Gyurcsány kommunikációs mézeshetei

L
endület, köztársaság, esélyegyenlőség. A politika iránt érdeklődő közönség még emlékezhet egy Medgyessy Péter nevű kormányfőre, aki a kétszer száz napra bontott osztogatás során hasonló kommunikációs közhelyeket használt. Vesztét többek között éppen az okozta, hogy a kommunikációs közhelyek és
az egyének, családok és vállalkozások szintjén tapasztalt valóság mérföldekre került egymástól.
Most Gyurcsány Ferenc kormányfő ígér hasonlókat. Kérdés, hogy mennyire hihetünk Gyurcsány szavainak. Politikai elemzőként a politikai erkölcs határain belül maradva csak politikusi szerepléséből vonhatunk le következtetéseket. Amikor idén tavasszal Gyurcsány Ferenc a Győr-Moson-Sopron megyei MSZP elnöke lett, még azt ígérte helyi párthíveinek, hogy rendszeresen jelen lesz a megyében, és hosszú távra tervez. Valóban többször látták őt a győri főutcán sétálni, bevásárolni és járókelőkkel beszélgetni. Eközben azért a nagypolitikára – sportminiszterségére – is koncentrált. Majd a miniszteri bársonyszéket kinőve ismét továbblépett. Felfelé. Úgy tűnik, Gyurcsány lendülete és kommunikációs patronjai addig tartanak, ameddig célját el nem éri. Utána politikusi figyelme az újabb megszerzendő zsákmány felé fordul.
Fejére állt a világ a hazai baloldal háza táján. Magukat baloldalinak és újabban szociáldemokratának mondó emberek kénytelenek a rendszerváltozás veszteseit, hó végén anyagi gondokkal küzdő középkorúakat vagy kisnyugdíjasokat az állam szerepvállalását csökkentő neoliberális gazdaságpolitika előnyeiről meggyőzni. Milliárdos kormányfők és miniszterek meggazdagodását kell erkölcsösként bemutatniuk, miközben ismert Rockefeller mondása, hogy csak az első millióm eredete felől ne kérdezzenek. Újabbnál újabb áremelkedéseket kell megvédeniük, és a nyugat-európainál alacsonyabb szintű állami tulajdon leépítését kell képviselniük.
Gyurcsány most az ideológia síkján mozog. A baloldal sokszor bemutatott produkcióját újrahangszerelve a megoszt-egyesít ellentétpárt próbálja bemutatni. Ebben kapóra jön neki az a két-három kosztümös újnyilas, akitől el lehet határolódni. Nem szerencsés azt feltételezni, hogy a baloldal agent provocateurjei borzolják a kedélyeket. Az viszont vitathatatlan, hogy felbukkanásukból a balliberális oldal húz politikai hasznot.
A megoszt-egyesít ellentétpár a jobboldal szempontjából csak hátrányos lehet – ebben ugyanis a Fidesz „utcai politizálása, provokatív stílusa, kódolt antiszemitizmusa stb.” megosztja a társadalmat, félelmet kelt, míg a baloldal a kádári puha diktatúra lagymatag apolitikusságát ígéri. A verbális agreszszió eszköze az „ellenzék vezére” szófordulat is. Orbán Viktort nem az ellenzék vezetőjének, hanem vezérének, kódoltan Führerének nevezik.
A Fidesz nagyon jól teszi, hogy kivár, és nem ideológiai síkon támadja az új baloldali kormányt. Az ideológiai vitából csak a baloldal jöhet ki jól, hiszen a megoszt-egyesít ellentétpár alkalmazása eddig mindig csak számukra hozott politikai hasznot.
Talán ezért választotta a Fidesz vezetése az ad-elvesz ellentétpár alkalmazását. Ebben az értelmezésben a privatizáció elvesz az emberektől, megfosztja őket a nemzet közös erőfeszítéséből létrehozott állami vagyon maradékától. Ezzel szemben áll a Széchényi-terv, amely a polgári kormányzás gazdaságélénkítő politikáját testesítette meg, és kései utórezgéseiként most fejeződnek be utolsó beruházásai.
A privatizáció napirendre emelése megtörte az új kormány kommunikációs lendületét. A magánosítás lezárása ugyanis semmilyen politikai és nemzetstratégiai szempontból sem indokolt. Ráadásul a magyar társadalomnak e téren szinte csak rossz tapasztalata van. Az ugyanis enyhén szólva is furcsa, hogy monopóliumot vagy piacvezetői helyzetet élvező cégek hogyan lehetnek veszteségesek, és miért maradhatnak vezetőik a helyükön. (A hónap bonmot-ját a liberális fővárosi vezetéstől hallhattuk, miszerint a BKV-vezetősége nem felelős az évről évre felhalmozódó több tíz milliárdos veszteségéért, és továbbra is szükség van e vezetők „szakértelmére”.) Az is kérdéses, hogy a privatizációs bevételek csökkentik-e az államadósságot. Utóbbi ugyanis az elmúlt két évben rohamosan megugrott. További kommunikációs közhely a bevételek beruházásra fordítása. Ez azért furcsa, hiszen manapság a legtöbb beruházás magántőke bevonásával történik, és a beruházási igényeket a privatizációs bevételek messze nem fedik le. Kérdés továbbá, hogy a hazai privatizáció tapasztalatai alapján a magánosítás előtt lepusztított, áron alul eladott, majd gyakran ugyanazon menedzserek által – immáron nyereségesen – működtetett cégeket miért kell eladni. Hogy csak egy példát emeljünk ki, a MÁV leépülése és a nagyvárosok vonzáskörzetében csak a tervek szintjén létező közlekedési szövetségek miatt kialakult áldatlan állapotok nyilván felértékelik a Volán-vállalatokat. Az Európa szerencsésebb részein bevett megoldások hazai alkalmazása esetén messze nem kecsegtetne ekkora haszonnal a Volán cégcsoport megszerzése. A sort még hosszasan lehetne folytatni. A gazdasági témákra való összpontosítás és világos alternatívák felmutatása jó eséllyel meg tudja szólítani azt a politikai centrumot, amelynek egy része már az EP-választáson is a Fideszre szavazott. Ez azért is valószínű, mert a középosztály egyik baloldali kormánytól sem számíthat támogatásra. A „rászorultság” érvényesítése nem lehet igazi megoldás a szegényeknek sem, akiknek sorsa csak tanulás és új munkahelyek révén fordulhat jobbra. A középosztály terheinek növelése (az új lakások illetékmentességének 30-ról 15 millióra tervezett csökkentése) a választások kimenetelét befolyásoló fontos csoportot most a baloldal ellen fordíthatja.
A középosztály megnyeréséért száll ringbe az MDF is. Miután belső vitáikat lezárták, igyekeznek visszatérni az európai parlamenti választás körüli állapothoz. A kisebb ellenzéki párt sorsa a közeljövőben döntően attól függ, hogy az MSZP-től leszakadó, ám a Fideszt valamilyen okból nem választókat olyan mértékben tudja-e megszólítani, hogy az a törzsszavazóival együtt biztosítsa a parlamentbe jutást. A balközépről érkező szavazók megnyerésére – és a balliberális média érdeklődésének fenntartására – néha (élesen is) szembe kell menniük a Fidesszel, meg kell különböztetniük álláspontjukat a nagyobb ellenzéki pártétól.
A Fidesz szempontjából több forgatókönyv is kínálkozik a 2006-os megméretésnél. Optimális esetben egyedül is megszerzi az abszolút többséget, és egyedül alakít kormányt. Ez nem lehetetlen, az MSZP 1994-ben már megszerezte a mandátumok 54 százalékát. Ennek valószínűségét erősíti továbbá az eddigi választásoknál tapasztalt protest szavazói magatartás újbóli megjelenése is. B tervként egy olyan koalíciós partnert kell találni, amely erősebb a szocialisták várható koalíciós partnerénél, az SZDSZ-nél. 2002-ben ugyanis hiába kapta a polgári oldal közös listája a legtöbb szavazatot, nem volt olyan koalíciós partner, amellyel stabil kormánytöbbséget lehetett volna alakítani.
Annak arányában, ahogy a privatizálható vagyon elfogy, úgy értékelődnek fel az országos és a fővárosi költségvetésben prioritásként kezelt tételek. Az országos költségvetésben eddig az autópálya-építés számított ilyen tételnek. Ezzel közel azonos mértékű a szebb napokat látott főváros, Demszky „világvárosának” költségvetése. Úgy tűnik, a fővárosi szocialisták – a balliberális média hathatós támogatásával – fokozatosan szorítják ki az SZDSZ-t budapesti pozícióiból. Ennek az MSZP és a Gyurcsány-kormány duplán is hasznát látja. Az SZDSZ legerősebb fellegvárát támadva csökken a liberális párt kormányon belüli zsarolási potenciálja, és az SZDSZ gazdasági térnyerésével elégedetlen szocialisták felé is tesznek gesztusokat. Kár, hogy Medgyessy csak a KGB-vel szemben tudott bátor lenni. Az SZDSZ általa lebegtetett korrupciós ügyeinek feltárására az újdonsült utazó nagykövetnek már nem futotta a bátorságából. A két kormánypárt közötti konfliktus – nevető harmadikként – persze a polgári oldalnak kedvezne. Az EP-választáson is megosztva indult a baloldal, és így több helyen – a főváros Nagykörúton belüli kerületeiben – is a Fidesz nyert. Demszky bukásán nyerne a székesfőváros közönsége is, hiszen a jelenlegi állapotoknál szinte már minden csak jobb lehet. Budapest a baloldal Achilles-sarka. A fővárosiak érdektelensége vagy protest szavazata érdemben befolyásolhatja a választást. Gyurcsány első komoly hibáját is éppen a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének menesztésével követte el, itt veszítette el – legalábbis miniszterelnökként – politikai ártatlanságát.
Idén június után a szocialisták Medgyessyről már nem hitték el, hogy vele még egyszer nyerni lehet, most ezt Gyurcsánytól várják. Az új kormány nem kért és nem kapott 100 nap türelmi időt. Kormányának sikere többek között attól is függ, hogy a lendületes kommunikáció és az emberek mindennapokban tapasztalt élethelyzete menynyire lesz összhangban. A szocialisták Gyurcsánnyal 2006-ban vagy nagyot nyernek, vagy szinte mindent elveszíthetnek. Most a baloldal új seprűjéhez nagy reményeket fűz, Gyurcsánynak nagy szimpátia- és bizalmi bónusza van. A kommunikációs mézeshetek véget értek, s a privatizáció vagy az egészségügy kapcsán az új kormánynak már magyarázkodnia kell. Miután válaszai nem nagyon térnek el a Medgyessy-kormányétól, a politikailag súlytalan új arcok mögül ismét felsejlenek az elmúlt két évből ismert konfliktusok.

A szerző politikai elemző