyakrabban találkozhatunk a normális eloszlástól jelentősen eltérő, torz eloszlásokkal. Ha az eloszlás például két csúcsot tartalmaz, az arra utal, hogy a diákközösség – tudását tekintve – kettéhasadóban van. Ha a tanár a magasabb átlagot reprezentáló csúcsra illeszti a tananyagot és a követelményeket, akkor az alacsonyabb átlagú többség leszakad, a bukások száma megugrik. Az alacsonyabb átlagú többséghez igazodva a minőség óhatatlanul zuhan, és a tehetséges diákok tanuláshoz való joga sérül. A csoport belső hangulata sem kedvező, és előbb vagy utóbb a gyengébb többség válik mértékadóvá.
A kilencvenes évek végétől gyakran találkozhatunk az úgynevezett exponenciális eloszlással, amelyre az a jellemző, hogy a gyengébb eredmények jóval gyakoribbak, mint a jobbak. Az efféle eloszlást reprezentáló csoportok pedagógiai módszerekkel kezelhetetlenek. Az okok alapos elemzése után pályaalkalmassági szűréssel és kétlépcsős képzéssel lehetséges csak megteremteni a sikeres tanári munka elemi feltételeit. Elgondolkoztató, hogy a matematika és fizika felvételi vizsgák eredményei országos szinten évek óta exponenciális eloszlást mutatnak, miközben robbanásszerűen nőtt a hallgatói létszám a felsőoktatásban.
Az eredmények statisztikai eloszlását és azok időbeli változását számos tényező alakítja, befolyásolja. Az okok az oktatáspolitikában, az általános és középiskolában, a felsőoktatásban és a társadalmi környezetben keresendők. A statisztikai eloszlások hűen tükrözik az oktatás adott időpontbeli állapotát. Igen fontos tudni, hogy milyen tényezők alakítják az eloszlást, mert ezek ismeretében tudatosan korrigálhatjuk a nemkívánatos folyamatokat. Ezen tényezők egyben a minőségbiztosítás pillérei is lehetnek. Az alábbi áttekintés a legfontosabb tényezők és jelenségek gyűjteménye.
Az oktatáspolitika számtalan nehéz feladata közül az egyik az, hogy a mindenkori demográfiai helyzethez és a várható munkaerő-piaci igényekhez illessze az intézményi kapacitást. Jelenleg százezer fő körül mozog az általános iskolába minden év szeptemberében beiratkozó elsős gyermekek száma. Ennek alapján negyvenezer főre becsülhető az a létszám, amelyik 12 év elteltével felsőfokú tanulmányokba kezdhet. Ez a létszám harmada a felsőfokú tanulmányait idén megkezdő fiatalok létszámának.
Ha a képzés szerkezete nem illeszkedik az igényekhez, és egy szakmunkásra hat diplomás jut, azért elsősorban az oktatáspolitika felel, és a mindenkori kormányoknak várhatóan komoly diplomás-munkanélküliséggel és jelentős politikai feszültséggel kell szembenézniük. A túlképzés miatti munkanélküliséget az EU kiterjedt munkaerőpiaca sem lesz képes csillapítani, mert várhatóan minden tagállamot érint ez a probléma. Hazánkban a felmérések szerint a fiatalok harminc százaléka funkcionális analfabéta. Divatos dolog ilyen helyzetben az iskola csődjéről beszélni. De mennyiben felel ezért az akaratát keményen érvényesítő, az iskola és a tanár kezét gúzsba kötő oktatáspolitika?
A kétlépcsős képzés bevezetését megelőzően készült-e globális és lokális hatástanulmány? Ha nem, az nagy felelőtlenség, ha igen, akkor közzé kellene tenni, hogy az oktatási intézmények és a munkaadók időben megismerhessék, véleményt mondhassanak róla, és felkészülhessenek a várható változásokra. A középiskolák színvonala evidens, de egyre meghatározóbb tényező, hiszen a felsőoktatás csak a középiskola sikereire (vagy kudarcaira) építhet. Fontos elem a felvételi szűrő is, amely mindenki számára azonos mércét garantál. A felvételi kiiktatása kétségtelenül vonzó lehet a diákok többségének, azonban néhány sikertelen félév eltöltése az egyetemen csak az értelmetlen agóniához hasonlítható.
A képzési lépcsők számának helyes megválasztásával mindenki megtalálhatja a képességeinek leginkább megfelelő helyet. A többféle szintű és értékű diplomák rendszere jobban illeszkedik az egyéni teljesítményhez. Felvethető viszont, hogy a felvételi vizsga intézménye a meglévő főiskolák és egyetemek mellett nem lenne-e sokkal olcsóbb és színvonalasabb az egyetemi kétlépcsős képzésnél? A felsőoktatásban az előtanulmányi rend igen fontos szakmai kérdés, de sajnálatos módon a hallgatói képviselők gyengébb társaik vélt érdekeire hivatkozva – inkompetenciájuk ellenére – beleszólnak az előtanulmányi rendbe. Így fordulhat elő, hogy sokan „jogszerűen” úgy vesznek fel egy tárgyat, hogy annak alapjait, előzményeit nem ismerik. A nem kétséges sikertelenség láttán a tényleges és lehetséges okok nagyvonalú felcserélésével megindul a harc a követelmények csökkentéséért. Az orvosi és mérnöki szakma esetében például kifejezetten káros az „a la carte” jellegű oktatás erőltetése. Alapvető kérdés tehát a hallgatói jogok és kötelezettségek értelmes harmóniájának mielőbbi megteremtése is.
A tanulókörök fontos közösségképző ereje nagy hiány a felsőoktatásban. A kreditrendszer bevezetésének nem kívánatos mellékterméke ezen közösségek felbomlása, atomizálódása. Kardinális kérdés a tudás objektív mérési módszereinek a megtalálása is, és elfogadhatatlan, hogy a követelmények az aktuális eloszlástól függjenek és állandóan változzanak (csökkenjenek). A minőségbiztosítás alapkövetelménye kellene legyen az objektív és független mérce megléte.
Igencsak fontos a hallgatói tudat formálása, és nagy baj a motiváció tömeges hiánya. A használható tudás fontosságát túlhangsúlyozó szemlélet például már öt-tíz éves távon is komoly versenyhátrányt jelenthet a munkaerőpiacon. A divatos szakmák ugyanis többnyire nem örök életűek, munkaerőigényük sem korlátlan, a használható tudás többnyire gyorsan elavul. A lexikális tudás feleslegességének hangsúlyozása a legtöbb esetben oktalan és értelmetlen. Ki bízna egy lexikális tudás nélküli tolmácsban vagy orvosban?
Kulcselem a tanulás technológiájának elsajátítása is. Szélesebb és erősebb alapok, inkább kevesebb használható tudás, megfelelő tanulási készség sokkal előnyösebb lehet az ember számára. A műveltség és a tanulni tudás képessége lehet csak szilárd alapja az élethosszig való tanulás korszerű követelményének.
Oktatási kérdésekben meghatározó a közvélemény és a média szerepe is. A média által gyakran hangoztatott, a szülőt felnőttként kezelendő üzenetet többnyire félreértik. Sokan úgy gondolják, hogy a szülőnek joga van mindenbe beleszólni, eldönteni, hogy melyik tárgy fontos és melyik nem, mi a kívánatos követelményszint. Természetesen a szülők felnőttek, de egy átlagszülő kompetenciáját számos tény korlátozza. Egy átlagszülő nem tanult öt éven keresztül tanárságot valamelyik egyetemen, és nem kétszáz, hanem csupán két gyermek nevelésével foglalkozik. Egy átlagszülő huszonévesen válik szülővé, és így nem rendelkezhet tíz-húsz éves pedagógiai tapasztalattal. Helyesebb lenne tehát úgy fogalmazni, hogy a szülő felnőtt, és kívánatos, hogy kompetenciája mértékében működjön együtt a tanárokkal és az iskolával. Jobb lenne tehát az iskola és a szülő együttműködésére helyezni végre a hangsúlyt, és minden javaslatnál – bármilyen vonzó is legyen – azt is vizsgálni, hogy annak bevezetése idővel hová vezet.
A diplomák számánál fontosabb azok minősége, a diplomák értékéért az oktatáspolitika, a tanárok, a diákok és a szülők egyetemlegesen felelnek, miközben a végső nyertes vagy vesztes kizárólag a diák.

A szerző egyetemi docens