Lakáspolitika helyett otthonteremtést!

Lassan eljön az ideje a jövő évi költségvetés megalkotásának. Azoknak, akik látóhatáruk horizontját kicsit távolabbra vetik, világos: a költségvetés megalkotása nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy igazi céljainkat, értékeinket ezen módon és eszközzel is szolgáljuk. Tekintetünket, lépéseinket hosszú távra kell kiterjeszteni, az eszközöket pedig céltudatosan ebbe az irányba kell állítanunk. Mennyivel több az otthonteremtés kifejezés, annak tartalma a lakásépítésnél? Ez az a kérdés, amelyre ha megadjuk a választ, akkor világossá válik a szocialista kormány és a polgári gondolkodás közti alapvető különbség. S ezzel együtt persze az is, hogy az otthonteremtés területén a költségvetést mint eszközt miért és hogyan használná másként egy polgári kormány. Az eredeti kérdésre a rövid válasz az, hogy az otthonteremtés annyival több a lakásépítésnél, mint az otthon a lakhelynél. Egy polgári családi otthon nem csupán a vegetatív életfunkciók, az alvás és az étkezés helyszíne, hanem a család, a hagyományátadás, a nemzet legfontosabb kis közösségének élettere. Az otthon az elsődleges helyszíne nyelvünk, értékeink, tudásunk átörökítésének. Egészséges család nélkül nincs egészséges nemzet. Az egészséges családhoz pedig valódi otthonra van szükség.
A szocialista–szabad demokrata kormány rendkívül szűklátókörűen az otthonteremtést csak mint a rászorultsági elvet középpontba állító szociálpolitikát ismeri. Ráadásul az ő rászorultsági elvük csak jövedelemhatárokat ismer: azt feltételezi, hogy a mai Magyarországon a szegénységet és gazdagságot az APEH által ismert jövedelemstatisztikával lehet meghatározni. Mekkorát tévednek!
Pedig a Bokros-csomag esetéből már tanulhattak volna. Abból a tapasztalatból, hogy egy pályakezdő, felsőfokú végzettségű házaspár gyermeke születésekor elesett a családi pótléktól, mert átesett a rászorultsági határon, s gazdagnak ítélték. Aki a mai Magyarországot ismeri, az tudja, hogy az APEH statisztikái sokszor köszönő viszonyban sincsenek a valós jövedelmi és vagyoni viszonyokkal. Tízmilliós autókkal járnak minimálbéren bejelentett, papíron vagyontalan újgazdagok, miközben az átlagbér – még ha a feleség is dolgozik – egy négyfős családnál csak a létminimumra elég. Hogyan lehet például egy viszonylag jó jövedelmű családfőt – aki bruttó négymilliót keres napi 10-12 óra munkával – gazdagnak nyilvánítani akkor, ha a feleség négy kicsi gyermekükkel otthon van? Márpedig a szocialista kormány szerint nekik nem jár támogatás, adókedvezmény. A rászorultsági elv paravánja mögé bújva próbálnak egy rendkívül igazságtalan, rengeteg adminisztrációval járó és ezért pazarló rendszert megalkotni, miközben a középrétegekre nem gondolnak.
Meggyőződésem, hogy a nehéz helyzetűek felemelkedése mellett a társadalomban legalább olyan fontos cél kellene hogy legyen a középrétegek, a dolgozó, küzdő tömegek leszakadásának elkerülése. Ha ők áldozatokat vállalnak, akkor azt kormányzati segítséggel is támogatni kellene. Melléjük kell állni, máskülönben nem tudnak ötről a hatra jutni. Az otthonteremtésben az előző két évben csapás csapást követett. Hiába voltak a hangzatos ígéretek, a sokat ígérő nyilatkozatok, még felsorolni is sok, mennyi negatívum, mennyi megszorítás történt ezen a területen. Lássunk néhányat!
Az öt–hat százalékos kamatplafon eltörlése után ma már nyolc–tíz százalék a támogatott hitel ára; a hitelek értékhatárának drasztikus csökkentésével, különösen a használt lakások ötmilliós hitelplafonjával tönkretették a piac e részét, s leállt a forgalom; az adókedvezményt megvonták évi négymilliós jövedelem felett, s a többieknél az igénybe vehető összeg felső határát a felére csökkentették; az adókedvezményt ezentúl csak maximum öt évre vehetik igénybe, bár az egyszerű hitelfelvevők a futamidő végéig számoltak vele; a legnehezebb helyzetben lévők lakhatását elősegítő bérlakásépítést tönkretették, leállították; a saját maguk által vállalt hosszú távú lakásprogramot két év előkészület után elsüllyesztették, s ma ezért is teljes a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság az otthonteremtésben; a felújításra szánt pénzeket megcsapolták. A konkrét, ám igen fájdalmas lépéseken túl a legpusztítóbb az utóbbi két évben az a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság volt, amely egyaránt sújtotta a családokat és az építőipari cégeket is. Nem lehetett és nem lehet tervezni, nem lehet beruházni sem, hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövő. Pedig túl kellene már lépni a rendszerváltozásból már részben magából is fakadó, máról holnapra élésen és gondolkodáson. Ez uniós tagként alapvető érdekünk is. Az eltelt másfél évtizedben az emberek zömében nem is az életszínvonaluk visszaesését, hanem a bizonytalanságot szenvedték meg a leginkább.
Mindehhez képest a kormányzati anyagokban most újabb megszorításokról olvashatunk. Most éppen az illetéktörvényben. A tervek szerint újólag növekednének az eljárási illetékek, amelyek a bürokrácián túl többletterhet is jelentenek a családoknak. Csökkentenék az új lakások illetékkedvezményét – miközben még mindig nem értük el az új lakások építésében a kívánatos 40-50 ezres szintet. Ez az intézkedés azért is káros, mert fokozza azt a tendenciát, hogy egyre inkább kis alapterületű lakások épülnek, amelyek nem alkalmasak egy családi otthon kívánalmainak. S ami a legfájóbb: komoly terv az a javaslat, hogy lakáscsere esetén a vagyoni illetéket nem az eddigi árkülönbözetre, hanem a vásárolt lakás árának legalább 50 százalékára vetnék ki. Ez nem a vagyongyarapodást, hanem többszöri csere esetén az adózott jövedelemből képződő vagyon többszöri megadóztatását jelentené. Egy konkrét példánál maradva: egy 12 milliós lakás 14 milliósra cserélése esetén a fizetendő illeték 40 ezerről 260 ezerre, azaz 6,5-szeresére nőne. Ez pedig azontúl, hogy sok esetben elviselhetetlen terhet jelentene, még jobban visszavetné a használt lakások forgalmát. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség frakciójának sajtótájékoztatója óta egyes hírek szerint már ebben a kérdésben visszaléptek, de ennél több kell. Meg kell emelni az 1994 óta meglévő, kétszázalékos illetékkulcs felső határát négymillióról tízmillióra. Hiszen közgazdaságilag is a magasabb kulcsnak ott van értelme, ahol 1994-ben volt: egy átlagos lakás áránál. Márpedig ma négymillióért nemhogy átlagos lakást, de szinte semmilyent nem lehet kapni. De tovább is kell pillantanunk. Olyan otthonteremtési politikát kell kialakítanunk, amely hosszú távon kiszámítható és tervezhető. Most talán a legégetőbb kérdés Magyarországon a felújítások gondja. Több mint egymillió lakás vár sürgős felújításra. Legkésőbb 2006-ra olyan tömeges felújításra ösztönző programot kell meghirdetni, amely egy négyéves ciklusban a problémák nagyobb részét képes kezelni. Nem feledkezhetünk meg természetesen az új lakások építéséről sem, hiszen a gazdaság működésében, a munkahelyteremtésben, a magyar vállalkozók segítésében, de még az államháztartási bevételek érdekében is ez az egyik legjobb befektetés. Olyan igazi otthonok kialakítása kell hogy célunk legyen, amelyekben évtizedekre tervezhet a család. S ahonnan gyermekeink olyan batyuval indulhatnak neki az életnek, hogy a boldogságuk, sikerességük a legjobb esélyekkel valósuljon meg.

A szerző országgyűlési képviselő,
a Fidesz otthonteremtési műhelyének vezetője