Iskola: mindent szabad, csak nevelni nem

Folyik a parázs vita a felsőoktatási törvénytervezetről. Se szeri, se száma a változatoknak. Sokadik nekifutás ez, tervezet, amiből már sokszor kivettek részeket, más módosításokat hozzátettek, egyes részeket visszatettek. A kezemben lévő a 2004. szeptember 23. 15.00 órai (!) változat: 149 paragrafus, 93 oldalon, sok-sok bekezdéssel és számos melléklettel. Vannak benne nagy gondolatok, hivatkozás az európai egyetemek Magna Chartájára, szó esik a preambulumban a szellemi értékek őrzéséről, korszerű ismeretek létrehozásáról és átadásáról. A leghangsúlyosabban megjelenő kulcsszavak:
a versenyképesség, majd ugyanabban a mondatban még egyszer: a nemzetközi versenyképesség, a hatékonyság, a minőség, a költségvetéshez alkalmazkodás, a mobilitás, az esélyegyenlőség. Rengeteg fontos hívó szó. Csak egyetlen szót kerestem hiába, végig a 93 oldalon: nevelés.
Ratio educationis. Ezt a címet viselte az az éppen 250 éves rendelet, amely a felvilágosodás korának szellemében ésszerű (racionális) egységbe foglalta az Osztrák–Magyar Monarchia nevelési rendszerét, az általános iskolától az egyetemekig, méghozzá az állam finanszírozásában. Talán ezzel is öszszekapcsolható, hogy mi itt, a Műegyetemen 222 évvel ezelőtt kezdtük el – Európában elsőként – az egyetemi szintű mérnökképzést. Nos, 250 év után éppen időszerűnek is feltüntethető az átfogó szabályozás. De hiszen éppen ez hiányzik ebből az új törvénytervezetből: a Ratio educationis, az állami felelősséggel vállalt nevelés céltudatos logikája.
Kell-e (érdemes-e) fejtegetni az oktatásügy mai törvényalkotóinak, hogy mi a különbség az oktatás és a nevelés között? Valószínűleg nem kellene, ha (több) lenne közöttük nevelési tapasztalattal is rendelkező pedagógus, óvónőtől egyetemi tanárig. Tételezzük fel (mégis), hogy nem kell. S vegyük szemügyre mindjárt a kézenfekvő érvet, hogy a serdülőkor felett, a felsőoktatásban már nincs esély – és nincs is szükség – a nevelésre. Az ifjúság ma korábban érik, biológiailag is, értelmi és érzelmi reakciósebesség tekintetében is. Ezért a legfőbb feladat: a korábban beérő fiatal egyéniség szabadságjogainak, önmegvalósításának minél teljesebb biztosítása, minél korábban. Ezért nem szabad buktatni az első osztályokban, s ezért nem kötelezhető az egyetemi hallgató, hogy az egyetemi előadásokat meg is hallgassa. (A szóban forgó törvénytervezet talán ezért részletezi a diákok jogait ötször akkora terjedelemben, mint kötelességeiket.) A gyakorló szülők, nagyszülők számára – sőt az egész társadalom szeme láttára – megmutatkozik ennek a korai érésnek a hátoldala is: az igazi felnőtté válás, az önállósulás éppenhogy nagyon is eltolódik az időben. A családalapítás, az önálló pálya felelős vállalása eddig soha nem látott késéssel indul, s sokszor egyáltalán nem is ér célba. Huszonsok évesként még új szakot kezd a hallgató, néha csak a formális diákstátusért vagy a „mostaztánmártényleg” nyelvtanulásért. Sok harmincévesünk sem képes felnőni önmagához, s a felelősséggel vállalt családalapítást még negyvenévesen sem tartják sürgetőnek.
De nem is ez a felserdült korú ifjúság legnagyobb oktatási-nevelési dilemmája. Nem kell máshoz, csak a korszerű agykutatás legújabb eredményeihez fordulnunk, hogy megértsük, mekkora különbség van a képzés, az egyszerű adatközlés, ismeretátadás és a tanulás között. A kiinduló oldalon legyen bármily korszerű is az oktatás, és ezt a neurobiológia szakemberei több oldalról is kimutatják manapság, a fogadó oldalon gyökértelen, felszínes és hatástalan marad, ha nem ágyazódik be a teljes emberi karakter érzelmi, akarati, pszichés dimenzióiba. Magyarul: eredményesen tanulni csak teljes rászánással, odaadással, szívvel-lélekkel lehet. Minden más csak magolás, ideig-óráig tartó eredménnyel. Felsőfokon tanulni, tudatosan pályára készülni csak az egész ember, a jellem egyidejű (ön)nevelésével lehet. A tanár hivatástudata pedig még ennél is súlyosabban esik latba. Száz egyetemista között lehet néhány magoló, de egy lélektelen tanár, akár a legszárazabb technikai tárgyban is, jóvátehetetlen kárt okozhat több száz diák affinitásában, elmélyülésében az adott tárgykörben.
Az oktatás és a nevelés nem ugyanaz. A nevelésnek igenis óriási szerepe van az egyetemi képzésben is, sőt azon túl, a doktori iskolákban, s még tovább. A doktorandusz mesterétől tanul rendszerezést, igényességet, sőt etikát is. S ha igazán elfogadjuk, s értjük az egész életen át tartó tanulás kötelezettségét, akkor minden szinten, akár már régóta gyakorló szakemberként, tudósként, tanárként is, újra meg újra találunk magunk körül olyanokat, akiktől nemcsak tanulni lehet, de akiknek embersége, habitusa, jelleme példaértékű. Az ilyen példákban még az illető kora, származása, élethelyzete sem korlátozó tényező. Emberséget, kultúrát, stílust, bölcsességet bárkitől lehet tanulni. De munkamorálra, alkotó teremtésre az adott pályán, legyen az orvos, mérnök, tanár vagy bármilyen szakág, igenis nevelni kell. Etikus bírói gyakorlatra felkészülni igazán a jogászprofesszor gyakorlati példáin lehet, s a sebész-tanár műtét közben elejtett megjegyzése a sebész-asszisztensnek s a monitoron őt figyelő hallgatók számára fontosabb lehet egy egész tankönyvfejezetnél. A tudósjelölt a nemzetközi konferenciák nyílt diszkusszióiban, a mérnökjelölt a gépközelben is otthonos tanárától kap a gyakorlatban is használható nevelést. De az alkotó munkára nevelés nemcsak a reálszférában fontos. Ki vitatná a színművész vagy filmrendező tanár szerepét a jövendő művészgenerációk kinevelésében? Szakmát, tudományt s akár művészi technikát is lehet oktatni, alkotó munkára azonban nevelni kell.
S most vissza a tervezett felsőoktatási törvényhez: 2004. szeptember 23. 15.00, 95. § (1) bek. c) szakasz:
„Az oktatói munkakörben foglalkoztatottat megilleti a jog, hogy … (c) világnézete és értékrendje szerint végezze oktatói munkáját, anélkül, hogy annak elfogadására kényszerítené, vagy késztetné a hallgatót…”
Tetszik érteni: lehet határozott értékrendje az oktatónak, de nem érezhet késztetést, hogy azt átadja. Ezt tiltja a törvény(tervezet). (Kényszerrel pedig amúgy sem lehet sem oktatni, sem nevelni.)
Ez a paragrafus először is technikailag, a tárgyi oldalon értelmetlen. Az irodalomtörténésznek is van értékrendje: az irodalomtörténet szereplőit és műveiket értékrendbe illesztve tanítja. A művésztanárnak, a filozófiatanárnak, a politológusnak még inkább. De a leggyalogosabb műszaki tudományt sem lehet e nélkül rendszerbe foglalni s mint a tudomány mai állását, mai értékrendjét elővezetni, megtanítani. Ez vonatkozhat, kiterjedhet egészen a különféle matematikai egyenletek használhatóságának, hasznosságának értékrendjéig egy adott jelenség leírásának többféle lehetséges megközelítésében. Valójában ezt az értékrendképzést, ezt a rendszerezési készséget kell megtanítani a hallgatónak, aki nemsokára tanári útmutatás nélkül fog új meg új, valódi és látszatértékekkel találkozni az adott technikában, művészetben vagy tudományágban.
Legyünk jóhiszeműek: a törvényfogalmazó valószínűleg eltérő társadalmi értékrendre utalt itt a 95. § (1) c)-ben. De gondoljuk meg ezt is, amikor egyfelől a demokrácia alaptörvényei már vitathatatlanul érvényesülnek, s a hallgató a másik oldalon amúgy is maximális szabadságot élvez, hogy kitől, milyen tárgyat hallgasson, kit kerüljön el. Gondoljuk csak meg újra: nem éppen a határozott világlátással megáldott tanár kell ahhoz, hogy tiszta érvekkel alátámasztott értékrendje, tárgyi tudást és erkölcsi tartást is tükröző hitelessége, autoritása jelenítse meg az adott tárgy (tudomány, művészeti ág vagy eszmeiség) egészének és részleteinek is súlyát, alkotó továbbépítésének irányát és arányait? Igenis ezt kell megtanulni, ennek átvételére kell késztetni a hallgatót, akinek előbb-utóbb saját magának kell ezt az értékrendet kialakítania. Hogyan lehet kitiltani a felsőoktatásból ezt a késztetést a kialakított értékrend átadására-átvételére? Hiszen ez a nevelés maga.
Ez a nevelési koncepció maradt ki a felsőoktatási törvény tervezetéből. S mint látjuk, nem véletlenül. Tiltva van.
Befejezhetném azzal: remélem nem (sokáig) marad így. Inkább azt mondom: biztos vagyok abban, hogy az oktatásból nem tűnhet el a nevelés. Amikor a köztársaság elnökétől átvettem egyetemi tanári kinevezésemet, nevelőimre gondoltam, felejthetetlenül jóságos óvó nénimtől egészen az irgalmatlan hírű, de nagy tudású professzorig, akinél diplomáztam. S azt hiszem, ugyanilyen hálás szívvel fognak visszagondolni későbbi generációk azokra a diákjaimra, akikből előbb-utóbb maguk lesznek professzorok. A professzort ugyanis nemcsak a professzionalizmus minősíti. A tudását és meggyőződését előhozó (proferre), megvalló, hiteles ember az, aki át is adja ezt a meggyőződéssel vallott értékrendet, és egy kicsit előre is lát (mint a próféták…).

A szerző műegyetemi tanár,
a Professzorok Batthyány Körének alapító tagja