Nagy Ferenc kormányfő missziója

Ma emlékezünk Nagy Ferenc születésének 101. évfordulójára. Arra az államférfira, aki az 1947 tavaszi szovjet-kommunista hatalomátvétel folyományaként a magyar demokrácia építője és a teljes függetlenség kivívója helyett a száműzetésben világpolitikai tényezővé vált. Előbb mint az emigráció egyik vezetője, a magyar ügyet képviselte. Az amerikai elnökök gyakran kérték ki tanácsát a hidegháborút illető ügyekben is. Országszerte tartott egyetemi előadásai során az amerikai ifjúságot világosította fel arról, hogy a kommunizmus valójában a reakciót jelenti és az emberi jogok ellensége. Két vezető egyetem díszdoktorrá avatta. Nemsokára azonban tevékenységét a világpolitika területére is kiterjesztette.
Alapvető meggyőződése volt, hogy a Nyugat és a szovjet világ mellett egyre nagyobb jelentőségre szert tevő harmadik világ azzal, hogy melyik fél mellé áll, eldöntheti a szabadságért folyó világküzdelem sorsát. Nagy volt a veszély, hogy a Szovjetunió a gyarmatosítás elleni küzdelmet saját befolyásának erősítésére használja majd fel. Nagy Ferenc először Indiában és Japánban járt előadókörutakon, tárgyalt az ország vezetőivel és beszélt tömeggyűléseken. Baráti kapcsolatokat létesített Nehruval is, miután tanácsával sikerült megakadályozni, hogy India egyik államában kommunisták nyerjenek meg egy választást. Tajvanban a kínai függetlenségi ünnepen háromszázezres tömeg előtt Csiang-kaj-sek után ő volt a főszónok. Később fontos szerepet játszott az amerikai–kínai közeledés elősegítésében is. Legfontosabb vállalkozásának azonban az 1955-ös (jávai), Bandungban tartott konferenciának, a tömbön kívüli országok első nagy tanácskozásának döntő befolyásolása bizonyult.
1955. április 18-án huszonkilenc ázsiai és afrikai ország kormányai ültek össze az indonéziai Bandungban. Az öt kezdeményező állam Burma, Ceylon (ma Srí Lanka), India, Indonézia és Pakisztán volt. A meghívottak: Afganisztán, Kambodzsa, Kínai Népköztársaság, Egyiptom, Etiópia, Aranypart (ma Ghána), Irak, Irán, Japán, Jordánia, Laosz, Libanon, Libéria, Líbia, Nepál, Fülöp-szigetek, Szaúd-Arábia, Szíria, Szudán, Thaiföld, Törökország, Vietnami Demokratikus Köztársaság, Vietnám Állam és Jemen.
Az amerikaiakat valóságos pánik szállta meg. A Newsweek II. Vilmos császárt idézte a „sárga veszedelemről”: „Igaza volt, előre látta a válságot, amely ma fenyegeti a világot egy, az akkorinál erőszakosabb formában – egy afro–ázsiai kombináció útján –, amelyet a kommunizmus majd a Nyugat ellen fordít”. A washingtoni kormányköröket a tehetetlenség érzése kerítette hatalmába.
Ekkor lépett színre Nagy Ferenc. A külügyminisztériumban egy konferencia összehívását kérte. Felajánlotta, hogy egyedül (hisz amerikai kormánytámogatás hiteltelenné tette volna vállalkozását) megfordítja a konferencia irányát, megfelelő felvilágosítással és személyes fellépésével a résztvevő kormányok meggyőzésére. Nagy Ferencnek minden adottsága megvolt, hogy emigráns politikusként szerepet játszhasson a világpolitikában. Már miniszterelnökként érvényesítette mind paraszti származásának előnyeit: nyugodt biztonságát, szívósságát, bölcsességét, történelmi tudatát; mind autodidakta alapon szerzett nagy tudását (formális iskolázottsága csak hat elemiig terjedt); mind pedig kiváló személyes képességeit: emberismeretét, kapcsolatteremtő készségét, politikai érzékét. Ehhez járult a már emigrációja alatt szerzett angol tudása és széles körű nemzetközi ismeretsége.
Kifejtette, hogy a bandungi konferencia a világtörténelem legnagyobb nemzetközi találkozása lesz. Ezen a két kommunista vezető, Csou-en-Laj és Ho-Si-Minh mindent el fog követni egy Nyugat-ellenes hangulat kialakítására. Ez azért lesz könnyű, mert minden résztvevő egységes a kolonializmus elítélésében. El kell tehát érni, hogy ne csak az amúgy is letűnőben lévő nyugati kolonializmust bélyegezzék meg, hanem ítéljék el az új, szovjet kolonializmust is. A külügyminisztérium ugyan némi kétellyel, de elfogadta Nagy Ferenc ajánlatát. A volt miniszterelnök tehát egyedül, a Nemzetközi Parasztunió alelnökeként elindult történelmi útjára. Nagy Ferenc egész útja alatt kormányszinten folytatta tárgyalásait, legtöbbször az illető ország kormányfőjével, államfőjével vagy külügyminiszterével. Mindenütt sajtókonferenciákat tartott és a vezető lapok közölték előadásainak szövegét. Ilyenkor jelen voltak a nemzetközi sajtó képviselői is.
A volt magyar miniszterelnök, útban Pakisztán felé, ahová a Pakisztáni Külügyi Társaság többhetes előadókörútra hívta, március 17-én érkezett a Fülöp-szigetekre. Ezután Hongkongon, Bangkokon és Rangunon keresztül Újdelhibe érkezett, ahol ezúttal nem tartotta szükségesnek, hogy Nehruval találkozzék. Előző év novemberében járt nála, akkor kérdezte meg: „Miniszterelnök úr, amikor harcol a kolonializmus ellen, miért nem foglalja bele ebbe a küzdelembe a kelet-európai országokat is, melyek a legkegyetlenebb szovjet kolonializmus alatt szenvednek?” Nehru válasza: Bár lát bizonyos különbségeket a kelet-európai országok és a kolóniák közt, de a Szovjetunió kizsákmányolja és elnyomja a kelet-európai országokat, ennek a politikának a jogosságát ezért ő soha el nem ismerte és a jövőben sem fogja elismerni.
Karacsiba érve mindenekelőtt felkereste Ceylon nagykövetét. Kifejezte sajnálatát, hogy nem tud Ceylonba látogatni, pedig meghívták oda is előadásra. De kérte a ceyloni kormány támogatását is. Mindenesetre elküldte Sir John Kotelawala miniszterelnöknek azt a brosúrát a szovjet kolonializmusról, amelyet még elutazása előtt készített el (e sorok írója és Hőgye Mihály közreműködésével). Karacsiban Nagy Ferenc felvette a kapcsolatot azokkal a delegációkkal, amelyeknek hazájába nem látogatott el és tárgyalt mindazokkal, akik Karacsin át Nyugatról Pakisztánon át utaztak Bandungba. Előadásaiban, interjúiban, első oldalon megjelenő cikkeiben és a külügyminiszterekkel, delegátusokkal folytatott tárgyalásain meggyőződését ritka ékesszólással fejtette ki. Íme egy részlet felhívásából a konferencia résztvevőihez:
„Európai ember vagyok, és mégis nagy várakozással nézek a közelgő konferencia elé. Azt várom a konferenciától, hogy Ázsia és Afrika fiatal államai eredményesen munkálkodnak az igazi béke megteremtésén, a demokrácia megerősítésén, az elnyomott népek felemelésén… Az elnyomott népek önrendelkezésének a visszaállítása a gyarmatok felszámolását és az imperialista törekvések visszautasítását jelenti, bárhonnan fenyegessenek is. Súlyos hibát követnének el az ázsiai és afrikai szabad nemzetek, ha csak a régi, nyugati típusú gyarmatok felszámolásával törődnének, de behunynák szemüket az újabb, szovjet kolonializmus előtt, amelyik kommunista szubverzió útján terjed. A második világháború után a nyugati hatalmak megindították a dekolonizáció folyamatát, mely 600 millió ázsiai felszabadítását jelentette. Miért szakadt meg ez a folyamat olyan hirtelen? Mert ugyanakkor a Szovjetunió 100 millió embert hajtott uralma alá és gyarmatosított Európában. Amíg a világ egyik részében új gyarmatok jönnek létre, nem számíthatunk igazi haladásra a dekolonizáció terén a világ másik részében. Az afrikai és ázsiai nemzeteknek fel kell ismerniük, hogy a kolonializmus elleni harc csak egy általános alapról folytatható, különben bandungi határozataik bukásra vannak ítélve.”
Nagy Ferenc egyik fő érve az volt tehát, hogy a szovjet kolonializmus a történelem legnagyobb arányú fegyverkezését indította meg, ami hatalmas gazdasági forrásokat vont el a harmadik világtól. Truman Negyedik pont programját, amely az európai Marshall-terv megfelelője lehetett volna a világ egyéb részében, ez akasztotta meg. További érve az ázsiai és afrikai országok gazdasági és szociális felemelésének a szükségessége volt. Óvta a konferencia résztvevőit egy Nyugat-ellenes hangulat kialakulásától, ami ezt a felemelkedést komolyan veszélyeztetné.
Bandungba nem ment Nagy Ferenc, de a pakisztáni nagykövet útján mindenről azonnal értesült. A vita a kolonializmus kérdésével kezdődött. Felmerült Palesztina esete, az észak-afrikai gyarmati állapotok, Aden problémája, amikor Irán részéről utalás történt a Szovjetunió új kolonializmusára. Irak támogatta az iráni álláspontot. Ekkor dobta az ülésterembe Kotelawala ceyloni miniszterelnök a bombáját, amely az összes jelenlevőt hatalmas meglepetésként érte.
„Mi itt mindnyájan – mondta – gondolom, szemben állunk a kolonializmussal. De ugyanilyen egységesen és ugyanilyen határozottan adjuk tudtára a világnak, hogy egyhangúlag szemben állunk a kolonializmus minden formájával és egyhangúlag elhatározzuk, hogy döntő és eredményes akciót kezdünk a kolonializmus minden formájának az eltörlésére a föld színéről. A gyarmatosításnak több formája van. Az első, a legnyilvánvalóbb a nyugati kolonializmus. De van más megjelenési formája is. Gondoljunk például a közép- és kelet-európai csatlósállamokra kommunista uralom alatt: Magyarországra, Romániára, Bulgáriára, Albániára, Csehszlovákiára, Lettországra, Litvániára, Észtországra, Lengyelországra. Ezek vajon nem éppen olyan kolóniák, mint bármely ázsiai vagy afrikai gyarmati terület? És ha mi egységesek vagyunk a kolonializmus elutasításában, nem kötelességünk-e nyíltan kifejezni elutasításunkat a szovjet kolonializmussal szemben éppúgy, mint a nyugati imperializmussal szemben? A konferencia hívjon fel minden nemzetet, hogy tíz éven belül adjon az alárendelt népeknek teljes függetlenséget.” (Washington Post és Times Herald)
A világsajtó osztozott a delegátusok meglepetésében. Az egyik lap szerint a vita azzal fenyegetett, hogy felbomlasztja és holtpontra juttatja az egész összejövetelt. Nehrunak végül is sikerült lecsillapítania a kedélyeket, de a véghatározat – ahelyett, hogy a nyugatiakat említené – mindenfajta kolonializmust elítélt. Így egyhangúan sikerült elfogadtatni a határozatot. A határozat idevágó szövege:
„Az ázsiai–afrikai konferencia megvitatta a függőségben élő népek és a kolonializmus problémáit, valamint azokat a károkat, amelyek népek idegen uralom alá vetettségéből és kizsákmányolásából származnak.
A konferencia megegyezett abban, hogy a) a kolonializmus minden megnyilvánulásában rossz és annak gyors felszámolását szükségesnek tartjuk;
b) a népek idegen igának, uralomnak való alávetése és kizsákmányolása az alapvető emberi jogok megtagadását jelenti, ellentétben áll az ENSZ alapokmányával és gátolja a világbéke és együttműködés kialakulását; c) támogatást nyújt és függetlenség ügyében mindezen népeknek, és d) felhívja az érdekelt hatalmakat, hogy biztosítsák e népek szabadságát és függetlenségét.”
Nagy Ferenc ötlete a szovjet kolonializmus paradoxonjának a világpolitikai eszmetárba való sorolása zseniális meglátásnak bizonyult. A bandungi győzelem nyomán az ottani hatalmak – a tömbön kívüli országok – nem kerültek a Szovjetunió vagy a kommunista Kína futószalagjára. S talán abban a hatalmas prosperitásban, ami a szabad Ázsiát ma jellemzi, szerepet játszott az is, hogy a 29 állam nem fordult szembe a Nyugattal.

A szerző politikus-közíró, könyvkiadó