A bűnös kor sötét labirintusai

Sikerült! Nem a verseivel, nem a tanulmányaival, nem az előadásaival, de bekerült a tv-híradókba. Foglalkozott vele, az ismeretlen egyetemista nővel, a miniszterelnök, az Országgyűlés, a sajtó. Botrány, aminek a célja az egyet nem értők ingerlése. Közben az ingereltek és ingerlők közötti elválasztó fal egyre magasabb. Reménytelennek látszik a jó szó, ami nem is hallható a média harsogása közben. Az ezzel összeérő másik fallal nincs gondunk, mert világképünket annak a tudata határozza meg, hogy a mögé következetesen elutasított eszméket, őrült indulatokat, bűnöket, bűnös mulasztásokat, végzetes öncsalásokat zárt a történelem. Amit manapság egyre kevésbé szokás ismerni és tanítani.
A legelfogultabb szakirodalom is tényként közli, hogy miután 1944. október 15-én Horthy Miklós tétova kiugrási kísérlete meghiúsult, a megszálló németek szabadon engedték a féktelen nyilasterrort. Rémuralmuk borzalmas, menthetetlen, eléggé el nem ítélhető. A divatos vallási, faji, származási megkülönböztetéseket törvénybe iktató – két világháború közti – magyar kormányoknak sem adható felmentés. Hiábavaló volt az akkori vezető réteg több tagjának bátor kiállása, honfitársaink százezreit alázták meg, hurcolták halálba, semmisítették meg a holokauszt poklában. A közreműködők felfoghatatlan esztelenségére mi sem jellemzőbb, minthogy Hitler követői őket is az alsóbbrendű népek közé sorolták. Nem hinném, hogy néhány kutatón kívül olvasta valaki azokat az újságokat, folyóiratokat, könyveket, amelyeknek lapjain az egykori hungarista eszmék megjelentek. Amit pedig a filozófusnőtől a média és a sajtó idéz, az az egykori nyilas beszédmód helyett inkább a marxizmus nyelvére emlékeztet. Nem szeretnék a nyelvi hagyomány értelmezésének ingoványra lépni, az viszont biztosan tudható, hogy Szálasi Ferencet 1938-ban három év fegyházbüntetésre ítélte a magyar királyi Kúria. Az is, hogy az akkori kormány ellenzéke magában foglalta a Magyar Szociáldemokrata Párt képviselőit, akik meg is szólalhattak az Országgyűlésben, és kifejthették véleményüket napilapjuk, a Népszava hasábjain. Az önkényuralmi pártokat, a törvényes államrend erőszakos felforgatását hirdető eszmék terjesztését viszont tiltották. Sokan féltek az 1919-ben átélt vörös, majd fehér terror emlékétől.
A megfélemlítés ugyan a hatalomgyakorlás ősi eszköze, de a terror fogalma az 1789-es francia forradalom idején terjedt el. Ennek drámai (és a régi magyar szabadelvűek írásaiban borzalommal emlegetett) fejezete a jakobinusok véres diktatúrája, amelynek vezetői az „igaz” meghatározásának korlátlan képviselőiként, önmagukat „jó”-nak minősítve küldték nyaktilóra a velük egyet nem értőket. Ezt a példát követte Lenin és Kun Béla, erre hivatkozott dicsőséges előzményként Rákosi és Kádár proletárdiktatúrája. Innen indult a maoista kulturális forradalom, amelynek hátborzongató rémségeiről a magyar közvélemény alig tud, de ami nagy hatással volt azokra az 1968-ban kezdődött európai mozgalmakra, amelyek az egyetemek felbomlasztását, a viselkedés, gondolkodás és a jogrend radikális megváltoztatását, a hagyományok lerombolását hirdették. (És hirdetik.) A diákmozgalmakból olyan terrorszervezetek születtek, mint a Vörös Brigádok, a Vörös Hadsereg Frakció, az ETA, az IRA. A felszabadítás elvéből pedig szovjet (és magyar) közreműködéssel a palesztin, amerikaival az afganisztáni ellenállás nőtt ki. Ezek fonódnak össze az al-Kaidában, a csecsen bűnöző szervezetekben, s más terrorcsoportokban. (A szabadságot, önrendelkezési jogot kívánó csecsenek az orosz birodalmi érdek erőszakos érvényesítésével szemben indultak harcba, s ma gyerekeket, ártatlan polgárokat gyilkolnak – nem tudom, milyen fegyverekkel és kinek a pénzén.) A történelem hasonló ellentmondások szövevénye. A magyar hagyomány két egymást kizáró felfogást különböztet meg. Az egyiknek a képviselői felhatalmazottnak tartják magukat, hogy erőszakkal másokra kényszerítsék akaratukat, ellenvéleményt nem ismerő felfogásban változtassanak írott és íratlan törvényeken. (Felhatalmazásukban olyan választókra hivatkozhatnak, akiket nem a saját érdekeik hangsúlyozásával, nem a működő szervezetek és intézmények előítéletes lerombolását hirdetve, hanem a szegényekre és a kirekesztettekre hivatkozva nyertek meg.) A másik – a polgári oldal – bízik az emberi értelemben, a közérdekben, a közvélemény mérlegelő képességében, a jogok és kötelességek rendjére épülő szabadságban. A hagyomány alapján utasítja el a jó és az igaz fogalmainak szabad értelmezését, a hatalmi erőszakot, a megfélemlítést, a félelemkeltést, a megtévesztést, a terror minden változatát. (Annak tudatában, hogy a közösség tagjait védelmező jogrendet erővel is fenn kell tartani, az erőszakot törvényes erővel kell megfékezni.)
Marx az emberek vágyait a fogyasztói jólét álma felé terelte, s elhitette, hogy a gazdaság a folyamatos haladás törvényei szerint fejlődik. A társadalomnak azonban, ahogy ezt Karl Poppertől tudjuk, nincsenek olyan egyetemesen érvényes, egyöntetű törvényei, mint a fizikának. Ám a kommunizmus utópiája úgy tűnt el, hogy megvalósíthatatlanságának okairól alig esett szó. A közvélemény nem szembesült annak az előítéletté merevedett történelmi érvelésnek a tévedéseivel, amire a világmegváltó elmélet felépült. Ezért hihet kormányok csodatevő képességében, ezért hagyhatja figyelmen kívül, hogy a reformkommunisták gazdasági öröksége a hiányokra, az elmaradt fejlesztésekre, a körbetartozásokra, a hatalmas adósságtömegre, a piacgazdaság és a korrupció összetévesztésére, a szavakkal és számokkal bűvészkedésre, a szabályok kijátszására, az elképesztő (és meg sem adóztatott) jövedelmekre és a szegénységbe zártakra korlátozódik. A politikus mindenekfelett áll, a választó ne kérdezzen, csak szavazzon. Ezért vagyunk bizalmatlanok intézményrendszerünkkel, államunkkal, azok vezetőivel szemben. (Még feltételezni is nehéz, hogy a mi gondjainkkal törődik az a politikus, akinek idejét leköti üzleti érdeke, polgármesteri megbízatása, önkormányzati képviselősége.)
Schmidt Mária szerint mulatságos, hogy az MSZP most akarja kiszabadítani a nőket a konyhából. Már Fáy András 1832-ben megjelent regényében (A Bélteky ház) olvashatjuk, hogyan sétál be a férfi zsarnok a női erőszakosság csapdájába. A célkitűzés jól szemlélteti, hogy a párt vezetői képtelenek felfogni az idő múlását és napjaink valódi kérdéseit. Egy másik képtelen feltételezésre utalva megemlítem, hogy őseim között olyan nemesek voltak, akik a tatárjárásig vezették vissza a családfájukat. Ennek az ágnak 1848-ig politikai előjogai voltak, a XIX. és XX. század fordulóján mégis egyik nemtelennek született dédapámból lett kúriai tanácselnök, és a másikból magas rangú katonatiszt. A regények persze előszeretettel foglalkoznak a nemesség szerepével. Az írók szívesen képzeltek ősi udvarházakat zsuppfedeles vályogházak helyére, s miközben kinevették, példamutatóvá tették a dzsentri szellemet. Oly sikeresen, hogy meghatározó magatartásforma lett a Kádár-kor hatalomgyakorlói körében. (Jó koktélok, söjtöri ebédek, vadászat és mindent meghatározó kapcsolatok.) A média is elképzeléseket mutat be, s előszeretettel támaszt politikai töltésű nosztalgiákat az elmúlt fél évszázad iránt. Teheti, mert borzalmas történelmi időszakokhoz is kapcsolódhatnak szép egyéni élmények. A Horthy-korszak kívül került ezen a körön: csak úgy lehet rá nosztalgiával gondolni, mint Ferenc József vagy Mátyás király korára.
Személyes tapasztalataira az hivatkozhat, aki legalább hatvan éve született. A ma élők többsége az 1945 előtti világról csak azt tudhatja, amit a – fél évszázadig egyeduralkodó, ma is aránytalan befolyású – történetírás, iskolai (egyetemi) oktatás sugalmaz. Ez gondosan megformált előítélet. A létező szocializmus hazugságai ellen lázadók között lehetnek, akik e torz kép ellentétét képzelik el maguknak, de az sem igaz. A Horthy-korszak erőszakszervezeteinek (köztük a csendőrségnek), az egykori vagyonoknak, a néhai gazdasági szerkezetnek és a származási kiváltságoknak mára írmagja sem maradt. Ezzel szemben itt élnek közöttünk azok, akikre az 1945 és 1990 közti megfélemlítés épült (a belső karhatalom tagjai), akik a hiánygazdaságért, az elmaradottságért felelősek. Élnek és kiválasztják, hogy kiket fogadjanak be kapcsolatrendszerükbe. (Éppen most szervezik újjá a Horthy-rendszer baloldali népi ellenzéke fő bajának minősített nagybirtokrendszert.) Az 1945 előtti Magyarország fontos eleme volt a ma szinte elképzelhetetlen viszonyok között érvényesülő tekintélytisztelet, ami szintén eltűnt. (Régen nincsenek örökölt rangok, de nincs elismertsége a teljesítménynek, becsülete az életkornak sem.) Engedelmeskedni is legfeljebb a kényszernek szokás, de jól megtanultuk, hogyan játsszuk ki. Nem csupán a hatalom birtokosai szoktak hozzá, hogy a törvények, szabályok kikerülése következmények nélkül lehetséges. Az életforma két évszázada egyre gyorsuló változása átalakította a közgondolkodást, az emberi viszonyokat, a viselkedést, a világismeretet és anyagi körülményeinket. (Ötven évvel ezelőtt jómódú földbirtokosok kastélyában sem volt villany, vízvezeték; ma a nyomorúságos építmények tetején is ott a tv-antenna.)
A világban érvényesülő hatalmas erőket nem tudjuk megváltoztatni, de önmagunkat és szűkebb világunkat, a kis Magyarországot igen. Az opera szó latinul munkát, feladatot, tevékenységet, szolgálatot jelent. Zenét hallgatunk, látványosságot nézünk a fényes operaházakban. Eszünkbe sem jut, hogy sötét labirintusaiban eltévedve, a szorongó képzelet balhitekből fantomokat teremthet. De nem a fantom öl, hanem a helyzetet kihasználó gyilkos, akiről az elképzelt félelem elterelheti a figyelmet, pedig elemi érdekünk, hogy tudjuk, honnan fenyeget a veszély. Ennek elkerülésére betartott és betartatott törvényeken alapuló rendre vágyunk, akár személyes, akár a közös emlékezetből ismerjük azokat az időszakokat, amelyeket nem engedhetünk visszatérni, amikor „az ország megvadult, s egy rémes végzeten / vigyorgott vértől és mocsoktól részegen”. Sokan elmondhatjuk: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.” Annak a Radnóti Miklósnak a verseiből idézek, aki zsidóként maga is áldozattá vált. A kényszermunkatábor rémségei között is az Úrra gondolt, Tanítónkra. „Hogy mi a célja az Úrnak, – / kérdem? Lásd az ország.”
A mi Magyarországunk.

A szerző egyetemi tanár