Októberi gondok a pince előtt

Ismerősöket köszönthetek a hegyaljai faluban, akik összeálltak tanakodni a maguk bajáról és az országról, mert a kettő nagyon is összetartozik.
– Nem kell annál igazabb közmondás – mondja a pincegazda, az ember mindig jobbat vár, és mindig rosszabb jön.
– Ha énrám mondanátok, meg is sértődhetnék – igyekszem enyhíteni előre a magyarázatot. De hogy nem nekem szólt, azt a szíves fogadtatás egyből eloszlatta. Hozzá a pohár, talán a legféltettebből.
– És ha erre sincs vevő – kínálja a gazda, akkor mit csináljanak azok, akik ma nem látják a tőkéktől a hordót, mert hogy a terméssel hogy bírunk meg hely és hordó híján, azt nem mondja meg senki.
– Mindig is mi maradtunk a leggazdátlanabbak, mióta ezt a rendszert éljük, mert mi az utolsók után következtünk.
– És most mégis mit vártak? – keresem a tekintetüket, de vagy a földet, vagy a messzit kutatják. A gazda nem hagyja magában a véleményét.
– A fenti felfordulásból mi annyit szerettünk volna, ha a megmozdíthatatlanjainkat csak félreállítják. Két év alatt nem a mezőgazdaság jutott mindennek az aljára? Tehetetlenkedő, de annál többet magyarázkodó a mi minisztériumunk. A világon semmit, de semmit nem tudott megoldani. Panaszkodtunk, kértünk, ígérd meg, ne add meg lett belőle. Egyszer már járt a hír, menesztik az államtitkárt. Maradt.
– Ahogyan a gazdája is, mert azt is rebesgették, hogy új mezőgazdasági miniszter jön, mert a mostani csak a szóhoz ért. Minden a régiek szerint folyik tovább, mert mondjuk ki legalább magunk között, hogy a mezőgazdasággal, velünk, a kisemberekkel nem számol az ország.
– Dehogynem – vág közbe indulattal a gazda –, mikortól, kitől és mennyit nyerhetnek a földekért, az erdőkért, az országért az idegenektől? Elég egyetlen új megaláztatásra hivatkozni: az unió támogatja, ha kivágjuk a szőlőt. Sok eladatlan bora van a franciáknak, németeknek bizonyos, hogy olaszoknak–spanyoloknak is legegyszerűbb a vetélytárstól úgy szabadulni, hogy azok vágják ki szőlőjüket. Magunknak magyarázzam?
– Ha ezt szóba hozzák, elönt a gorombaság. Emlékezzetek: aki a tehenét levágja: pénzt kap. És ezrével pusztították az emberek saját jószágaikat. Megszenvedtük a kövér disznó átvételi, beígért, meg nem adott árait. Szegénységre jutottak a libások, mert ezek ugyan odaadták a magukét, de az árát mostanáig nem kapták meg. És ezekért az emberekért, értünk tett valamit a magas minisztérium a tedd ide, tedd oda vezetőivel? Első komoly gyümölcséréstől, a meggytől az almáig, most a szőlőig tettek értünk valamit?
– Tudjátok – veszi át újra a pincegazda a szót –, fejbe üt bennünket a szavam, de itt már az orosz bejövetel óta másról sincs szó, csak arról, hogy lehet a parasztból is proletárt csinálni. Szegényítsd el, vedd el a kenyerét – megtették. Vidd be a közösbe mindenét – ez is sikerült nekik. Most csatlakoztasd olyan szövetséghez, akik között csak utolsók lehetnek. Figyeljétek: ezt sikerítik. Bamba nép lettünk.
– És mit tehetsz? Állj az útra, tiltakozz! De mi még a tüntetésre is alkalmatlanok vagyunk. Kedden kiállsz, de szerdán már nincs időd, mert a saját munkád nem enged. Ki van ez találva, a föld népe ha nem az időjárásnak engedelmeskedett, mert az egységesen gyűrte a hatalma alá, akkor falvanként, tájanként fojtódott meg, mert egyszerre soha nem tudott mozdulni. Voltak aratósztrájkok, meddig tartottak? Míg az éhség nem parancsolt, akkor abba kellett hagyni. Vezetője nem volt a falunak. Most is úgy vagyunk szétforgácsolódva, azt tesznek velünk, amit akarnak.
– Azt még csak megérteném, hogy az idegen nincs mellettünk, de a saját fajtánk a legnagyobb ellenségünk? Mert most odajutottunk.
– Most? Megint! Mindig.
Arra készültem, mint ahogyan régen, ismerősök, barátok körében a paraszti bölcsesség gondolataival erősíthessem meg a gondban tépelődőket. De magam is csak tanácstalanságba merültem, mert soha elhagyatottabb nem volt a földdel küzdő ember, mint ebben az új évezredben. Más találkozások idején valami vigasztalódást a pohár adott, most nem volt enyhítő íze az italnak, nem volt gondűző a szó, mert még inkább süllyedőben a lenti, a kinti világ, és a reménységnek a biztatása is elhalkult, még inkább lefelé tart ma Magyarország. De hol a mélység alja?