Demagógok évadja Magyarországon

Van egy ország a Duna két partján, ahol ugyan mindenki magyarul beszél, csak mégsem érti egyik a másikat. Nem érti, mert tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után oda jutottunk, hogy egyszerűen nincs közös szótárunk. Márpedig közös szótár nélkül nem lehet vitázni, értelmes cselekvési alternatívákat kidolgozni, csak egymás mellett elbeszélni. Így aztán nap mint nap újabb és újabb szavak vesztik el értelmüket, most éppen gazdaságpolitikai jelentését véve a liberális szónál tartunk.
Gazdaság: válság és növekedés
Itt van például mindjárt a 2004-es esztendő legbájosabb vitája arról, hogy vajon súlyos helyzetben, netán válságban van-e a magyar gazdaság. Azok, akik ma e honban magukat pártállásuk szerint liberálisnak nevezik, egyfolytában azt harsogják, hogy a magyar gazdaság ismét export vezérelte növekedési pályára állt, sőt ennek eredményként az idén már a bruttó hazai termék négyszázalékos növekedése várható. Nem is érdemes tehát egy árva szót sem vesztegetni olyan vészhangokra, hogy viszszaestünk a külföldi beruházásokért folytatott nemzetközi versenyfutásban, vagy hogy egyenesen katasztrofális az államháztartás helyzete. Szerintük a szabad piac és a liberális gazdaságpolitika végre győzött a 2000 óta tartó állami gyámkodás felett.
Nem árt azonban kicsit közelebbről megnézni, hogy ha növekszik a gazdaság, akkor valójában mi is növekszik a gazdaságon belül. Ekkor ugyanis kiderülne, hogy nem a magyar gazdaság egésze, hanem a lassan beinduló nemzetközi konjunktúrára rákapcsolódva jobbára csak a hazánkba telepedett transznacionális vállalatok köre, vagyis a magyarországi gazdaságnak a globális gazdaságba integrált része növekszik. Ennek pedig egyenes következménye, hogy ebből a növekedésből, ami statisztikai adatnak persze mindenképpen jó, az átlagpolgár a saját életében szinte semmit sem érez. A bőrén érzi viszont azt, hogy a költségvetés, tehát nem a magyar gazdaság, egyfolytában súlyosan beteg. Miközben az államháztartás folyamatosan deficites, az állam eladósodása kritikus értékek felé közelít, adózó polgárként pedig túl sok adót fizetünk, cserébe csak egyre romló közszolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, nyugdíjellátás, közlekedés stb.) kapunk. Ráadásul a beteg államháztartás, különösen egy olyan országban, ahol a megtermelt nemzeti jövedelem majdnem felét az állam elvonja, majd saját szempontjai szerint újra elosztja, előbb-utóbb beteggé teheti, és azzá is teszi az államháztartás keretein kívüli gazdaságot is. A növekvő hiányt ugyanis csak újabb adókkal vagy a közszolgáltatások forrásainak csökkentésével, magyarul a közszolgáltatások lezüllesztésével, esetleg növekvő inflációval vagy eladósodással lehet pótolni. Nem igaz tehát, hogy a gazdaság jó állapotban van, mert hiába növekszik ugyan a gazdaság, ha az államháztartás folyamatosan túlköltekezik. Az igazi liberálisok pedig, tehát nem a pártállásuk szerinti hazaiak, tudják jól, hogy az állami túlköltekezés a gazdaságtól vonja el forrásokat, ezért az államháztartás egyensúlyának megteremtése minden egészséges gazdaság alapfeltétele.
Nyár közepén aztán jött, mint ahogyan az elmúlt két esztendőben szinte menetrendszerűen, a „nagy vita” az adóterhekről. Azok szerint, akik ma e honban magukat pártállásuk szerint liberálisnak mondják, azért kell csökkenteni az adókat, hogy a „pénz az embereknél maradjon”, ők ugyanis az államnál sokkal jobban tudják, mire kell fordítani a pénzt. Sajnos az igazi liberálisok, tehát ismét nem a pártállásuk szerinti hazaiak, ilyen szociális maszlagot soha, sehol nem mondanak. A liberálisok a világon mindenütt, legalább is Hegyeshalomtól nyugatra, a piac és a vállalkozások szabadságáért küzdenek, ha úgy tetszik, elsősorban a vállalkozók pártján állnak, és csak közvetve, áttételesen az emberekén. A valódi liberális felfogás szerint a vállalkozók adóterheit kell csökkenteni, hogy több forrás maradjon a vállalkozóknál, amiből majd fejleszt(het)ik, bővít(het)ik vállalkozásaikat. Ha pedig a vállalkozók bővítik és fejlesztik vállalkozásaikat, akkor ebből új munkahelyek születnek, magasabb béreket fizethetnek, nagyobb lesz a nemzeti jövedelem, vagyis a vállalkozók áttételével az emberek is jól járnak. A valódi liberális gazdaságpolitikát éppen az különbözteti meg a szocialistától, hogy nem a megtermelt javak újbóli elosztásán töri a fejét, hanem azon, hogy miként teremthetne nagyobb és szabadabb játékteret a vállalkozóknak, akik majd egyre javuló megélhetést adnak az embereknek, és egyúttal növelik az a tortát, amiből az állam többet oszthat el az emberek között.
Ebből eredően akik a valódi liberális politikát követik, azok nem az „emberek” adóterheit, nem a személyi jövedelemadó (szja) -kulcsokat, hanem a vállalkozók adóterheit csökkentik, ami egyszerre növeli a vállalkozó kedvet és a nemzetközi versenyképességet. Magyarán: a személyi jövedelemadó kulcsainak csökkentése nem liberális politika, még ha ezt azok mondják is, akik ma ebben a honban önmagukat liberálisnak nevezik, hanem egyszerűen demagógia. Demagógia, különösen akkor, ha, mint nálunk, a gyakorlatban a vállalkozók adóterhelése növekszik, és ráadásként még az „emberek” terhei is növekednek, mivel számukra a szja kulcsainak csökkentéséből származó esetleges többletbevételt nagyban elviszi az adókedvezmények megszűnése és a járulékok emelkedése. Nem is lehetne másképp, mert gazdasági növekedés ide, export vezérelte fejlődési pálya oda, valamiből finanszírozni kell az államháztartás hiányát. A helyzet a liberálisnak mondott sallangok ellenére is pofonegyszerű: a költségvetés magas hiánya és az állam egyre nagyobb eladósodása idején nyilvánvaló kényszer, hogy a bevételeket növelni kell. Márpedig ezt a világban adókkal szokás, és így teszi ezt a magyar állam is.
Privatizáljunk-e vagy sem?
Most pedig itt a legfrissebb vita: privatizáljunk-e vagy sem? Azok szerint, akik ma e honban pártállásuk szerint magukat liberálisnak nevezik, egyszerűen azért kell privatizálni a maradék állami vagyont, mert minél kisebb az állami tulajdon, annál jobb. Az állam definíció szerint mindig és minden körülmények között rossz tulajdonos, a magánbefektető viszont mindig és minden körülmények között csakis jó tulajdonos. Mintha Lukács Györgyöt hallanánk: a legrosszabb szocializmus is jobb, mint legjobb a kapitalizmus, vagyis a legrosszabb magánbefektető is jobb, mint akár a legjobb állam.
Ez a doktriner évelés olyannyira szép, hogy ez már nem is liberalizmus, hanem szimpla, mondhatnánk vulgáris piaci fundamentalizmus. Természetesen a magántulajdonos, ha a közvetlen piaci eredményességet nézzük, jobb gazda, mint az állam. Ám a két szektorral, tehát a magángazdasággal és az állammal szemben nem ugyanazok az elvárásaink, ezért őket nem is lehet így összevetni egymással. A magánvállalkozás alapvető célja a nyereség maximalizálása, mondhatni bármi áron, függetlenül annak egyéb, akár negatív gazdasági vagy társadalmi hatásaitól. Ezzel szemben az államnak nem elsődleges célja a nyereség maximalizálása, noha az állami cégeket is illik nyereségesen működtetni, mivel működésükben tágabb, ha úgy tetszik össztársadalmi érdekeket is figyelembe kell venni. Például a buszközlekedést vagy postát azért szerencsésebb állami kézben hagyni, mert csak ez garantálhatja, hogy a busz vagy posta olyan kis falvakba is eljusson, ahova egyébként magánvállalkozásként nem menne el, mert ez üzemgazdaságilag, a nyereségmaximalizálás szempontjából már nem érné meg neki. Sőt azért fizetünk adót, és azért tartunk fenn államot, hogy ezeket az össztársadalmi érdekeket képviselje, és ha ehhez állami tulajdon kell, akkor azt hatékonyan működtesse. Arról nem is beszélve, hogy ilyen közszolgáltatások privatizációja, szintén a nyereségmaximalizálás logikáját követve, természetesen az adott vállalat karcsúsításával, elbocsátásokkal jár, aminek a költségeit, mindenekelőtt a munkanélküliek ellátását, adóinkból mi fizetjük, az „emberek”.
Ám nehéz egy olyan országban vitatkozni mindezekről, ahol a hazai liberalizmus felkent szószólóinak arról a mondatról, hogy „A jövő elkezdődött”, még véletlenül sem a német futurológus, Robert Jungk nyolcvanas években írt azonos című könyve jut az eszükbe, ennél a mondatnál tehát a szerzői jog Jungknál van, hanem a Black and Decker cég prospektusa. Így nem kérhetjük tőlük számon azt sem, hogy olvassák kicsit a mai liberálisok ősei, August Friedrich von Hayek vagy Milton Friedman könyveit is, akik igazi liberálisként jól tudták, hogy a gazdaság nem élhet állam nélkül, és a privatizációnak is megvannak a maga határai. Ráadásul éppen most, amikor már szinte alig van mit privatizálni, nagyon furcsán hat ez a piaci fundamentalizmus. Ami ma zajlik, az inkább már a kincstári ezüst – a Tafelsilber – utolsó darabjainak a kétségbeesett és áron aluli értékesítése azért, hogy legyen mivel betömködni az államháztartási lyukakat. Így csak nagyon halkan kérdezem: mihez kezd majd ez a piaci fundamentalizmus, ha már mindent az utolsó szögig privatizáltunk? Vagy akkor talán bevégeztetett, és csak eddig tartott volna a hazai liberalizmus életciklusa?
Értelmezhetetlen fogalmak
A legrosszabb azonban ezekben a vitákban nem az, hogy hamisak hazai liberálisaink érvei, hanem az, hogy ezekkel a liberálisnak mondott hamis érvekkel sikerült teljesen kisajátítani, egyúttal totálisan lejáratni Magyarországon a liberális jelzőt. Széchenyi és Eötvös sajnos már nem élnek, ezért nem nyújthatják be igényüket – amolyan szerzői jogként –, hogy visszaélnek ebben a honban a liberális kifejezessél. Ám ennél is rosszabb, ha egyenesen nem hiba, hogy a másik oldal, a konzervatív polgári oldal hagyja magát, tekintve, hogy a liberális jelző már foglalt, beskatulyázni a liberalizmusellenességbe. A legeslegrosszabb pedig az, hogy a konzervatív polgári oldal egyre inkább belelovallja magát a neoliberalizmus-ellenességbe, a liberalizmus mai változatának kritikájába. Mintha napjainkban valamiféle szent háborút kellene folytatnunk korunk ördöge, a neoliberalizmus ellen.
A nálunk oly gyakran, és egyfajta szitokszóként hangoztatott neoliberális jelző azonban – és már ismét a közös szótár hiányánál vagyunk – egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Nagyon helyesen és remek érzékkel nincs az a közgazdász vagy politikus, aki önmagát neoliberálisnak nevezné. Ha be kell sorolódniuk valahová, akkor magukat liberális („neo” előtag nélkül), szabadpiacpárti vagy egyszerűen csak szabadelvű politikusnak, közgazdásznak vagy gondolkodónak nevezik, úgy tehát, ahogy tette ezt a maga korában például Széchenyi István. A szabad piac híveire a neoliberális jelzőt mások, az ellenfelek aggatják, többnyire balról, hiszen neoliberalizmus-ellenesség egyáltalán nem polgári és nem konzervatív, hanem a kapitalizmus- és piacellenesség egyik formájaként, kifejezetten újbalos (gazdaság) politikai törekvés.
Hasonlóképpen a nálunk oly gyakori szociálliberális, vagy gúnyosabban, a „szoclib” jelző Hegyeshalomtól nyugatra szintén értelmezhetetlen. Értelmezhetetlen, mert a liberálisok, tehát a szabad piac elvén állók, a világon mindenütt kevesebb államot és több piacot szeretnének, míg a szocialisták/szociáldemokraták – az embereknek juttatott jóléti alamizsnák finanszírozásához – inkább kevesebb piacot és több államot akarnak. Éppen ezért Európában és talán az egész világon egyedülálló konstelláció, hogy egy országban szocialisták és liberálisok együtt kormányozzanak, de nálunk – nagyon sokféle ok miatt – így alakult. Ám ez a tény önmagában még nem ok arra, hogy elfogadjunk egy gazdaság- és társadalompolitikailag értelmetlen szóösszetételt. Nem ok arra, hogy elfogadjunk egy olyan hamis szembeállítást, ahol az egyik oldalon a szociálliberálisok, a másik oldalon pedig a polgári konzervatívok állnak. A gazdaságpolitikában az állam és a piac szerepéről vallott nézetek között az alapvető törésvonal a liberálisok, azaz a szabadpiacpártiak, valamint a másik oldal, az állam totális szerepére törő szélsőbalos és szélsőjobbos, vagyis a kommunista/szocialista és a fasiszta berendezkedés között van. A szabadpiac pártján állók azután, annak alapján, hogy az állam és piac együttélésére, tehát nem az állam vagy piac kérdéskörére, milyen válaszokat adnak, tovább tagolódnak. A világban a szociáldemokraták például a társadalmi igazságosság, illetve a piac igazságtalanságainak korrigálása érdekében erősebb állami újraelosztást kívánnak. A polgári konzervatívok többnyire ennél jóval kevesebb államot szeretnének, szerintük az állam beavatkozása a gazdaságba csak azokon a területeken jogos és megengedetett, ahol ezzel a piac működését segítik elő (kisvállalkozások támogatása), vagy ahol piac kudarcot vall (a magántőkés koncessziós autópálya-építés csődje), vagy ahol az össztársadalmi érdekek (lakástámogatás a fiatalok lakáshoz jutásának érdekében) ezt megkívánják. Azok szerint pedig, akik pártállás alapján is liberálisok, a legszívesebben a lehető legkisebbre szorítanák az állam szerepét a gazdaságban, függetlenül annak társadalmi következményeitől.
Mindebből egyenesen következik: a gazdaságpolitikában a polgári konzervatívok eleve szabadpiacpártiak, azaz liberálisok, csak nem annyira elvakult módon, mint azok, akik a nálunk pártállásuk szerint is liberálisok. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogyan gyermekkorunkban tanultuk: minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár; minden polgári konzervatív liberális, de nem minden liberális polgári konzervatív. A tágabb fogalom tehát a liberális, és idetartoznak a konzervatívok is, aminek csak egy szűkebb, gyakran csak doktriner változata mindaz, amit nálunk a magukat pártállásuk szerint is liberálisnak tekintők képviselnek. Csupán azért, mert nekünk a magyar politikában pártállásuk szerint vulgáris liberálisok jutottak, még nem kellene kidobni magát a liberalizmust.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár