Tanúsíthatom: Várkonyi Tibor írásai garantáltan hálás alapanyagot szolgáltatnak az egyetemi-főiskolai publicisztikaszemináriumoknak. A tüntetően kulturált, de nem túl irodalmias írásmód (amely egyúttal arról is tanúskodik: a szerző korántsem elsöprő közírói tehetség, de példás önértékelési készsége folytán verbális képességeit maximálisan kiaknázza) kiváló alkalmat nyújt a közös elemzésre. Tanárok és hallgatók egyaránt azért választják szívesen boncolgatásra e szövegeket, mert a bennük kígyózó gondolatmenetek – a helyenkénti dezinformációs ravaszkodások ellenére is – világosak, viszonylag csekély energiával visszafejthetők, mögöttes szándékaik az első tétova kísérletre is készségesen feltárulkoznak. Nehéz megmondani, hogy ezek az írások egy letisztult életbölcsesség termékei, egy gazdag hírlapírói pálya őszikéi-e, vagy egyszerűségük és egyenes vonalvezetésük inkább a szájbarágás határáig menő propagandisztikus szándék eredménye.
A kortárs Várkonyi-publicisztikának – megannyi konkrét véleménycikk elemzése nyomán – egyfajta külön esztétikája is felvázolható. Szembetűnő például az a visszatérő szerkesztési fogása, hogy messzi földről – rendszerint a francia belpolitikából – indít, a határokon túli közéletben általában járatlan, felületes ismeretekkel rendelkező olvasót előzékenyen kalauzolva az idegen terepen. Az pedig annyira hálás a beavatási élményért, hogy úgyszólván föl sem tűnik neki: Várkonyi az írás végén (amikor már egyébként is fogytán a rendelkezésére álló lapfelület) finoman átcsúsztatja az européer gondolati konstrukciót a hazai belpolitikai viszonyok közé. A párhuzam helyénvalósága ilyenkor már nem igényel külön bizonyítást; pontosabban – fejtetőre állítva a matematikai logikát – a szerző az addigi (franciás) bizonyításból vonatkoztatja el a (magyaros) tételt. Az meg már csak a sors különös fintora, ha a külpolitikai szakíró belpolitikai ostora valahogy mindig a jobboldalon, pontosabban a jobbközépen csattan. S noha Arsene Lupin óta hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az úri betörő is csak betörő, e franciás eleganciájú csúsztatási technika más alkalmazott, világnézeti jellegű cselfogásokkal is kínosan egybevág. Például a kereszténydemokrata politikusokat ejnyebejnyézve szembesíteni a krisztusi szeretetelv gyakorlati hiányával, miközben más politikusokra és pártokra (hála a kettős mérce rendszereken átívelő metódusának) ugyanezek a morális feddések definíciószerűen nem alkalmazhatók. Hithű liberális lapban számon kérni amúgy megvetett, sőt nevetségessé tett konzervatív alapértékeket: kétségkívül van ebben némi hamisítatlan Arsene Lupin-i báj. Nagy az Isten emberkertje – legyintenék magam is kollegiális nagyvonalúsággal; de nem tehetem. Várkonyi egyszer briliáns mondatsort szentelt ama frissen bevezetett tétel bizonyításának, hogy bár a hazai szocialisták és liberálisok a Tocsik-ügyben morálisan megsemmisültek, a fideszes fiúk egy ciklussal később „felnőttek” hozzájuk. Nézőpont és vakhit kérdése – ez akár még igaz is lehetne. Csakhogy a konklúzió az volt: „ezek sem különbek”. Ezt kellett bizonyítani. Vagyis a publicista lemondott íratlan feladatáról, a világ jobbításáról, s széles mosollyal az arcán megelégedett a besulykolandó igazsággal: lehet, hogy mi a silányságot képviseljük, de az alternatíva is silány. (A többit meg már mások írják majd hozzá: „S ezen a terepen nekünk nagyobbak a történelmi tapasztalataink, úgyhogy ne is igen kísérletezzetek mással az urnáknál…”)
Mivel hitem szerint markáns elképzelésem van a polgári újságírás ismérveiről, a konzervatív közírói morálról és Pethő Sándor örökségének ápolásáról, s mivel úgy érzem, hogy Várkonyinak az utóbbi évtizedben nyújtott publicisztikai teljesítménye meglehetősen távol áll ezektől az általam követendőnek ítélt eszményektől – e kínos hiátus tisztázása érdekében kénytelen vagyok kissé mélyebben belehatolni a díjazott életműbe, illetve a közvetve díjazott életútba. Tudom persze, hogy a kor és a tapasztalat tiszteletet érdemel – engem például a jeges rémület fog el arra a gondolatra, hogy 2042-ben egy mostanság született ifjonc majd az én életművemet boncolgathatja tetszőleges szempontok szerint. (Ez viszont kétségkívül azt az örvendetes információt is hordozná, hogy nem csupán megérem e valószínűtlen kort, de ráadásul ép ésszel – máskülönben nem közölnének majd tőlem fényképes publicisztikákat.) Mivel azonban meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzet akkor is létezni fog, sőt túl lesz alapítása centenáriumán – korántsem érdektelen, mire jutok 2004-ben Várkonyi ügyében.
Először is a díjosztó grémiumról. A Régi Nemzetesek Társasága azért ilyen eötvösi bukéjú elnevezés, mert a független bíróság eltiltotta a Magyar Nemzet szókapcsolat használatától. Csökevényes jogállam a miénk, de jogállam: nem tűri sem az árnyékkormányzást, sem az árnyékszerkesztőségeket. Persze valóban olyanok tömörülnek ebben az egyesületben, akik az újságnál dolgoztak különféle korszakaiban; sok olyan kolléga viszont, aki valaha a Magyar Nemzet munkatársa volt, de most más gárdát erősít, nem tagja a társaságnak. Aki széttekint a média e civil határvidékén, meglepetéssel tapasztalhatja: nincs Régi Hírlaposok Társasága, Régi Népszabisok Társasága, Régi Népszavások Társasága – pedig a többi országos politikai napilapnál is nagy volt a fluktuáció az utóbbi két évtizedben. Én ezt a furcsaságot – bocsánatos elfogultsággal – örömest magyaráznám azzal, hogy a Magyar Nemzet aurájához nagyobb rang tartozni, mint más, konkurens lapokéhoz – de minden bizonnyal igazságtalan volnék. Ha valóban az számítana, ki mindenki volt pályájának egy-egy korszakában „nemzetes úr”, Tamás Ervintől Avar Jánoson át egészen Dési Jánosig igen széles volna a skála. Ez a kritérium tehát nem mond semmit. Próbáljunk hát kiindulni magának a grémiumnak az önképéből. A társaság „hajdan volt Magyar Nemzet-esekként” határozza meg magát, s azt állítja: a szeretett lap nevét „értékesítették mai tulajdonosainak”. Nos, talán itt van a kutya elásva. Egyesek ki lettek semmizve valamiből, amit most másutt kénytelenek képviselni. (Mint kiderült, elsöprő sikerrel, hiszen a díjazottak személyéből kiindulva leginkább a politikai-üzleti vetélytársnál lehet hamisítatlan Magyar Nemzetet írni – fájdalom, a piac által kevéssé méltányoltan.) Érthetetlen azonban, hogy a Régi Nemzetesek új lapjaiknál miért nem érzékelik ugyanezt a kontinuitásproblémát: miért értelmetlen felvetni, hogy a Népszabadság a Bertelsmann vagy a Ringier tulajdonlásában méltóbb jogutódja-e a Szabad Népnek; miért nem nevezik a Népszavát „egykor szebb napokat látottnak”, s miért nem moralizál senki azon, hogy a szociáldemokrata-szindikalista szellemi örökséget vajon a Fenyő János-féle Népszava vagy a mostani pártfaliújság képviseli-e autentikusabban. Ám a Régi Nemzeteseknek más tekintetben is gondjaik vannak a valóságérzékeléssel, másként nem vagdalkoznának olyasféle minősítésekkel, mint a „féktelen szélsőjobboldali hang”. Az életműdíj is ebben a konstellációban kap jelképes jelentőséget.
Várkonyi Tibor harminckét évet töltött el a Magyar Nemzetnél, ezért megértem, ha a bíróság döntése után azt írta: „Vagyunk úgy negyvenen-ötvenen, akik ezentúl arra kárhoztattak, hogy név nélkül bolyongjunk a magyar közélet sivár útjain.” Ez nekem azt mondja: nemcsak a közéletben nincsenek otthon, de új lapjaiknál sem. Szomorú. Az viszont már modortalan, hogy Várkonyi kioktatja a bírónőt, tényként vizionálva részben jobboldali radikális, részben bolsevik (!) MIÉP-szellemiséget, s olyasmiket ró fel a „szeretett” lapnak, amiket a befogadó sivár pótlapokban nem is vesz észre; s mindezt egy heterogén polgári értékrend nevében teszi. Kristóf Attila akkor – idestova két esztendeje – annak rendje és módja szerint megválaszolta az indulatteli gyűlöletbeszédet, úgyhogy erre most nem is térnék ki. Csupán a tényt akartam rögzíteni: a sivár tájakon bolyongó társaság most életműdíjjal ütötte rá a pecsétet egy tévképzetre. Nem tudok másra gondolni: a régi nemzetesek rögeszmésen új nemzetesek akarnak lenni – máskülönben nem hímeznék lobogójukra machiavellista hevülettel a pettyes múltú Várkonyit.
Az eddigi életműdíjasok (a szakmai szempontból értelmezhetetlen, pehelysúlyú Majtényi László mellett): Vásárhelyi Miklós és Várkonyi Tibor. Vásárhelyinek elévülhetetlen történelmi érdemei vannak, a Magyar Nemzetről írott tanulmánya pedig forrásértékű – a mérsékelt hangnemű polgári újságírás azonban, sajnos, nem illusztrálható vele: más-más életszakaszaiban elszánt híve volt Mussolininek és Sztálinnak. Életműdíja tehát akkor is arcul csapása a pethői tradíciónak, ha e tényszerű megállapítás miatt a harcias lánya ügyvédhez rohan. Várkonyi mellett szól, hogy ő legalább nem volt fasiszta, „csupán” elvakult kommunista. Vásárhelyivel együtt, a Szabad Nép daliás korszakában. (Így aztán ő csak tudja, mi fán terem a bolsevik szellemiség.) Talán akkor vagyok a legtárgyilagosabb, ha mindehhez Várkonyi Vásárhelyi-nekrológjából idézek: „Magamat a szerencsések közé sorolhatom, akiknek, ha villanásnyi időre is, két esztendőnél kevesebbre adatott meg, hogy vele, közelében dolgozhattam. Cudar idők voltak; szebbet, jobbat akartunk teremteni, miközben vakon és akaratlanul a rosszat szolgáltuk. Akkor hittel telten, ami később, a fölismeréskor még megrázóbb volt. A gárda, amelyben tevékenykedtünk, tehetségben és emberileg vegyes volt; igaz szándékúak és törtetők, tanultak és tudatlanok. Az csak természetes, hogy Miklós a tudós polihisztorok közé tartozott, és éppen ebben rítt ki környezetéből. Igényes volt, mindenkitől csak a tőle telhető legjobbat volt hajlandó elfogadni.” Cudar idők voltak, de létező idők. Ez meg ugyebár itt egy életműdíj, ami magába foglalja a teljes életet. Az eufémia ellenére is ordas eszmékkel terhes periódusokkal egyetemben.
A világért sem állítanám persze, hogy a szélsőséges eszmék bűvöletében töltött ifjúság predesztinálná az embert a szélsőséges érett korra is. Épp Vásárhelyi biográfiája az adalék ahhoz, hogy éles helyzetek egy tehetséges emberből pozitív elmozdulásokat is ki tudnak váltani. Várkonyi féléletnyi Magyar Nemzet-es korszaka például – ha hihetünk az írott és szóbeli forrásoknak – összességében pozitív. Jó külpolitikai szakírónak, jó kollégának számított a Kádár-éra keretei között. Állítólag még szerkesztőségi mókamester is volt – bár erről Kristóf Attila is ellentmondásosan nyilatkozik: egyszer elismerően, egyszer meg úgy, hogy Várkonyi „rossz viccek mesélője” volt. (Ember Mária egykor volt olvasószerkesztő emlékező interjújából tudjuk: Várkonyi egy szorult helyzetben olyasmit tűzött ki a Václav Havelék mellett aláíró kolléganő ajtajára: Ember az embertelenségben. Ki-ki döntse el, ez a könnyed franciás humor iskolapéldája-e.) Állítólag Antall József is nagyra becsülte a külpolitikus Várkonyit: ezért küldte ki párizsi külszolgálatra. Az idő előtti hazatérés után lehetett valami törés: a balliberális lapokban ekkor már a ma ismert eszközökkel operáló, indulatait kimért elegancia mögé rejtő, jobboldalgyűlölő publicista áll elénk.
Úgy vélem, korrekt hírlapírói pályával van dolgunk, amit azonban az én ízlésem szerint vállalhatatlan időszakok kereteznek. A szélsőséges sztálinizmus – higgyünk azoknak, akik belülről átélték – talán kinőhető; a szélsőséges liberalizmus a jelek szerint nem. Aki e szellemi kórságoktól sújtott, még akár jó hírlapíró is lehet. De példakép semmiképpen.
origo.hu
Kedves pályázók, akik jelentkeztetek a TISZA Párt álláshirdetésére: csúnyán elbántak veletek, úgy tűnik!
