A magyarság gyakorlása

Első osztályos lett az idei őszön Zoltán unokám. Látszólag ez magánügy. Ám amióta a kedves tanító nénitől tudom a következőket, eltűnődtem: valóban csupán magánügyről van szó? Mert a tanító néni azt is elmondta, hogy vannak még az osztályban néhányan, akik ismerik a betűket, össze is olvassák őket, ám egyedül csak Zoltán tudja, hogy mit olvasott. Csak ő tudja elmondani az elolvasott szöveg nyomán a történetet vagy az olvasmány tartalmát, értelmét. És ez a fontos, csak ő tudja értelmezni igazi olvasástudóként, hogy az írástudó mit kívánt közölni vele. Először örültem e közlésnek, de aztán szép lassan elszomorodtam. Mert az jutott eszembe, hogy mintha így volna az olvasással Magyarország zöme. És nem mindegy, hogy mennyien vannak az olvasni tudók és mennyien az elemzők, azaz a gondolkodók. Ugyanis ez ma a legfontosabb látlelet, mert végső soron alapvető emberi jogról van szó, ami nem más, mint a magyarság gyakorlásának szabadsága. Valamint annak mindenkori lehetősége. Mert mi a magyarság manapság? Hogyan határozhatnánk meg a lényegét? A magyarság vállalása nem faji, tehát nem származási vonatkozás elsősorban, hanem anyanyelv, hagyomány, tartás kérdése. Azonban így is javarészben az országlakosokat vélhetőleg szinte teljes egészében érintik a magyarság sorskérdései. A gazdagokat és pénzszívűeket kivéve mindenkit érint minden magyar igazság. Érinti, hogy mit tudunk a történelmünkről. Mennyire látjuk tisztán a jelenünket és a jórészt ebből következő jövőnket. És nem csupán műveltségről van szó, sem értelmiségi fölismerésről, hanem arról; amennyivel az említettekről kevesebbet tudunk, annál szegényebbek, kiszolgáltatottabbak vagyunk. A szegénységet a köznapi jelentésében gondolhatjuk. Magyarán, annál kevesebb az anyagi jövedelmünk is.
Régen feltűnt, hogy írástudó szavunk van, olvasástudó pedig nincs. S mintha Zoltán unokám esete is azt igazolná, hogy ez nem véletlen, s persze még sok más dolog is közrejátszik abban, hogy odafigyeljünk nyelvünk e megkülönböztető kifejezésére. Mintha az írástudás volna az előbbre való. Máris ott vagyunk a Nemzeti Tankönyvkiadó magánosításánál. Ahogy tudjuk – márpedig ezt jól tudhatjuk, illetékesek nyilatkoztak erről –, ez a fontos nemzeti tulajdonú intézmény gazdaságos is, nemcsak az alapvetően fontos és a nemzeti – emberi! – tartást meghatározó tulajdon. Olyan állami, de mégis köztulajdon, mint a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház (ha az utóbbi még valóban az), az Országos Széchényi Könyvtár, az iskolák, az egyetemek és így tovább. Magyarán szólva, ki tudja, hova, kikhez menne a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. haszna, és ki szólna bele abba, hogy például a magyar történelmet kik és hogyan írják meg? Így aztán megvan az eshetősége annak, hogy semmink se maradjon, azaz, hogy megszűnjön a magyarság gyakorlásához való jogunk alapvető lehetősége. Már nemcsak az őstörténetünket kellene civileknek megírni, képviselni, hanem a teljes magyar történelmet. Ez volna aztán az ország igazi szétszakadása tankönyvekre, iskolákra, valamint olvasástudó szülőkre. Otthon tehát újra mást hallana a gyerek, mint az iskolákban. Ráadásul semmi sem indokolja ezt a magánosítást, hiszen – Orbán Viktor nyilván pontosan tudja az általa elmondott adatokat – most már, az Európai Unió tagországait tekintve, Magyarországon a legkisebb az állami tulajdon aránya. Valamint azt se felejtsük el, zömmel nem a magyar tőke kezében van mindaz, ami nem állami. Bármikor kivehetik – ki is viszik – a hasznot. Elkövetkezhet az az állapot, amikor a szegény állam polgárai itt állnak teljesen kiszolgáltatottan bankoknak, pénznek. Nem elég, hogy a kereskedelmi tévék gátlástalanul rombolhatnak-tombolhatnak, és a szegény magyar népből nem kevesen már azt sem tudják, hogy nekik mi a jó, mi lenne az érdekük.
Sajnálatosan szinte naponta hallunk délvidéki magyarverésekről, és arról, hogy az ottaniak a magyarokat úgymond „haza” akarják küldeni. Ennek mögöttesében is magyar politikusok, történészek felelőssége áll. Ugyanis Bácska, Torontál stb. sosem tartozott Szerbiához. Sőt a nagy tudású Csánki Dezső négykötetes nagy munkájában az Eszék címszó alatt ezt írja – Valkó vármegye –: „… Ezek et portus. 1196… Lakossága 1469-ben tiszta magyar”. Ez a II. kötet 1894-ben jelent meg. Ő oklevelek nyomán írta meg a munkáit. Nem lehet azt mondani, hogy azért, hogy mi 2004-ben hivatkozhassunk rá. Vojvodina-Vajdaságot nem mi találtuk ki. Csupán felelőtlenül elfogadtuk. Hiszen a megnevezések, láthatjuk körben, akár az erőszakos birtoklás hitelesítői is lehetnek. Mindezt azért jegyezzük meg, mert legföljebb szép szelíden az ottani magyarok mondhatnák a kedves pofozkodó szerbeknek, hogy bizony jó volna, ha ti mennétek haza. Ezzel csupán az igazságra utalnának. Sajnálatosan azonban ezt közülük is kevesen tudják. Vagy éppen senki. A tankönyvekben ne folytatódjon békében is tovább a gyűlöletkeltés, a háború! Ezért nem mindegy, hogy kik írják, felügyelik azokat.
Zavart országállapotban vagyunk, ismerjük a betűket, olvasni is tudunk, ám nem elég felelősek írástudóink, akik sajnálatosan kevesen vannak, olvasástudóink pedig még kevesebben. Mindezen jelentős mértékben javíthatnak vagy ronthatnak a tankönyvek, illetve a tanítók, tanárok. Egyáltalán nem mindegy, hogy kik és milyen szellemben írják a tankönyveket. Mennyi lesz azokban az igazság, és mennyi a hamisítás. Mindezekre gondolva sose feledjük, hiszen ez is belejátszik a világ mindennapjaiba: az ember javíthatatlan, de legalább rontható.

A szerző költő