A kérés

Valamikor egy költő, akinek őseit hajdan Zala megyébe sodorta a végzet, s ki azóta az irodalomkönyvekbe költözött, azt írta: Nekem a kérés nagy szégyen.
Bizony az, hiszen ősei révén maga is félig székely volt.
Nehéz dolog annak kérni valamit, aki egyrészt az egyenlők közötti beszédhez van szokva, másrészt pedig nemigen kapott soha semmit.
Mintegy 4,5-5 millió magyar ember kéri most azt az állampolgárságot, amelyre Isten és ember előtt joga lenne. Nem követeli, nem toporzékol, hanem kéri: mert van annyira fontos, van annyira szent számára, hogy megalázkodjon. Az édesanya szeretetét nem lehet követelni: csak kiérdemelni lehet, és legrosszabb esetben: ölelését kérni, bármekkora szégyen is legyen.
Kiérdemli-e hát ez az ötmillió ember a magyar állampolgárságot?
Gondoljunk csak arra, hányan lennének a mai, megcsonkított Magyarország területén magyarok a jog, az állami védőkar és magyar állampolgárság nélkül?
Hány magyar lenne Budapesten nyolcvan év kisebbség után? És hány van most?
December 5-én majd ez is kiderül. A válaszra leginkább váró ötmilliónyi ember akkor és úgy maradt magyar, hogy ebből soha semmilyen előnye nem származott. Annál inkább zaklatás, kitelepítés, börtön. Folyamatos gyanakvás és megaláztatás között képesek voltak, és képesek lesznek büszke és szép magyarok maradni a Kárpátok alatt, a Felvidéken, a Maros mentén és lenn Délen – a szétszaggatott test minden irányában.
Képesek lesznek – mert ezek a nemzettudattal megvert vagy megáldott konok emberek akkor is magyarok maradnak, ha december ötödikén valami kollektív szívszélhűdés nemet mondat a kicsi országban maradottakkal. A „határon túliak” akkor is magyarok maradnak, ez legyen világos – a „határon belüliek”, Magyarország azonban többé nem.
Aki ezt nem érti, szántson és vessen, és bízza másra az áldozatot. Kazinczy még tudta a titkot.
De tudják, értik és érzik a nemzethez tartozás titkát Csíkszentdomokoson vagy Dunaszerdahelyen, Munkácson vagy Szabadkán is. Ez az, amit nem ért, és ezért dadoghat hát a szocialista vagy liberálanarchista politikus kedve szerint. A kérdés itt nem arról szól, hogyan képzeljük el a társadalmi rendet. A kérdés egyvalamiről szól: hogy magyar-e az illető, vagy sem. Ha magyar, akkor magától értetődő módon tizenötmilliós, erős, gyarapodó nemzetet szeretne az alakuló új világban.
Ha nem magyar, e kérdésben nem kell érdekelnie a véleményének. Ennyire egyszerű ez. Hiszen nem ért hozzá, nem érzi, „nincs elég információja e kérdéskörben”.
Maradjon ő az, ami. Kuncze Gábor vagy Lendvai Ildikó vagy Bársony András. Többet most itt ne róluk: ha tizenötmilliónyian leszünk, majd elfelejtjük őket, mint egy rossz álmot.
Ehhez kell az igen szavazat december ötödikén, ehhez kell újra megválasztanunk a magunk királyságát, mint anno a Duna jegén: hogy újra erősek legyünk, egyetlen szép és önbizalomtól duzzadó nemzet, mint annyiszor a történelem folyamán.
Ezt kéri az a bizonyos ötmilliónyi ember. Azon belül a majd egymilliónyi székely, és azon belül e sorok írója: pedig a kérés nagy szégyen a magamfajtának. Személyes lesz e kérés: de a magyar állampolgárság személyes, mi több: érzelmi kérdés.
Hiszen családom emberemlékezetig visszamenőleg katona volt, és harcolt Magyarországért. Apám az egyetlen, aki kimaradt a sorból; pedig ő még magyar állampolgárként született Gyimesközéplokon, amely akkor még Magyarország volt. Nagyapám a második világháborút harcolta végig ezért a hazáért, dédnagyapám az elsőt, üknagyapám Boszniában szerezte vitézi címét, s felmenőim évszázadok óta a keleti határokat védték. Jómagam, sorkatonaként a ’89-es román „forradalom” első napjait annak tudatában harcoltam végig, hogy a magyar csapatok bevonultak Temesvárra. Ekkorát, ilyen gátlástalant hazudtak akkoriban – de mai napig hálás vagyok érte, mert megtapasztaltam valamit, amit ők, akik hazudtak, soha nem fognak megérteni.
Én akkor megszereztem saját belső, lelki magyar állampolgárságomat. Akárcsak nagyapám, dédnagyapám, és akárcsak a XX. századot kisebb-nagyobb szünetekkel végigharcoló székely határőrök tízezrei.
Ezt az állampolgárságot kell elismerni. Nem megadni, nem megajándékozni vele a „határon túliakat”. Csak rábólintani arra, ami tény. Megfogalmazni, leírni, pecsétet tenni rá.
És – bármennyire is fáj, ki kell ezt mondani – elsősorban nem magunkért kérjük. Nem a „határokon túlra” zártakért. Hanem azért, hogy megmaradjon ez a nemzet, hogy fordíthassunk a balsorson. Hogy Magyarország újra magyar ország legyen.
Ezért nem szégyen ez a kérés.