A mezőgazdaság minden területen vesztésre áll

Azt a szót, hogy mezőgazdaság, feltűnően kevésszer használja az újdonsült miniszterelnök. Én személy szerint még nem is hallottam tőle. Pedig érdekes téma. Lassan lezárjuk az első gazdálkodási évet, amit az unióban töltöttünk (egy kis kukorica, cirok, miegymás betakarítása van hátra), a jövő évi vetések (már ahol van, erről később még beszélünk) kelőfélben vannak, vagy előkészítés alatt állnak, érdemes tehát mérleget vonnunk eddigi tapasztalatainkról. Annál is inkább, mert a sajtó arról cikkezik, hogy az életképtelen gabonatermelők után megkezdődött a zöldség- és gyümölcstermelők előre megjósolt tönkremenetele is.
A gabona betakarítása kifejezetten jó terméseredményeket hozott. Nem volt ritka a 8 tonna/hektár feletti búzatermés, de az 5-6 tonna az idén természetes volt, és jól teljesített a többi kalászos is. Ekkor még reménykedtek a termelők, hogy végre elmozdulhatnak a holtpontról. Az első baljós jeleket az jelentette, hogy a felvásárlók nem nagyon mozgolódtak, ha pedig igen, arcpirító árakat ajánlottak. 18-20 ezer forintért a gazdák nem akartak megszabadulni az árujuktól, sokan gondolták úgy, hogy kivárnak, meg aztán ott a megváltó intervenciós felvásárlás. Arról persze elég kevés szó esett, hogy a novemberi intervenciós kezdést legjobb esetben decemberi pénzügyi teljesítés követi, addig valahogy ki kell húzni pénz nélkül. Erre csak az képes, akinek megfelelő tartalékai vannak, vagy akivel szóba állnak a bankok.
Mondanom sem kell, hogy ezekbe a kategóriákba nem a kis- és közepes gazdaságok tartoznak. A szükség nagy úr, akik aratáskor nem adták oda 20 ezer forintért tonnáját terményüknek, ma örülhetnek, ha 16-18 ezer forintot kapnak érte. Ki tudja, honnan szalajtott és pénzelt felvásárlók járják a vidéket, kihasználva a szerencsétlen termelők tömegeinek kiszolgáltatottságát és ilyen szégyenletes áron vásárolják fel a terményt. És még ők tesznek szívességet, mert nem veszik ám meg akárkitől. Ismeretség kell hozzá.
Soha ennyi gyomos, műveletlen földet nem lehetett látni, mint manapság. A termelők tízezrei nézik kétségbeesve és tehetetlenül a naptárt, hogy itt az október, a búzavetés ideje, és nincs pénz gázolajra, vetőmagra. A vetőmagtermelők is egyre nyugtalanabbak, teljes joggal, mert – kis túlzással – senki sem nyitja rájuk az ajtót. Aki mégis el tud valahogy vetni, inkább a saját maga által termelt búzából tisztít ki a vetéshez, minthogy a kétszer, háromszor annyiba kerülő vetőmagot megvegye. Nem azért, mert ostoba, hanem mert nincs pénze. Sokaknak van még ott a szalma is a tarlón, mert aratás óta nem tudtak hozzányúlni a földjükhöz, bár a termény ott van a magtárban, mert ők nem voltak olyan szerencsések, hogy 16 ezer forintért megvették volna tőlük a több mint 20 ezer forintért előállított gabonát.
Rosszabb esetben még a kukorica is lábon áll, mert vagy nincs pénz az aratásra, vagy nincs hová tenni. A valamikori pénzes növénynek számító napraforgót 4 ezer forint/mázsa áron számolják el a felvásárlók, az árat az ígéretek szerint valamikor kiegészítik 800 forint/mázsára. Két-három éve a napraforgó ára meghaladta a 6500 forintot mázsánként. Ez a mai ár kb. 30 ezer forint veszteséget okoz hektáronként a termelőknek. Akkor miért termelnek? – kérdezhetné Gyurcsány. Azért, mert valamit vetni kell, ez benne van a vérükben. Saját erő híján kénytelenek termeltetőkre hagyatkozni és az integrátorok ezt finanszírozzák meg nekik, az árat viszont csak aratás után közlik, nem előre. Ugrás a sötétbe. Megjegyzem, a vetés, a termelés, a föld megművelésének kényszere nyugati gazdatársainkban is ott rejtőzik, csak belőlük senki nem akarja kiirtani. Sőt minden szándék arra irányul, hogy helyben maradva valamilyen szinten gazdálkodjanak. Nálunk viszont megkezdődött a termelők tönkretétele. Óriási segítség lett volna, ha kifizetik számukra az EU-ban nekik járó területalapú támogatást.
Vessük össze a magyar termelők helyzetét unióbeli társaikkal, például a francia termelőkkel. Előrebocsátom, ők sokkal jobban panaszkodnak, mint mi. Egyik képviselőjük szerint a helyzetük katasztrofális. A gabonaárak száz euró alá csúsztak (2300-2500 forint/mázsa). Az csak részletkérdés, hogy termésátlagaik a felhasznált, a miénket többszörösen meghaladó műtrágya miatt körülbelül kétszerese a magyarországi átlagnak. A lényeg, hogy ők bizton számíthatnak a területalapú támogatásra, ami náluk 80-100 ezer forint hektáronként. Ezt megkapták tavaly is, azelőtt is, meg évtizedek óta mindig. Ez az igazi versenyhelyzet. Kifizetett 100 ezer forint áll szemben a beígért valamennyi forinttal. Hajrá, Mari néni!
És hová lett a Koppenhágából hazajövet szajkózott nemzeti kiegészítés? Hová lett a régi EU-tagok támogatásának 25 százalékát kitevő magyar termelőnek járó összeg kiegészítése 55 százalékra? Eltűnt a megszorító csomagok süllyesztőjében? És még nem beszéltünk a meggy-, alma-, bogyósgyümölcs-termelők csődjéről, a tejtermelők kríziséről, az üresen álló baromfiólakról, a hegyaljai szőlőtermelők kilátástalanságáról, a cukorrépa-termelők bajairól, az állatlétszám drasztikus csökkenéséről.
Senki ne higgyen tehát Németh Imre győzelmi jelentéseinek, mert a helyzet kétségbeejtő. Nincs ma olyan ágazata a mezőgazdaságnak, ami akárcsak a minimális biztonságot magáénak tudhatná. Viszont minden okunk megvan félni az újdonsült gazdasági miniszter egyik első nyilatkozatától, amely szerint tarthatatlan, hogy a mezőgazdaság 300 milliárd forintjába kerül az adófizetőknek, míg az informatika csak 20 milliárdot kap.
Gazdatársak! Csomagolhatunk.

A szerző agrármérnök, egyetemi oktató