Kétezernégy szeptember 29. szomorú és megalázó napja a magyar demokráciának. Mégpedig azért, mert az augusztus 19-én, Medgyessy Péter lemondatásával kezdődő és a héten befejeződő kormányfő- és kormányváltás az első pillanattól az utolsóig papíron talán legális (bár erre visszatérek), ám politikailag a legfontosabb elemeiben illegitim folyamat volt. Olyan folyamat, amely nem méltó egy magát valamire tartó demokráciához, nem méltó egy, a demokráciáját komolyan venni akaró országhoz.
A korábbiakban már bőven írtam arról, hogy a szeptember 29-ig tartó folyamat milyen szempontokból tekinthető illegitimnek. Legalább három ilyet említettem: az első és legfontosabb az az alkotmányjogi, alkotmányossági szempont, hogy a kancellári demokráciában – mint amilyen a magyar – a kormányfő egy személyben képviseli, testesíti meg a kormányzatot, a miniszterek külön-külön nem rendelkeznek felelősséggel. Ez viszont azt jelenti, hogy ha a kormányfő lemond, akkor a kormány egésze bukik meg – vele együtt. Márpedig, ebben az esetben a választásokon szerzett mandátum megszűnik, s előre hozott választásokat kellene tartani, hogy egy olyan kormány alakuljon meg, amely új választópolgári felhatalmazással kezdi meg munkáját. Másodszor utaltam arra, hogy a kormányfőbuktatás politikai körülményei – a puccsszerűen végrehajtott folyamat – szintén az illegitimitás problémáját vetik fel, s végül nem kis súllyal említettem az új kormányfőjelölttel kapcsolatos személyi problémákat, a vállalkozói múltja körüli tisztázatlan körülményeket. Mindezek a mai napig fennállnak – ám ezekre rakódott rá még néhány, nem kevésbé jelentős probléma az elmúlt napokban.
Felrúgott szokásjog
Először is, Gyurcsány Ferenc meglepően „bátor” lépésre szánta el magát: szakítva a magyar demokrácia eddigi, 14 éves gyakorlatával, a parlamenti szavazásig nem nevezte meg leendő minisztereit, tehát a magyar parlamentnek úgy kellett döntenie a kormányfőről és programjáról, hogy nem tudhatta, vannak-e személyi garanciái a végrehajtásának. Ebből fakadóan viszont a parlament nem tudott felelősen eljárni a legnagyobb felelősséget kívánó döntés esetében. (Gondoljuk el, elvileg másnap olyan miniszteri listát is benyújthatott volna, amely temérdek hozzá nem értő, teljesen ismeretlen emberből áll. Nos, akkor vajon milyen botrány tört volna ki? Netán a szocialisták és a szabad demokraták azonnal lemondatták volna az új miniszterelnököt?)
Jól tudjuk persze, hogy miért tette ezt Gyurcsány, jól tudjuk, hogy ezzel a húzásával ügyesen taktikázott, ám az ő személyes, egyéni érdekei nem mentik fel az alól, hogy mélyen megsértette az alkotmányosság és a demokrácia hallgatólagos, e tekintetben már kialakult normáit. Gyurcsány egyébként olyan ember, aki bizonyára nagyokat mosolygott, gondolván, milyen ügyes volt, milyen könnyedén átverte a bizonytalan miniszterjelölteket és néhány bizonytalan szocialista parlamenti képviselőt. Gyurcsány így gondolkodik a demokratikus politizálásról, úgy gondolja tán, hogy az ilyen húzások minden további nélkül beleférnek a demokratikus politizálás keretei közé. Nos, én meg úgy gondolom, hogy ezek a húzások legfeljebb a pártállami, államszocialista politizálás kereteibe férhettek bele, ugyanakkor az ilyen ügyeskedések messzemenően sértik a demokratikus politika normáit. Rendkívül bántó, hogy egy új miniszterelnök éppen ilyen lépésekkel mutatkozik be, s egyéni hatalmi manipulációit a demokratikus szellemiség fölé helyezi. A legbántóbb pedig, hogy láthatóan élvezi e ténykedését, s fogalma sincs arról, hogy „ügyességeivel” tovább rombolja a magyar demokrácia állapotát.
Másodszor: lényegében ugyanebbe a körbe tartozik az elkészült „kormányprogram” is. Két lehetőség van. Az egyik, hogy Gyurcsány(ék) ezzel a pár oldallal taktikáztak, valójában tudatosan nem akartak konkrét programmal előállni; helyette azért csináltak egy tökéletesen semmitmondó közhelygyűjteményt, mert így nehéz lesz rajtuk számon kérni a végrehajtást. Másfelől szinte mindegyik szocialista áramlat, platform a magáénak érezheti ezt a „programot”, ha éppen úgy akarja, hiszen szinte mindenki találhat benne szívének kedves mondatokat. A másik lehetőség viszont, hogy ezt a szöveget komolyan gondolták a szerzők. Nos, utóbbi esetben nincs miről beszélni, ugyanis akkor nincs kormányprogram.
Természetesen nem az utóbbiról van szó, hanem az előbbiről. Gyurcsány és társai fejében már létezik egy tevékenységsor, amit végre kívánnak majd hajtani, ám ezúttal is – akárcsak a kormány tagjai névsorának eltitkolásánál – ügyesen taktikáztak. Gyurcsány, azt hiszem, valóban örömét lelte ezekben az ügyeskedésekben: ezekben érzi otthon magát, ezekhez ért, vélhetően ezeket tanulta meg már KISZ KB-sként, s utána, áldásos üzleti tevékenységei, tranzakciói során. Gyurcsány egyébként valóban jót nevethet a pipogya, tehetetlen parlamenten, mely végül is elviselte a jelölt úr csínytevéseit – csak az a baj, hogy e nemes testület közben jócskán megszégyenült. Gyurcsány Ferenc (hadd gondolkozzam az ő fejével) jól kiszúrt a magyar parlamenttel.
Csak egy ártatlan kérdés marad: az az ember, aki az üzleti életben sajnos honos (mert ott sem kellene, hogy ez legyen a jellemző, de ez egy másik probléma Magyarországon), kiszúrásokra, átverésekre, ügyeskedésekre épülő magatartást visz át a demokratikus politikába, az vajon valóban alkalmas-e arra, hogy miniszterelnök legyen? Megértette-e a demokratikus politika nem haszonszerzésre alapuló lényegét? S ha nem, akkor mit fog ez jelenteni Magyarország számára?
Cinikusan megértő nyilvánosság
S itt kell kitérnem egy jelenségre, amely egyre feltűnőbben mutatkozik meg Magyarországon a közéletben, a nyilvánosság előtt, de valószínűleg a mindennapokban is. Arról van szó, hogy a nyilvánosságban megszólalók – szakértők, újságírók, közéleti emberek stb. – egyre nagyobb, sajátos megértést mutatnak a politikusok, pártok, egyáltalán a politika egyes szereplőinek szinte minden lépésével kapcsolatban. Elterjedőben az a fajta elemzés, véleménynyilvánítás, amely a láthatóan demokratikus normák, sőt időnként törvényt is sértő magatartások esetében megelégszik az egyéni vagy szervezeti érdekek és motívumok feltárásával, megmagyarázza azt, hogy az egyik vagy másik politikus miért volt sumák, egoista, részrehajló, antietikus, s ezzel mintegy felmenti az érintettet. Ezt látom most is, Gyurcsány húzásainak, ügyeskedéseinek megítélésekor. Hogy eltitkolta a programot, illetve leendő kormánytagjainak névsorát? Hát persze, hiszen egyéni hatalmi ambíciója szempontjából ez volt az érdeke. Ez az érvelés megérti, de nem értékeli Gyurcsány magatartását – s ezzel pedig lényegében felmenti.
Érzem a veszélyt a magyar közéletben, nyilvánosságban: a magyar politika kiábrándító tényei, lépései egyfajta cinikusan megértő viszonyulást kezdenek kialakítani az értékelőkben, kritikusokban. Holott a kiindulópont alapjaiban helytelen. A demokráciát az különbözteti meg a diktatúráktól, hogy előbbiekben a társadalom összes tagjának közösségi érdeke, azaz a közérdek vezérli – vagy kell, hogy vezérelje – a politika irányítóinak lépéseit. Ennek lényeges eleme a demokrácia normáinak, erkölcsének betartása; ehhez képest az a szempont, hogy egy politikusnak az egyéni vágyai és érdekei a demokrácia normáinak megsértését követelték, nem megértést, hanem elítélést érdemelnek. Gondoljunk bele: Medgyessynek a 2002-es kampány idején az volt az érdeke, hogy ne mondja meg a nyilvánosság előtt, hogy ő az államszocializmusban III/II-es szt-tiszt volt. S valóban nem mondta meg, mert egyéni ambíciói alapján ezt volt az érdeke. Helyesen tette, megérthető, elnézhető az, hogy ezt tette? A leghatározottabban nem, hiszen ezzel megsértette a választók tájékozódáshoz fűződő alapvető jogait, azaz becsapta a választókat. 2004. augusztusi bukásának ez az egyik legmélyebb oka.
Vagyis: a magyar közvélemény a folyamatos rossz tapasztalatok okán eltúlzottan megértő lett a politikához való viszonyában, s ez sajnos – bármennyire nem jól hangzik – nagyon hasonlít a Kádár-korszakban a pártállam és az emberek között kialakult hamis, kölcsönös elhallgatásokra épülő társadalmi szerződésre. Csakhogy akkor bizonyos nagyhatalmi kényszerek ezt jelentős mértékben magyarázták, ma azonban a magyar közvélemény szinte önként és dalolva mond le kritikai ítéleteiről, s helyette megelégszik a megmagyarázással, a kettős értelemben vehető megértéssel. Márpedig a közvélemény, a nyilvánosság látványos, rendkívül kiábrándító közömbössége, lefáradtsága és kiábrándultsága az egyik legfőbb ok, ami miatt a Gyurcsány-féle mániákus, demokratikus normákat könnyedén semmibe vevő, hatalomorientált politizálás semmilyen ellenállásba nem ütközik. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez az ország már nemcsak következmények nélküli, de úgy tűnik, félrenéző, elnéző is lett egyúttal.
Pártérdekek kontra demokratikus normák
Ez a jelenség figyelhető meg a harmadik mozzanat esetében is, amely Gyurcsány Ferenc megválasztását illegitimmé tette. Itt pedig nincs másról szó, mint a megválasztás napjának délutánján nyilvánosságra került dokumentumokról, amelyek Gyurcsány Ferencnek a brókerbotránnyal kapcsolatos esetleges érintettségére utalhatnak. A Fidesz öt óra tájban félórás szünetet kért a házelnöktől, majd a visz-szajövetel után követelték, hogy szavazás előtt tisztázza magát a gyanúk alól a miniszterelnök-jelölt. Természetesen a kormányoldal hatalmas ellenállásába ütközött a felszólítás, Gyurcsány pedig lényegében figyelmen kívül hagyta mindezt. A Fidesz pedig itt elkövette azt a hibát – legalábbis megítélésem szerint –, hogy miután a felszólítására totális elutasítás volt a válasz, lényegében tudomásul vette ezt a helyzetet. A szavazás előtt a kérés elutasítására élesen kellett volna reagálni az ellenzéknek, jelezve, hogy ebben a helyzetben a demokratikus normákat velejéig sértő eseményre kerül sor. (Ez akár a kivonulást is jelenthette volna.)
Tény ugyanakkor az is, hogy a nyilvánosságnak, a közéleti szereplőknek, az értelmiségieknek a baloldali vagy a centrumban lévő része egyszerűen nem kíván ezzel az igen súlyos kérdéssel foglalkozni, s ezzel a pártérdekeket messze a demokratikus normák iránti közös igény fölé helyezik. Fájdalmasan ugyanaz történik, mint 2002 júniusában, amikor kiderült Medgyessy Péter D–209-es múltja. Akkor sem szólalt meg a baloldali értelmiség (Kis Jánost leszámítva), s most sem szólal meg, így egyáltalán nem segíti elő, hogy kialakulhasson egy, a bal- és jobboldal által közösen képviselhető demokratikus alapkonszenzus, erkölcsi minimum. Márpedig ez lehetetleníti el azt, hogy ha már a mindenkori parlamenti ellenzéknek nincs elég lehetősége, hogy hatékonyan fellépjen a nyilvánvalóan normasértő politikai szituáció ellen, akkor a közvélemény kényszerítsen ki politikai következményeket.
Holott mindaz, ami jelen pillanatban tudható Gyurcsány esetleges érintettségéről a brókerbotrányban, valamint korábbi szerződései az állammal – világos és egyértelmű tisztázásra szorulnak. Itt kell megjegyeznem, hogy teljességgel félrevezetők azok a baloldali védekezések, hogy a miniszterelnök korábbi megállapodásai (Balatonőszöd, parlamenti klub) a vállalkozó Gyurcsány tevékenységéhez tartoztak, így tehát nincs közük mostani politikai fellépéséhez. Ennek az ellenkezője az igaz. Gyurcsány ezen szerződései az akkori állammal – konkrétan az Antall-kormánnyal – köttettek, tehát ezek kifejezetten politikai hátterű szerződések voltak, s posztkommunista kapcsolataira épültek. (Jelesül a volt KISZ-es Szilvásy Györgyre, aki akkor az Antall-kormány államtitkára volt, most pedig ennek a kormánynak lesz államtitkára.) Nem szabadna tehát megelégedni azzal a közvéleménynek, hogy cinikusan felkiált – egy volt sportminiszter stílusában akár –, hogy: citius, altius, fortius!
Végezetül pedig: ha az ellenzék korlátozott lehetőségekkel rendelkezik, hogy az illegitim kormányváltást megakadályozza, ha a közvélemény-formáló baloldali-balliberális értelmiség cinikus, a beletörődés szükségességét sugalló, elnéző, abszolút pártorientált álláspontot vesz fel, akkor valóban lassan nem marad semmilyen más aktív tényező, mint a magyar polgári társadalom. Azért is fontos erről beszélni, hiszen ugyanez az értelmiségi réteg az Antall-kormány idején a Demokratikus Chartában tömörülve követelte a valódi demokráciát. A „fecseg a felszín, hallgat a mély” állapotában szinte semmi nem kerül felszínre abból, amit az emberek gondolnak, vélnek a jelen politikai történéseiről; ugyanakkor az internetes fórumok, a tv-be küldött sms-ek arra utalnak, hogy ez a mély egyáltalán nem hallgat.
Én lassan már kíváncsi lennék arra, hogy mit gondolnak az emberek a magyar demokrácia elrohadásáról. Már minden egyes szereplő – kormány, ellenzék, „közvélemény” – megszólalt, csak ők nem. A kép így lenne teljes.
A szerző politológus
origo.hu
Napi balfék: állati tetkó!
