Nem teljesültek a kormány céljai

Most, hogy megemlékeztünk a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások tizenöt évvel ezelőtti lezárásáról, az évforduló nem csak arra adott alkalmat, hogy a politikai rendszerváltozás kereteit rögzítő megállapodás körülményeit, erényeit és hiányosságait felidézzük. Belém sokkal inkább az a felismerés hasított, hogy az államszocializmus válságának visszavonhatatlan voltát és a parlamenti demokrácia eljövetelét kimondó politikai aktus óta már fél emberöltő telt el. És hol is tartunk a piacgazdaság helyreállítása, a jobb és emberségesebb gazdasági viszonyok létrehozatala terén? Meddig jutottunk a piac működését illető tudások és készségek társadalmi elsajátításával? Elég volt-e hazánkban az elmúlt másfél évtized annak megértésére, hogy mi is a teendője az egyénnek, mi az államnak, mi a banknak, a magánvállalatnak? Hogyan állunk abban a versenyben, ami térségünkben zajlik tőkéért, piacért, európai starthelyzetért, nemzetközi pozíciókért?
Tudni lehetett: tizenöt, sőt akár két év alatt valóban átformálható a politikai rendszer, de a társadalom anyagi és mentális valósága lassabban változik. Számoltunk azzal, hogy az előző korszakból örökölt ipari gépsorok, a hiányosan karbantartott középületek, az elaggott autópark, a lestrapált vasúti kocsik és a kórházi berendezések nem újulhatnak meg ennyi idő alatt. Az emberi beidegződések megváltozásához is idő kell – hogy mennyi, azt előre nem tudhattuk. Tudatában voltunk az ország nyomasztó eladósodásának, pénzügyi sebezhetőségének, noha a pontos mértéket és a buktatók, sőt csapdák és időzített bombák hollétét illetően a rendszerváltoztató erők ismeretei hiányosak voltak – önhibájukon kívül.
A múlt hosszú árnya
Most visszatekintve a hirtelen elszaladó másfél évtizedre, az első gondolat annak felismerése: életünk anyagi körülményeiben mennyivel több minden változott meg, alakult másként, mint gondoltuk volna. A gazdaság szerkezete például sokkal gyorsabban átalakult: komoly autóipar és számítógépgyártás él ott, ahol ennek csak csírái vagy legfeljebb előképei voltak. Igaz, nagy hírű és – a mi szemünkben legalábbis – jelentős súlyú vállalkozások ugyancsak hirtelenül eltűntek, szétporladtak. Ám az utcákon új autók sokasodnak; a Váci úton, a kopott ipartelepek helyén autószalonok, bankok, irodaépületek és bevásárlóközpontok állnak.
Másfelől viszont meghökkentő, hogy ez a fél emberöltő mennyire nem hozott megújulást abban, ami egyszerűbbnek látszott, mint a rozsdás vezetékek, hiányzó csatornák, hulló vakolatok örökségének felszámolása. Az állampárti rezsim szétesésével azt remélhettük, hogy az egymással versengő politikai erők közül a választói felhatalmazást megszerzők programjuk szerint végzik majd a kormányzati teendőket a piacgazdaság általános elvei és a magyar sajátosságoknak megfelelő intézményeink keretei között, miközben a munkaadók, a munkavállalók, ezek szervezetei, a fogyasztók és a gazdaság más szereplői kalkulálnak, gazdálkodnak, végzik mindennapos teendőiket. Ehhez képest túlságosan sok függ még mindig a politikától, de sok más is roppantmód ismerős az ántivilágból. És nem csak a politikai és kormányzati élet személyi folytonosságára gondolok – noha ki hitte volna el, hogy az új évezredben is a volt állampárt és a valamikori KISZ apparátusából és központi bizottsági tagjaiból kerülnek ki a magyar politikai élet egyik nagy irányzatának vezetői és közjogi méltóságai?
De ennél is hosszabb a múlt árnya. Kiszabadult ugyan az ország az akut külső eladósodás szorításából, de 2004 őszén megint csak azt kell latolgatnunk, hogy miként áll államháztartásunk helyzete. Mondhatnák erre: Európában szinte mindenhol hasonló pénzügyi gondokkal küzdenek, még a németek, franciák is, nemcsak az újonnan csatlakozó tagok. De ez így önáltatás. Amikor Antall József kezdeményezésére Visegrádban összeültek az átalakulásban élen járó három ország vezetői, hazánk az egész térséget sújtó mély átalakulási válság ellenére a közeli talpraállás ígéretét sugározta, és az európai csatlakozás legfőbb esélyese volt. 1993 közepére a visszaesés elérte a mélypontját, és megkezdődött máig tartó gazdasági növekedésünk – immár új szerkezetben. Lehetett abban bízni, hogy a nemzeti össztermék (GDP) növekedésével az államadósság aránya mérséklődik, a szervezettebb munka és a motiváltabb munkavállalók révén a termelékenység javul, az árak emelkedése megszelídül, a bérek erőteljesen növekednek. Magyarul: a magyar társadalom megszokja, megtanulja, belakja a piacgazdaságot, s a maga hasznára alkalmazza az 1990 után létrejövő új európai viszonyokat.
Most azonban azt konstatálhatjuk, hogy e fél emberöltő elteltével előrehaladásunk lassabb és ellentmondásosabb, mint remélhettük, nemzetközi öszszevetésben pedig hátrább tartunk, mint egy évtizede vagy akár csak három éve. A volt tervgazdaságok körül nálunk a legnagyobb az államháztartás adósságállományának a nemzeti össztermékhez viszonyított aránya; ez a 60 százaléknyi érték nemcsak önmagában teher rajtunk, de megnehezíti a közös európai valuta átvételéhez előírt belépési feltételek teljesítését is. A pénzromlás ütemét tekintve a 25 európai tagországból huszonhárman állnak nálunk jobban – a makacsul nagy inflációs ráta és a vele járó magas kamatszint ma és még jó ideig kizárja az eurózónába való belépésünket. Az államháztartás éves hiánya is nagy, és nem vigasztalhat minket, hogy más európai tagországoknak is gondjuk akadt a maguk által kijelölt deficitmutatók betartásával. Ők ugyanis már benne vannak az eurót használó klubban, mi viszont még nem.
Kinek fontosak a gazdasági adatok?
Nem veszem sorra a helyzetet leíró makrogazdasági adatokat, az olvasók talán nem is ismerik az ilyen meg olyan statisztikai rendszerekben mért százalékok jelentőségét. A nagyközönség ritkán foglalkozik a nemzetgazdasági adatokkal, ami rendjén is való. Az viszont nincs rendjén, hogy a miniszterelnökségre aspiráló politikus szűk kört érintő, kevesekre tartozó ügynek deklarálja az államháztartási mutatók alakulását. Ezek az adatok eleve tartoznak valamennyi parlamenti képviselőre, polgármesterre, költségvetésből finanszírozott intézmény felelősére. A költségvetési mutatók állása közvetlenül érinti a vállalati, banki elemzőket itthon és külföldön, akik beruházási döntéseik meghozatalánál tisztán akarnak látni a magyar büdzsé dolgaiban.
Békeidőben valóban csak a szakemberek foglalkoznak az államháztartás konszolidált hiányával vagy a folyó fizetési mérleg deficitjével és egyéb némileg misztikus mutatóval. De most nem élünk boldog békeidőket. Gyurcsány Ferenc relativizáló megjegyzése, mely szerint „minek annyit beszélni a szakértők szűk körét érdeklő költségvetési adatokról”, engem arra a szurkolóra emlékeztet, aki a meccsre kiérő társának az eredmény állásáról csak annyit mond: hagyjuk ezeket a számszerűségeket. Hát igen, nulla-három – félidőben, és gyenge a csapat.
Két év már eltelt a kormányzat terminusából, és a koalíció gazdasági céljai nem teljesültek. A jóléti rendszerváltás ígérete – amelyről akkor is tudhattuk: üres és finanszírozhatatlan – semmivé foszlott, mert bár a közalkalmazottak jelentős körében komoly egyszeri béremeléssel járt, de éppen rendszerszerűségével van a baj. A nagyobb bérekhez nem társult a közepes-gyenge hatékonyságú magyar államigazgatás ésszerűsítése; ráadásul a magasabb bérszint megőrzésének és akár szolid emelésének állampénzügyi feltételeit sem teremtették meg. Most az állami intézmények – kellő többlettámogatás híján – a nemrég betöltött közalkalmazotti állások megszüntetésére, pénzszűke miatti leépítésekre kényszerülnek. Mindezt a jóléti fordulat meghirdetése utáni harmadik évben. Null-egy.
Nem teljesült az adócsökkentés ígérete sem. Nem meglepő ez sem. Lehetett látni a Medgyessy-éra kezdetén, hogyha nem szerkezeti reformokkal, az állami feladatok koncepciózus felülvizsgálatával kezdik a kormányzást, hanem „több pénzt az embereknek, önkormányzatoknak” május elsejei jelszavával egyszerűen megnövelik az államháztartás kiadási oldalát, akkor előbb-utóbb meg kell növelni a bevételi tételeket is. Röviden: adót emelnek, állami vagyontárgyakat adnak el. Avagy eladósodnak. Ez is, amaz is bekövetkezett. A tavalyi komoly áfanövelés, az illetékek emelése és a maradék állami vagyontárgyak erőltetett ütemű eladása – ez mind kényszerlépés. Elhiszem, hogy a koalíció ezt 2002-ben nem így gondolta. De így sikerült. Null-kettő. És most újabb és saját felfogásukba sem illeszkedő adókon törik a fejüket, kinézve maguknak a bankokat – nem lesz-e ebből egy csattanós öngól?
Az államháztartás hiánya pedig csak nem akar mérséklődni. 2002-ben a bruttó hazai termék hat százalékára tervezték – csaknem tíz százalék lett belőle. Tavaly is jóval nagyobbra sikeredett, mint amit ígértek; hat százalék feletti adatot regisztráltak az uniós intézmények – a közvéleményt az utolsó percig hitegető pénzügyminiszternek mennie kellett. Az idénre négy százalék alatti mutatót irányzott elő az Országgyűlés elé beterjesztett állami költségvetés – most öt százalék feletti előrejelzést ismerhettünk meg. Három-null, nem ide.
Hogy mindez nem érdekli az utca emberét? Valóban nem kell társalgási témává válniuk a makrogazdasági adatoknak. Ámbátor a fejlett piacgazdaság természete olyan, hogy az adót befizető és az államtól különböző formában juttatást váró polgárt nagyon is érdeklik a zsebét érintő közügyek: az Egyesült Államokban többször is sorsdöntő választási téma volt az ország deficitjének mértéke, a közadósságok alakulása. Az sajnos meglehet, hogy a magyar választópolgárt ma még nem foglalkoztatja hasonlóképpen az állami adóssághegy – amelynek költségeit egyébként ő és gyermeke fizeti majd viszsza későbbi jövedelméből.
A baloldali szakértelem hamis mítosza
De ha valóban nem érdekelné az utca emberét a gazdaság és az államháztartás állapota, azzal felelős kormánytényező nem nyugtatgathatja magát, sem a közvéleményt. Ezek az adatok fontosak. Figyelik a gazdasági döntéshozók, és különösen azok, akik kölcsönadják pénzüket a magyar államnak a hiány átmeneti finanszírozására. Ha bizalmuk tovább gyengül az adatok romlása vagy egyáltalán a mutatók körüli bizonytalanságok láttán, akkor dönthetnek úgy, hogy máshova viszik a pénzüket. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, ám ahogy másfél éve bezúdult hozzánk ötmilliárd eurónyi többletpénz, ugyanúgy ki is száguldhat hasonló mennyiségű forrótőke, és akkor nagyot eshet a forint árfolyama. Márpedig tízezrével kötik manapság a lakáshiteleket és az autóvásárlási kölcsönszerződéseket svájci frankban, euróban számolva a törlesztést – ha a forint árfolyama gyengül, akkor a törlesztőrészlet forintban bizony megugrik. Talán mindez nem következik be, de az nyilvánvaló: mai ingatag gazdasági helyzetünkben, a többiekhez mért lemaradásunk mostani folyamatában ezek az adatok nagyon is érintik az ország polgárait – akár tudatosult bennük ez, akár nem. S ha nem, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük és megvitassuk az eredményt. Akkor is, ha a tábla történetesen null-hármat mutat.
Az utódpártok – nemcsak nálunk – azzal jöttek vissza a hatalomba az első demokratikus kormányok bukása után, hogy ők pettyes múltjuk ellenére gyakorlott menedzserek. A szakértői kormányzás nimbusza 1989-ben is álhír volt, 1994 és 1998 között tovább foszlott, mára Medgyessyék működésének következtében végleg semmivé vált. Mondhatnánk: ez az ő bajuk. De nemcsak az övék, sőt legfőképpen nem az övék. A tabellán az ország csúszott hátra.

A szerző az Antall-kormány ipari
és kereskedelmi minisztere, egyetemi tanár