Törökök a kapuk előtt

Az utóbbi hónapokban felerősödtek Törökországnak az EU-ba való belépésével kapcsolatos polémiák. Günter Verheugen bővítési biztos biztató, bár némileg kétértelmű megnyilatkozásokat hallat, de ezek lényege az, hogy előbb vagy utóbb Törökország EU-tag lesz. Több vezető európai politikus is hasonló nyilatkozatokat tesz főleg akkor, ha látogatást tesz Törökországban. Én elsősorban az igenlés melletti érvekre voltam kíváncsi, mert az ellenkező irányúak nagy része magától adódik. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy pozitív irányú érvelés, amelynek elsősorban gazdasági tényeken és prognózisokon kellene alapulnia, elvégre az EU elsősorban gazdasági szervezet, gyenge lábakon áll. A nagyobb piac lehetőségei elsősorban a beruházások területén; közvetlen kapcsolat a közel-keleti régióval; ezek szerepelnek ismételten a pozitívumok között. Az ajánlók között van a hivatalos amerikai politika is, nyilvánvalóan katonai-stratégiai okok miatt. Nem biztos, hogy ezek az érdekek egybeesnek az EU érdekeivel.
Az akadályok között kiemelten szerepelnek a török jogrendszer emberjogi hiányosságai, a rendőrségen előforduló kínzás mint vallatási módszer, a nőkre vonatkozó hátrányos megkülönböztetések, a kurdokkal kapcsolatos problémák. Legutóbb vihart kavart, hogy a büntető törvénykönyvbe az iszlám vallási elvárásoknak megfelelően a házasságtörést mint bűncselekményt kívánták felvenni.
A belépést ellenzők között élen járnak a franciák és a németek. A fenntartások főleg a sajtón keresztül fogalmazódnak meg, a Le Monde és a Figaro hetenként közöl egy-két cikket, amelyekben főleg a problémákról van szó. A szervezet fellépésének egy jelentős momentuma, hogy Angela Merkel, a német CDU elnöknője mozgalmat kezdeményezett, hogy a csatlakozás helyett más formát találjanak Törökország bekapcsolására. A kezdeményezés egyik motívuma lehet a nagyszámú, már letelepedett török kisebbség beilleszkedési problémáival kapcsolatos konfliktusok kezelése a német társadalomban. Nem nehéz azonban olyan ellenérveket találni, amelyek alapvetően kérdőjelezik meg Törökország alkalmasságát az uniós felvételre. Kezdjük azzal, hogy Törökország soha nem volt Európa része. Közkeletű magyar megfogalmazás szerint Kis-Ázsiának neveztük. Az egyetemes történelemmel foglalkozó jelentősebb szerzők (Spengler, Toynbee, Huntington) az európaitól különálló civilizációs, kulturális övezetbe helyezik. A török birodalomban nem volt felvilágosodás, nem volt ipari forradalom és semmilyen társadalmi forradalom. Az első világháború utáni súlyos területi veszteségek indítottak el egy reformfolyamatot, addig egy korrupt, autokratikus oligarchia uralkodott. A Kemál Atatürk tábornok által vezetett, főleg katonai vezetéssel bevezetett reformok után elvileg parlamentáris demokrácia jött volna létre, de a következő évtizedekben és még a második világháború után is többször katonai kormányzásra került sor. Bár jelentős kereskedői réteg van jelen a társadalomban, igazi középosztályról mégsem beszélhetünk.
A népesség több mint 90 százaléka iszlám vallású. Bár a kemáli fordulat a vallást elválasztotta az államtól és az iszlám fundamentalizmus csak elvétve jelentkezik, nincs kizárva, hogy a társadalom egyes rétegei befolyásolhatók ebben az irányban. A török csatlakozás esetén az EU határos lesz Grúziával és Örményországgal, vagyis a világ egyik legrobbanékonyabb régiójával. Azonkívül határos lesz Iránnal, Irakkal és Szíriával is. A régió évszázadok óta a csempészek paradicsoma, ezért vajon a schengeni határok tökéletes zártságára oly kényes európai tisztviselők hogy képzelik majd ezen határok biztonságát? S a bizonytalan számú, de minimálisan hárommilliót kitevő kurd kisebbség önállósulását vagy az iraki tömbbel való egyesülési igényét hogy lehetne semlegesíteni?
Végül, de nem utolsóként mit szól mindehhez Oroszország, amely nehezen, de beletörődött a balti államok elvesztésébe. Az évszázados orosz orientáció dél felé nem fog megszűnni. A zártan szabályozott EU-rendszer nyilván akadályozza ezt az orientációt. Bár Oroszország jelenleg másodrendű katonai hatalom, az EU-hoz képest még mindig óriási, és nem tudni, mit hoz a jövő. Ha csak a gazdasági hatásokra próbálunk prognózisokat felállítani, elsősorban a várható munkaerő-vándorlást kell figyelembe venni. Már a tízek felvételénél is korlátozásokat kellett bevezetni. A román és bolgár 2007-es belépésnél újabb szabad munkaerők megjelenésétől kell majd tartani, főleg a nyugati államoknak. Mi lesz akkor, ha a 70 milliós, 20 százalékos munkanélküliséget regisztráló török népesség is szabad utat kap?
Az Európai Unió gazdasági szerkezetét 40 éve alakítgatják, most kerülne sor a politikai felépítmény megalkotására, amely jobb esetben is évtizedeket vesz majd igénybe. Miért kellene ezt megterhelni egy idegen kultúrát hordozó állam integrálásának problémáival? Törökország most is szoros kapcsolatban áll az EU-val, ezt kellene tovább fejleszteni és szilárd alapokra helyezni; mindkét fél részére ez lenne a legelőnyösebb megoldás.

A szerző közíró