Megadóztatott uniós források

A volt KGST-államokban bekövetkezett rendszerváltozás felkészületlenül érte az Európai Uniót, mégis rögtön elkezdődött az új demokráciák és az unió pénzügyi együttműködése a Lengyelországra és Magyarországra utaló PHARE-programban. A program segítségével a két ország, később a többi rendszerváltó ország is, forrásokat kapott gazdasága piacgazdasági átalakításához. Az unió tanácstalansága abban mutatkozott meg, hogy nem volt elképzelése a szükséges intézkedésekről. Ezt a programban részt vevő országokra bízta, de a segítségnyújtásnak felső korlátot szabott. Magyarország részére évente százmillió euró forrás volt elérhető. Tekintettel arra, hogy ebben az időszakban a PHARE-program a kedvezményezettek favorizált kéréseit elégítette ki, a forrásokat 1994-ig rendben el is költötték.
Fél évtizedre volt szükség, hogy az unió lélekben felkészüljön a bővülésre. Ez azt jelentette, hogy a PHARE-program átalakult, és kívánságok helyett a csatlakozás előkészületeit támogatta. Brüsszel 1995-től csak felkészülési programokat fogadott be. Az irányváltás a Horn-kormány idején következett be, és tartott egészen a csatlakozásig. A forrásfelhasználás sikere feltételezte a magyar hatóságok aktív közreműködését. A felkészülésben jelentősen erősödött a társfinanszírozási kötelezettség is. Minden programhoz hazai forrást is biztosítani kellett. 1995–98 között az évről évre megítélt PHARE-források felhasználatlan hányada egyre halmozódott. 1998 nyarán csaknem 300 millió euró megítélt, de fel nem használt forrása volt Magyarországnak. A retorika ugyan az uniós tagság iránti elkötelezettségről szólt, de a PHARE-programokra alapozott felkészülési folyamat egy helyben topogott. 1998 második felétől indult el a felkészülés gyorsulása. Az 1995-ben megítélt összegek oroszlánrészét sikerült is az utolsó pillanatban megmenteni, és 2000-ig a teljes lemaradást behozni. Ennek a pozitív fejleménynek volt betudható, hogy két újabb programcsoport is megnyílt 2000-től: az ISPA, a környezetvédelmi és közlekedési projektek finanszírozására, valamint a SAPARD, a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés céljaira.
A két új pénzügyi keret már forrásokat adott ágazati projektek kivitelezéséhez. 2001 végére az unió teljes pénzügyi kötelezettségvállalása felülmúlta a 600 millió eurót. Felzárkózott a magyar társfinanszírozás is. Az ágazati költségvetésekben programszám szerint megjelentek az előcsatlakozási projektek. Jó esély volt arra, hogy a 2001-es 150 millió euró körüli (40 milliárd forintos) uniós forrásfelhasználás 2002-ben megduplázódhat. Nem így történt. 2002-ben a felhasználás ismét lefékeződött. A költségvetés tervezésekor az új kormányzat megközelítőleg a polgári kormány felhasználási irányszámait vette ugyan alapul, de az Állami Számvevőszék zárszámadási jelentése már arról tudósít, hogy a PHARE-forrás felhasználása csak a tervezet 36 százaléka, csupán az ISPA 11 százaléka teljesült, a SAPARD-program alapjából pedig nem történt felhasználás.
2003-ban jelentős elmozdulás nem történt, december végéig a teljes ISPA-állomány alig több mint tíz százalékát vette igénybe a kormány, a SAPARD-ból pedig ötmillió eurót költött. A kedvezőbb PHARE-felhasználásnak az az oka, hogy a programokat iker-együttműködésekben a tagországokból szerződtetett szakértők hajtják végre, akik a számlákat benyújtják, és azokat ki is kell fizetni. Sok remény a 2004-es évhez sem fűzhető. A június 30-ig elköltött kevesebb mint tízmilliárd forint (38 millió euró) nem kecsegtet sok jóval. Így állunk 2004 közepén. A mély helyzetelemzést kerülendő, rengeteg PR-cikk dicséri a nagyszámú pályázatot, és szól arról, hogy mi lesz 2007 után. A felhasználás sürgős javítására vonatkozó megoldások azonban nem születnek.

Súlyos elmaradás az intézményi felkészülésben

A választások után a kormány mérsékelt figyelmet fordított a csatlakozási felkészülésre. Értékes hónapok teltek el permanens kampánnyal (jóléti rendszerváltozás). A forint elleni kormányzati fellépés miatt beindult a spekuláció, amit leértékelés és kényszerű kamatemelés követett. Az elhibázott árfolyam-politika a költségvetés fejlesztési lehetőségeit a teljes kormányzati ciklusra megbénította. A gigantikusra nőtt államháztartási hiány azóta is drágítja a forrásokat, szűkíti a hitelpiaci mozgásteret. 2002 óta ismét nem áll rendelkezésre a szükséges nemzeti társfinanszírozás. Ezért állnak, halasztódnak létfontosságú projektek.
Jelentősége alatt kezeli a kormány a forrásfelhasználás koordinációját is. Reklámfogásként megszüntették a tárca nélküli miniszteri posztokat, beleértve az uniós források koordinációját is. A mese sok mindenről szól. Új tárca nélküli miniszterről, esetleg két miniszteri posztról, fejlesztési minisztériumról stb. Most pedig kezdődik minden elölről, a zűrzavar teljes, a költségvetésnek készen kellene lennie, mire az új kormány feláll. A kudarc másik fő oka az irányítatlanságból, a koordináció hiányából adódik.
Nem kevés szerep jutott a visszaesésben annak, hogy erősen kifogásolható összeférhetetlenségi szituációk keletkeztek. E veszélyes gyakorlat 2004 májusa után kezdődött. Az uniós pénzek elköltésében a kormány már tagként teljes önállóságot kapott, ugyanakkor korlátlan a felelőssége is. A kormány nem is tudott ellenállni a kísértésnek. Kormánypárti pártfunkcionáriusok, miniszterfeleségek kerültek döntéshozatali pozícióba, kormánytagok családtagjai tanácsadással kezdtek házalni. A strukturális alapokra felkészítő Pályázat-előkészítő Alap pályázatainak elbírálásakor megkerülték a meghirdetett normatív bírálati szempontokat.
A megszorítások nem kímélik az uniós eurókat sem. A pályázatok uniós részét a nullaszázalékos áfa helyett ma 25 százalék terheli. A kedvezményezettek zömét az uniós források utáni áfa-visszaigénylés lehetőségéből kizárták, azaz adót róttak ki az uniós forrásokra. Alaposan megdrágították a biztosítéki rendszereket is. Korábban elegendő volt a tulajdonlapra egy bejegyzés annak biztosítására, hogy a kedvezményezett a megjelölt célra használja a projektet, mára a teljesítési bankgarancia jött divatba, aminek az összköltsége 10-15 százalék. Az uniós pénz jó része ezzel bankköltséggé válik. A 25 százalékos áfa, az áfa-visszaigénylés megvonása és a drága bankgaranciák miatt hovatovább már pályázni sem lesz érdemes, hiszen az uniós támogatás jó része adóvá és banköltséggé válik.
Nem jól haladt az intézményi felkészülés sem. Kiváltképp az agrár- és a vidékfejlesztési ágazatban, ahová a felhasználható források legnagyobb hányada jutna. Ezért lassú a SAPARD-források felhasználása, bizonytalanok az agrár- és vidékfejlesztési program pályázati kiírásai, de az idén nem láttak egy fillér támogatást az agrár-környezetvédelem szabályai szerint gazdálkodók sem. Se híre, se hamva annak, hogy a kormány készülődne a földalapú uniós támogatás megelőlegezésére vagy a nemzeti önrész kifizetésére. Az agrárbürokrácia restsége csak a Pénzügyminisztériumnak jön jól, hivatkoznia sem kell semmire, ha nem akarja fizetni a társfinanszírozást.
A közbeszerzési törvény kései jogharmonizálása miatt 2004 első fele úgy telt el, hogy uniós forrásfelhasználásra egyetlen versenykiírás sem történt, és a sok értelmezési probléma miatt a második fél év sem kecsegtet uniós közbeszerzési dömpinggel.

Rövid osztogatás, hosszan tartó megszorítás

Az ország fejlődésének a visszafogása 1979 óta folyamatos. 1979 nyarán léptek életbe az első megszorító intézkedések kilencszázalékos fogyasztói árszintemelés formájában. A késő kádári, valamint a rendszerváltozás utáni neoliberális elveken folyó gazdaságpolitika a növekedést és az egyensúlyt egymást kizáró ügyként kezelte. Vagy növekedés, vagy egyensúly – mondták. Baloldali kurzusokat rövid osztogatásról és hosszan tartó megszorításokról lehet felismerni. Csak az 1998–2002 közötti polgári kurzus tudott változtatni ezen, és az egyensúly megtartása mellett jelentős gazdasági növekedést felmutatni. A több mint két évtizede folyó „húzd meg, ereszd meg” alfája és ómegája a nemzetközi eladósodás volt, ami forrástöbblet helyett folyton emelkedő forráskivonással járt, árfolyamveszteségek és a növekvő kamatterhek miatt. Szemléletváltás 1990 után sem következett be. Úgy emelkedett az adósság 22 milliárd dollárról (1989) a jelenlegi 55 milliárdra, hogy közben a privatizációból keletkező bevételeket elnyelte a folyó költségvetés. A hitelfelvételekből megszorítások kerekedtek ki tartós növekedés helyett.
Áttörést a direkt termelő tőke bejövetele sem jelentett. A Magyarországon működő, többnyire multinacionális nagybefektetők csak az átlagot jóval meghaladó profitkilátások miatt fektettek be. GDP-növekedést ugyan létrehoztak, de a nemzeti jövedelem (GNI) jórészt inkább stagnált, mint növekedett volna. Ezen csodálkozni kár, hiszen idegen tőkéről van szó, amelynek haszna a befektetőt illeti. Erősen elgondolkodtató viszont, hogy a legtöbbjüknek nagyvonalúan elengedett adók miatt a hazaiakat (vállalkozók, alkalmazottak) a mai napig drákói adóprés alatt tartja az állam, miközben az uniós versenyszabályokat súlyosan sértő multi-adóparadicsomot a végsőkig védelmezte.

Az utolsók vagyunk a sorban

Az uniós tagságból adódó forráslehetőségek több szempontból is új színt vihetnének a magyar fejlődésbe. A tetemes forrásokért kamatköltségek nem terhelnek bennünket, és profitkiutalások sem jelentkeznek. Az európai strukturális és kohéziós pénzek szabadon felhasználható tőkeelemek, ráadásul felhasználásuk ellenőrzött és jól átgondolt tervekre épül. Ezek a források pótolhatják a veszteséget, ami az országot a magas kamatok, a kiemelkedően magas befektetői profitok és a nemzetközi befektetők adókedvezményei miatt érik. E források felhasználása a nemzeti jövedelem keletkezése szempontjából rendkívül előnyös, hiszen a projektek kivitelezésére nagyobbrészt hazai vállalkozóknak van esélyük, akik növelhetik termelésüket és a foglalkoztatást, emiatt nőhetnek az állam adó- és járulékbevételei is. A projektek révén létrejövő vagyon pedig hazai tulajdonosoké lesz. Mindez természetesen csak akkor érvényesül, ha az uniós pénzekhez rendelkezünk a szükséges mértékben hazai társfinanszírozással, és a programok megvalósulhatnak. Ma nem arról van szó, hogy megvalósulnak, hanem arról, hogy az uniós pénzfelhasználás messze elmarad a lehetőségektől. 2006 végéig az előcsatlakozási alapokból, a kohéziós alapokból és a strukturális alapból több mint 3,5 milliárd eurót lehetne felhasználni. Ez a szükséges társfinanszírozással együtt több mint hatmilliárd euróra rúgna. Nagyon kellemesen emelkedő nemzeti jövedelem és javuló egyensúly mellett a négy-öt százalékos GDP-növekedés végre úgy valósulhatna meg, hogy a magyar vállalkozások és munkavállalók is jól érzékelhető jövedelem- és vagyonnövekedést tapasztalhatnának. A javuló költségvetési egyensúly miatt csökkennének a kamatok, több jutna a szociális szférára, az oktatásra és az egészségügyre.
A 2004–2006 közötti uniós forrásfelhasználás eddigi kudarcai nemcsak a fellendülést késleltetik, hanem kezdik megásni a sírját a második Nemzeti fejlesztési tervnek (NFT) is. Ha ugyanis az első NFT idején nem javulnak a gazdaság makroadatai, és nem képződik a költségvetésben kellő mennyiségű társfinanszírozás, az új uniós költségvetési időszakra (2007–2013) készíthet a kormány olyan szép új Nemzeti fejlesztési tervet, amilyet csak akar. Lehet szédíteni az embereket a lehetőségek bővülésével, de a lehetőségek lehetőségek maradnak. Nem véletlen, hogy az euró bevezetését az eredeti 2007-es elképzelésekkel szemben Draskovics már 2010-re napolta el. Ezzel a teljesítménnyel a csatlakozók között sikerült a sor végét megfogni. A mozgástér, amire hivatkozik, egyelőre csak a deficitek halmozására, a magas inflációra és uzsorakamatra volt jó. Az euróra való felkészülés éppen ezt a nem kívánt mozgásteret szűkítené, és az alacsonyabb kamatok, a kisebb deficitek miatt mozgásteret biztosítana a nemzeti jövedelemtermelő magyar tulajdonú gazdaságnak, és lezárná a két évtizedes fiskális-monetáris szélhámia-sorozatot.
Alig több mint fél év maradt olyan kulcsfontosságú kormányzati feladatok végrehajtására, mint a 2004-es uniós forrásfelhasználás meggyorsítása, valamint az uniós forrásfelhasználáshoz szükséges társfinanszírozások elsőbbségi megjelentetése a 2005-ös költségvetésben, azaz hogy fejlesztési forrást a költségvetésből először az uniós projektek kapjanak.
A feladatokat egy jól működő kormány megoldhatja. A megoldáshoz azonban haza- és nemzetféltő kormányra, a folyamatok vezénylésére van szükség pozícióharcok, korrupció és koalíciós marakodások helyett. Az előjelekből ítélve a következő fél év nem sok jót ígér, de azt a rosszat mindenképp sejteti, hogy a gazdasági értelemben gyengére sikeredett rendszerváltozás másfél évtizede után újabb tízéves eredménytelenség elé nézhetünk az ígéretes fellendülés helyett. A felismerés a politikai ellenzék lehetősége, a kormánypártokon viszont a felismerés és a hatékony cselekvés egyaránt számon kérhető kötelesség.

A szerző országgyűlési képviselő