Nemet mondani az uniós alkotmányra

Végül is minden összenő, mi összetartozik. Kovács László és az Európai Unió. A bukás előtti miniszterelnökünk még utolsó tollcsapásainak egyikével EUrópa (innét kezdve következetesen EUrópának fogom írni az EU-technokrácia által elképzelt Európát, megkülönböztetve a hagyományos, soknemzetiségű és sokállamú, keresztény hagyományú Európától, a „mi” Európánktól) első számú villany- és gázszerelőjévé jelölte sokat látott külügyminiszterünket, aki ezentúl az energetikai ügyek komisszárjaként fogja – most már nem kisnemzeti fokon – népeinket boldogítani. Mielőtt ismét elszörnyülködnénk a fejlemények efféle alakulásán, szögezzük le, Kovács László is meg az Európai Unió is megérdemelték, amit kaptak. Egymást.
Az Európai Unió létének és terebélyesedésének ellenzői még örülhetnek is Kovács külügyminiszter úr komisszárrá jelölésének, mert okkal várható e már régóta valószínűsíthető fejleménytől, hogy csökkenteni fogja a magyar választópolgárok EUfóriáját, s óvatosabbá válnak a Brüsszelből érkező javaslatok és direktívák elfogadásakor. Itt van mindjárt az európai alkotmány tervezete, amiről alig jelent meg híradás a magyar sajtóban, s amely valahogy – egyébként teljesen érthető okokból – nem vált részévé a nyári politikai vitáknak. A balliberális kormány szerencsétlenkedései, aztán meg a baloldali-kommunista pártok történetéből ismert (vö. Hruscsov eltávolítása az SZKP éléről) módszerekkel megpuccsolt Medgyessy története elterelte a közfigyelmet a Brüsszel felől érkező sötét fellegekről. S valahogy a polgári-keresztényszociális ellenzék is némaságba burkolózott (nem úgy egyébként, mint nyugati testvérpártjaik), noha nem ártana most már nyilvánvalóvá tenni, hogy kell-e nekik a tervezetben vázolt EUrópa. E hallgatás ugyanis nem más, mint suta beleegyezés.
Az EU-alkotmányban ugyanis nem kevesebbről van szó, mint egy EUrópai szuperállam megteremtéséről. Az EUrópai bürokrácia és az ezt támogató némely nemzeti (elsősorban a francia) politikai és közigazgatási elit olyan EUrópai államot kíván megalkotni, amely az élet minden területén, különösen a gazdasági és katonai teljesítőképesség szintjén versenyezni tud az Egyesült Államokkal. Olyan szuperállamot, amely egységes. Olyan szuperállamot, amelyben a nemzetállamok olyan szerepre lennének kárhoztatva, mint ma a magyar megyék vagy régiók.
Minimumra korlátozott nemzeti önállóság
Az EU-alkotmány tervezete (I/5a cikkely) kijelenti, hogy az alkotmánynak elsőbbsége van a tagállamok törvényeivel, így alkotmányaival szemben. Annak ellenére jelenti ezt ki a tervezet, hogy a német alkotmánybíróság, a francia igazságügy-miniszter és az angol Court of Appeals is többször elutasította az EU-jog felsőbbrendűségét, megállapítva, hogy az EU nem helyezkedhet a nemzeti parlamentek törvényalkotó szuverenitása fölé. A tervezet (I/11 cikkely) azt is kijelenti, hogy a nemzetállamok törvényalkotási jogosítványa azokra a kérdésekre terjed ki, amelyek nem tartoznak az Európai Unió kompetenciájába, vagyis innét kezdve a nemzeti törvényhozások csak azokban az ügyekben hozhatnak szabályozást, amelyekre Brüsszel nekik engedélyt ad. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az alkotmány tervezete az EU hatáskörébe utalja a szállítás, az energia, a kereskedelem, a versenyjog, a mezőgazdaság, a halászat, az űrhajózás, a társadalompolitika, a közegészségügy, a foglalkoztatáspolitika, a fogyasztóvédelem, a menekültügy, a nemzetközi migráció, a bűnüldözés és a külpolitika ügyeit, meg azt is hozzátesszük, hogy a tervezet az önálló államiság szimbólumait is rögzíti, akkor nem lehet kétségünk, milyenfajta államalakulatot szánnak nekünk a tervezet kiagyalói.
A nehezen kivívott nemzeti önállóságot semmibe vevő, minimálisra korlátozó EUrópai szuperállamot.
A tervezet kitalálói sokat vitatkoztak a keresztény hagyományok említhetőségén is. Végül is kihagyták a június 19-én az EUrópai állam- és kormányfők által jóváhagyott szövegből, ami eufemisztikusan megfogalmazva a történelmi valóság doktríner elmosását jelenti, s mint minden szellemi képződmény, amely nem az igazságra épül, ez is bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a politikai korrektség és némely francia egyházellenes köztársasági eszme képviselője most és itt ellenzi Európa keresztény hagyományának kimondását. Európa akkor is a kereszténység gyermeke, ha ezt nem írják le, ugyanúgy, ahogy a szubszidiaritás és a szolidaritás eszméje is keresztény szellemi alkotás, s mindkét fogalom központi szerepet játszik az Európai Unió létének szellemi megalapozásában. Persze megvan annak a komoly oka, hogy a keresztény hagyományokra miért nem történik utalás az alkotmány szövegében, s ez nem más, mint az, hogy az alkotmányból kiolvasható EUrópának kevés köze van a keresztény gyökerű Európához.
EUrópában a jogok és a kötelességek az EU- központ, az EUrópai állam akaratától függenek, míg a keresztény hagyományú Európában a polgári jogok szerves történelmi fejlődés termékei, ahol az állam, különösen egy szupranacionális állam csak azokkal a jogosítványokkal rendelkezik, amit rá a polgárok és nemzeti közösségeik átruháznak. S ahol a nemzeti alkotmányokban azt rögzítik, hogy az egyének milyen szabadságjogokkal rendelkeznek az állammal szemben, s nem pedig, hogy milyen szociális juttatásokat kell az államnak biztosítania. Az EUrópai állam ugyanis az élet minden területén juttatni akar, nemek és régiók közti egyenlőséget, élhető környezetet, szociális biztonságot kíván biztosítani. Az egyént, a polgárt védeni kívánja, ami szép és főleg népszerű, ám nem önmagától, hanem az élet kockázataitól. Ez pedig lehetetlen. Sőt, veszélyes, mert az egyén döntési szabadságát ésszerűtlen mértékben korlátozza. Arról nem is beszélve, hogy a szociális és környezeti biztonságot, a nemek közti egyenlőséget EUrópai szinten kívánja a tervezet biztosítani, ami indokolatlan mértékű hatáselvonást jelent eddig a nemzetállamok kompetenciájába tartozó és meglehetős sokszínűséget mutató politikai területekről.
Az EUrópai szuperállam megteremtését nem indokolhatja az, hogy az Egyesült Államokkal az élet minden területén versenyezni tudó EUrópa jöjjön létre. Az európai együttműködésnek ugyanis csak az lehet a célja, hogy az európai polgárok és nemzeti közösségeik tartós békében, a lehető legteljesebb egyéni és közösségi szabadságban, valamint jólétben éljenek. Hogy ezekben a kérdésekben, főleg az európai béke megteremtésében a jelenkori Európai Unió mennyire impotens, azt a délszláv háborúk példája fényesen bizonyítja. Boszniában, Koszovóban fegyvernyugvást csak az Egyesült Államok határozott katonai fellépése tudott teremteni, ami azt is példázza egyben, hogy a nyugati világ biztonsága csak az Egyesült Államok közreműködésével garantálható. Ezt a ma igencsak divatos Amerika-ellenes véleményen levőknek is érdemes észben tartaniuk.
Jogi képtelenségek gyűjteménye
Az EUrópai alkotmány szövege az alkotmányjog elvárásait sem teljesíti, mert nem teremt világos közjogi viszonyokat a különböző EU-szervek jogosítványai tekintetében, nem határozza meg egyértelműen, hogy mely szervnek milyen kérdésekben vannak döntési jogosítványai. A tervezet tele van kivételekkel és körülményes, sokféleképpen értelmezhető megfogalmazásokkal, ami egyes-egyedül az EU-technokrácia mozgásterét bővíti a nemzeti állami szervekkel és az egyes polgárokkal szemben. Alkotmányjogi nonszensz például az energetikai fejezet tervezetbe illesztése, csakúgy egy másik látszólag jelentéktelen, ám árulkodó példa a Gibraltár fölötti szuverenitás kérdése, amelyről a tervezet megállapítja, hogy egy EU-tagállam felségterületéhez tartozik. Arról viszont nem nyilatkozik, hogy melyikéhez, amely hiátus az Egyesült Királyság patrióta részében jogos fölháborodást váltott ki. A tervezetet elfogadtató ír miniszterelnöknek még azt is sikerült betetetnie a szövegbe, hogy a második nyelvként beszélt ír nyelv is fölvetessék az EU hivatalos nyelvei közé, ami mondjuk nem jönne nekünk rosszkor, ha Románia belépne az EU-ba, s mondjuk a csángó magyar is – az ír nyelv mintájára, s annál sokkal erősebb érvek alapján – hivatalos EU-nyelvvé válna. Első hangzásra persze mindez valószínűtlennek hangzik, noha néha úgy tűnik, csak lobbizás kérdése egy ilyenfajta döntés kieszközlése.
A magyar polgárok, olybá tűnik, semmit nem tudnak a mintegy százoldalas dokumentum részleteiről, veszélyeiről, az abban írtak megvalósulása esetén előálló közjogi helyzetről. Az információs hiányt már az EU-csatlakozási népszavazás előtt is csökkenteni kellett volna, legalábbis egy önmagát és a demokratikus elvek felsőbbrendűségét elfogadó politikai, azon belül is kormányzati elitnek, s nem engedni, hogy a bécsi kávézónyitás lehetőségével hülyítsék a magyar választókat. Ennél a magyar polgárok felnőttebbek, s feltehetőleg rendelkeznek mindazzal a józan ítélőképességgel, mivel nyugat-európai társaik is bírnak. Ott ugyanis mindenütt lesz népszavazás, kivéve talán Németországot, ahol a saját népének demokratikus érettségét még mindig megkérdőjelező politikai elit, benne az SPD és a CDU vezetésével ódzkodik a CSU, a Zöldek és az FDP népszavazást követelő álláspontjának elfogadásától.
A kérdést népszavazásra kellene bocsátani
Európa – és nem EUrópa – jövője szempontjából fontos lenne tehát az EU-alkotmány tervezetéről népszavazáson dönteni, és ezen az EUrópai szuperállam elképzelését elvetni. Nem kell megijednünk, számos más ország választópolgárai is ugyanígy fognak tenni, s nem tűnik kényelmetlennek a dánok, az írek, az angolok és a lengyelek kevesebb EUrópát követelő táborába tartoznunk. Az alkotmánytervezet elvetése ugyanis nem jelent kilépést az Európai Unióból, nem jelent elszigetelődést az európai nemzetek között, sőt lehetőséget kínál arra, hogy a kevesebb központi brüsszeli direktívát óhajtó nemzetek között az együttműködés olyan új formái, módozatai jöjjenek létre, amelyek az EU-nál jobban illeszkednek a sajátos nemzeti hagyományokhoz és szükségletekhez. Számos kérdésben, például az európai bűnüldözési vagy a közegészségügyi-járványügyi együttműködésben az EU már létező és működőképes nemzetközi szervezetek helyét kívánja átvenni (pl. Interpol, WHO), meglehetősen kétséges kimenettel, s pusztán abból a megfontolásból, hogy az EUrópai szuperállam az élet minden területét szabályozó egységes és központi szervekkel rendelkezzen.
Az eurózónából való kimaradás hasonló okokból tűnik célszerűnek, hisz ezzel (is) biztosítható a sajátos nemzeti szükségletekhez és
a nemzetgazdaság fejlődési szintjéhez megfelelően illeszkedő gazdaságpolitika kellő mozgástere.
Már a belépést is alaposan meg kellett volna fontolnunk, mert a kelet-közép-európai országoknak a csatlakozási tárgyalásokon elért kondíciókkal alig volt érdemes belépniük az Európai Unióba. A demokratikus berendezkedés konszolidálódását és az anyagi jólét gyarapodását ezekben az országokban a csatlakozás ugyanis aligha szolgálja, legalábbis csak nagyon távlatosan, s a csatlakozás legnagyobb ígérete, a megnyíló és ártengerként befolyó EU-támogatások is alig csordogálnak május 1. óta.
Úgy néz ki, hogy az idén, s még néhány évig Magyarország és a keleti csatlakozó államok nettó befizetői lesznek a brüsszeli költségvetésnek, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a magyar adófizetők többet adnak be a közös kasszába, mint vesznek onnét ki. Így mondjuk nehéz lesz az EU tagállamai közti gazdasági fejlettségbeli különbségeket csökkenteni. Népszavazást kell tehát tartani Magyarországon is az EU alkotmányáról, s a magyar kormányzati és tágabban a politikai elitnek illenék ezt a népszavazást megfelelő módon előkészítenie, lehetőséget teremtve arra, hogy az EU-alkotmány elfogadásából és elvetéséből származó előnyöket és hátrányokat a választópolgárok alaposan megfontolhassák. Arra is lehetőséget kellene végre teremteni, hogy az euroszkeptikus és euroellenes álláspontok képviselői is elmondhassák érveiket, s ezek a vélemények a demokratikus közösség minden tagjához eljuthassanak. A köztársaság egy ilyen vitából megerősödve kerülne ki, még akkor is, ha a végén a tervezetet igenlők száma felülmúlná az ellenzőkét. Persze üdvösebbnek tartanám, ha a nemek győznének a népszavazáson, hisz ezzel számos bonyodalomtól kímélnénk meg magunkat meg európai barátainkat. Félnünk most nincs mitől, legyünk hát bátrak nemet mondani.

A szerző társadalomkutató