Vannak a nyilvánosságban olyan profik, akikkel szemben lehetetlen közömbös maradni. Aki szereti az ilyen médiamunkást, az úgyszólván kritikátlanul rajong iránta; ám aki nem szíveli, az kategorikusan elutasítja. A közéleti iparban az efféle figurákat megosztó politikusoknak szokás nevezni. A megosztó médiamunkás nem feltételez eleve kiugró szakmai nívót: nem ritkán azért átkozzák vagy tömjénezik, mert illúziókeltően kifejezi, leképezi, megtestesíti egy ilyen-olyan szekértábor legrejtettebb ösztöneit. A megosztó kisebbséghez azok tartoznak, akiket markáns egyéniségük jelöl ki az egyidejű imádatra és utálatra. Fiala János kétségkívül ilyen médiamunkás. Éles, olykor darabos stílusát szokni kell; világnagy egójával, gyakran igazságtalan rögtönítéleteivel pedig feltétlen rajongóhadat és megbotránkozó ellentábort gyűjt egy időben maga köré. Hosszabb távon – eltekintve kiszámíthatatlan szeszélyeitől és kiszámítható elfogultságaitól – mégis képes valamiféle kerek világképet sugallni az éterbe: az esetlegességen átsüt a parlagon hagyott tehetség.
Ám a honi médiapiac álszent és kontraszelektív: kiveti magából az erős egyéniséget. Fiala is kiszorult a perifériára. Jelenleg a korlátozott hatókörű Budapest Rádióban állomásozik albérletben, s e száműzetéstől erősen szenved: időről időre még a főbérlőtől is elhatárolódik. Hogy bizonyítsa maga előtt önnön szakmai létezését, periodikusan megpróbál kitörni a vélhetően nem túl népes törzshallgatói körből. Ehhez pedig provokálnia kell, pukkasztania a polgárt. E „projektjeinek” természetes velejárója a botrány, a médiahatósági fenyegetettség. A hétköznapi üzemmód nem segíti a hallgatottságnövelő véleménymegosztást, nem táplálja a helyét nem lelő óriás egót. Ha Fiala hasonul, jóformán nem is létezik.
Egy fiola Fiala
Egy fiola Fiala épp elég egy napra – egy egész liter azonban mérgező. A Franka-projekt nyomán Fiala belevágott a kétes értékű Bácsfi-projektbe (ő dokumentumműsornak mondja a nyilas nézeteket népszerűsítő összeállítást), majd a számára öngyilkos Sickratman-projektbe. Paizs Miklóst azelőtt nem ismerte: úgymond „összehozták vele”. A provokátort a jelek szerint sikerrel provokálták, mert besétált a csapdába: nemcsak meghívta a botránydalnokot műsorába, de ott még a jobboldali politikusok és újságírók meggyilkolására felszólító szöveg is elhangozhatott. A dörzsölt Fialát a még dörzsöltebb Paizs különösebb akadály nélkül felhasználta önös céljaira.
Fiala nem értette, mi ez a hallgatás a jobboldalon. Hetek teltek el, miután Paizs elküldte manipulált lemezét Lovas Istvánnak (a lemezre felmásolva a „magyar ugaros” nótát, ami a műsoros CD-n nem szerepelt); s újabb hetek, amíg a Budapest Rádióban elhangzott provokációra megérkezett a hatósági és médiaössztűz. Paizs átverte és eszközként használta Fialát, de fennakadt Lovas rutinján és gyanakvásán. Úgy is fogalmazhatnék: elvakultságában alábecsülte Lovast. A kibelezendő és kiherélendő újságíró többet látott és megélt már annál, hogy ilyesfajta ócska próbálkozásokat bevegyen. S az idő őt igazolta. Paizs nem is leplezi hátsó szándékát: „Szerettem volna egy felháborodott cikket a lemezem ellen Lovas Istvántól, ez volt a motiváció, semmi más.” Ingyenreklámot akart a lemezének, mellékesen pedig nevetségessé tenni Lovast („de hát ez a szám nincs is a lemezen…”), s vele együtt mindazokat, akiket együtt szerepeltet vele.
Nem csodálom, ha Sickratman dühöngött, hogy nem működik a kitervelt bábjáték. Kapóra jött neki a naiv Fiala, akit megetetett a művészi szólásszabadság paradox szószával, miszerint az uszításnak épp az ellenkezője értendő a művelt elme szerint. „Az uszítás imitálását érzem megfelelő válasznak az uszításra” – nyilatkozza a művész, és nem szakad le a röhögéstől az ég. Hogy mást ne mondjunk: az állítólag e markáns művészi eszközökkel kritizált mérvadó jobboldal soha nem engedett meg hasonló szövegeket magának – se komolyan, se ironikusan, se szarkasztikusan. Hipotetikusan, jóleső gondolatkísérlet gyanánt likvidálni, bérgyilkost fogadni valahogy mindig a balliberális oldal akart…
Azáltal viszont, hogy a sikeresen imitált uszítás az éterbe jutott, a média része lett, azaz létezővé vált: kivált a provokáció fiktív közegéből. Innentől fogva Paizs lemezreklámozó üzleti stratégiája sínre került, Fiala meg bajba. Fiala nem értette sem a spétreakciót (az összemosás elkerülése végett el kellett távolodni a Népszava virágos nyilashisztériájától), sem azt, miért nem áll ki érte Hiller, Kuncze meg a többiek, s hová tűnt el három hete a rendszeres betelefonáló, rendíthetetlen erkölcsű Fodor Gábor. Fiala még talán most sem hiszi, hogy balliberális barátai éppúgy elengedik a kezét, mint a fergeteges humorú Zuschlagnak. Nem érti, hogy az Élet és Irodalom nemhogy segédkezet nyújtana neki, hanem tévedhetetlen időzítéssel durván ledorongoló kritikát közöl a Keljfeljancsiról: nem elég, hogy nem húzzák ki az ingoványból, de még a fejére is taposnak. Kínjában a Magyar Nemzetet kezdi dicsérni: ha lapunknak gondja van valamivel, legalább szemtől szemben támad. A magam részéről már el is engedném az eljárást a balek Fiala ellen, de az imitált fejberúgástól nem tudok eltekinteni. S korántsem a végtelenül pitiáner konkrét ügy miatt, hanem azért, mert Paizs és Fiala összjátéka egy olyan gátat szakított át, egy olyan tabut tört meg, aminek máris érzékelhetők a következményei.
Megyesi színre lép
A Fialát agyagba döngölő Élet és Irodalom vezércikkírója, Megyesi Gusztáv a hetilap pénteki számában olyan megnyilvánulásra ragadtatta magát, ami Sickratman úttörő médiamunkája nélkül aligha lett volna elképzelhető. Ha Paizs elbűvölő humorral csupán kollektíven fejbe rúgni és kiirtani akarta a Magyar Nemzet-es újságírókat; az már valóban enyhébb, már-már pajkos lincselésnek számít, hogy a toleranciadíjakkal koszorúzott Megyesi csupán egyöntetűen gyógyíthatatlanul gerinctelennek, sőt nem létezőnek tekinti kollektívánkat, s ezzel együtt népes olvasótáborunkat is. (Talán már a sickratmani gyilkolási felszólítás eredményes realizálását követő békés időkre gondolt.) Esterházy Péter egy ízben azt írta: ha nem Esterházy volna, akkor Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Nekem ilyesféle identitásproblémáim nincsenek (makacsul és ostobán az szeretnék lenni, aki vagyok), de kíváncsi volnék, írónk az itt következő idézetek olvastán is fenntartja-e elsődleges metamorfózis-orientációját.
„…most szűnt meg ugye a Magyar Hírlap, a kiadó ügyvezetője az ígéretével ellentétben a búcsúszámot sem engedte kinyomtatni, így a lap a Népszava, az Index.hu és a Magyar Nemzet oldalain köszönt el az olvasóktól, a magyar újságírásra oly jellemző szolidaritás látszatát keltve a publikumban. Ehhez képest a Magyar Nemzetben azóta mást se olvasni, mint hogy milyen gáláns volt az újság, mert noha nem értenek egyet a Magyar Hírlap szellemiségével, sőt egyetlen sorával sem, betették a lapba a búcsúvezércikket, mert mi, kérem, ilyen nagyszerű kollégák vagyunk.” Ez még egyszerű dohogás: mertek szolidárisak lenni, ráadásul büszkék is rá, micsoda pimaszság. De van tovább. „Nem leszek rossz jós, ha azt mondom, ezután bármilyen kritika éri a lapot, ezt az érvet fogjuk hallani az idők végezetéig, a Magyar Nemzet mint a sajtószabadság zászlóshajója; Pilhál meg Csontos urak már most elsírták magukat a lap hasábjain önnön nagyszerűségüktől.” Ahá, szégyellje magát a valóság, hogy nem igazodik a prekoncepcióinkhoz! Ez az „azóta mást se olvasni” meg ezek szerint két cikk: egy kisebb meg egy nagyobb. Lehet, hogy nem ért meg ennyit a Magyar Hírlap? Egy haszna mindenesetre van ennek a gesztusnak: most már tudom, hogy minden sorunkat nagyítóval olvassák odaát. Eddig nem tudtam elképzelni az olvasót, akinek írok: ezután úgy gondolok majd rá, hogy Megyesire hasonlít, és lilul a feje.
No de elő a farbával! „Szombathy Pál, a Magyar Hírlap volt főszerkesztője nagy marhaságot követett el. Ehhez a Magyar Nemzethez akkor se fordul az ember, ha végképp elolvadt maga alatt a jég, mégpedig két okból nem: egyrészt a Magyar Hírlapnál újságírók dolgoztak és újságot csináltak, a Magyar Nemzet pedig nem újság és nem újságírók írják, hacsak az emberi agy és gerinc bizonyos irreverzibilis elváltozásait nem tekintjük a legújabb kori újságírás legújabb kritériumának.” Hoppá!? Mi ez? Liberális kiskáté? Citátum az intolerancia szöveggyűjteményéből? Vagy egyszerű agyvérzési tünet? Sejti már Fiala, miféle szörnyet szabadított el a pórázról, amikor óvatlan tematizálásával a Magyar Nemzetre való szabad vadászat gondolatát egy indulataiban eddig lefojtott gyűlölködő réteg számára látszólag szalonképessé tette? Ráadásul az Élet és Irodalomnál szemlátomást kontrollszerkesztő sincs, aki legalább a logikai képtelenségeket kigyomlálná
a vehemens vádiratból. A Magyar Nemzetnél tucatnyi olyan firkász dolgozik, aki korábban a Magyar Hírlapnál dolgozott. Létezik az, hogy régi állomáshelyükön még újságírók voltak, az újon meg mindent elfelejtettek, és visszamásztak a fára? S miként voltak erre képesek visszafordíthatatlanul sérült gerinccel?
Ám a jeremiád nemcsak a szolidáris befogadóra, de a segítő kezet elfogadóra is sistergősen záporozik. „Másrészt nem tudom, hogy Szombathy Pál fölfogja-e, de azon túl, hogy ezután örök hálára van kötelezve, a lap a Pesti Hírlappal meg az Új Magyarországgal lett ekvivalens, miként legkiválóbb és leghírlaposabb munkatársai a nemzetes publicisták szellemi magaslataira vannak emelve, mondjuk Csontos János egyenlő Gádor Iván – köszönöm szépen.” Őrült beszéd ugyan, s eddig volt is benne (bár roppant elkeserítő és lelombozó) rendszer – ez a vég azonban még a szakmai szolidaritást merőben új megvilágításba helyező, nárcisztikusan gőgös önképről valló gondolatmenetet is alulmúlja. Hát mit gondol szegény boldogtalan Megyesi Gusztáv? Azt képzeli, az én pályám remélt koronája az, hogy konfúz, nyakatekert szisztémák szerint Gádor Ivánhoz mérjenek? Eszébe sem jut, hogy az én értékrendem szerint ez akár becsületsértéssel is felér? S vajon bele lehet-e nyugodni abba, hogy ha valaki éles helyzetben átlépi a szellemi gettó falait, akkor tekintélyalapon, kioktató hangon visszazavarják a neki rendelt zónába? S ki nevezte ki Megyesit gettóőrnek? S milyen jogosítványa van arról, hogy rangsoroljon létező és megszűnt orgánumokat, megfellebbezhetetlen ekvivalencia-relációkat állítva fel?
Szombathy aztán még jó pár atyai pofont kap a koszorús mestertől, amúgy szolidárisan, liberáltoleránsan. Mi az, hogy oda a sajtószabadság; meg az újságírás fekete napja? Csupán azért, mert megszűnt a lap, amit főszerkesztett? Mi ez a finnyásság a rendszerváltozás vívmányaihoz képest? Szerintem „Szombathy Pál, a Magyar Hírlap volt főszerkesztője nagy marhaságot követett el” valóban: rossz döntés volt, hogy csak kétheti rovatot adott Megyesinek a lapjában. Napi rovatot kellett volna.
Az Élet és Irodalom a jelek szerint megirigyelte Sickratman popzenei sikereit, s – legalábbis ami a Magyar Nemzet likvidálását illeti – a babérjaira tör. A magam részéről levettem a kezemet az ÉS-ről; bár kollegiális viszonyunk eddig sem volt zökkenőmentes. Ám a dolog maga – az újságírói szolidaritás – fontosabb eszme, semhogy holmi szellemi kápószerepet vállaló publicisták martaléka legyen. Lovas István szombati interjújából tudhatjuk, amelyet Aiden White-tal, a Nemzetközi Újságíró-szövetség első emberével készített, hogy a sokat hivatkozott művelt Nyugatnak halvány fogalma sincs arról, mi zajlik valójában a magyar sajtóban. White egyszerűen nem tud (vagy nem akar tudni) a Tilos Rádió keresztényirtó botrányáról, Medgyessy Péter beintéséről, a jobboldali lapok megszüntetésének körülményeiről, a Népszabadság fotósának a Lamperth-féle rendőrség általi megveretéséről, de még Eötvös Pálék Teller-levél-hamisításáról sem. Az ingerküszöbüket elérte viszont a Magyar Hírlap megszüntetése: nyilván, mert emiatt fellármázták őket. Ebből az következik, hogy a Nyugat szinte kizárólag amiatt tiltakozik, ami miatt fellármázzák. A fellármázók pedig sajtószabadságilag szelektálnak: számukra a megszűnt Magyar Hírlap „nem ekvivalens” a megszűnt Pesti Hírlappal vagy Új Magyarországgal.
Szolidaritás és csalóka emlékezet
Bezárult a kör: egyedül vagyunk „ezen a magyar ugaron”. Nincs nemzetközi közvélemény; vagy ha van, alultájékozott és manipulált. Nekünk, kiszolgáltatott magyar újságíróknak kellene egymás között szolidárisaknak lennünk, de mérvadónak látszó sickratmanek éppúgy félrelökik a békejobbot, mint amikor Elek Istvánt elüldözték a végtelen tolerancia jegyében a most megboldogult Magyar Hírlapból, a sajtótörténet legkurtább publicisztikai sorozatát produkálva ezáltal. Szolidaritásügyben amúgy is csalóka a balliberális emlékezet. Tamás Gáspár Miklós egyszer már megjárta ezzel. A Bencsik András elítélése kapcsán írott cikke után épp a Magyar Hírlapban Lovas Istvánnak kellett figyelmeztetnie arra: D. Horváth Gábor a Napi Magyarország főszerkesztőjeként kétszer is írásban nyilvánította ki szolidaritását szorongatott baloldali kollégákkal. A Horn-éra végnapjaiban a bős-nagymarosi magyar–szlovák megállapodástervezet nyilvánosságra hozatala miatt államtitok-sértési eljárás alá vont Népszava-főszerkesztőt, H. Bíró Lászlót a Gerbeaud-ban támogatta nyilatkozatban a szakma, politikai meggyőződéstől függetlenül. Később a postabankos VIP-listát közreadó Világgazdaság-főszerkesztő, Bánki András mellett írt alá szolidaritási nyilatkozatot D. Horváth. „Sajnálom, hogy ezeket az eseteket nem vettem tekintetbe. Mentségemül szolgáljon, hogy nem is hallottam róluk, hiszen a sajtó általában agyonhallgatja az ún. másik oldalról érkező jelzéseket” – exkuzálta magát Tamás Gáspár Miklós, aki – akárcsak Fiala – érdes modorú úriember, de úriember.
Egy nem létező újság nem létező újságírójától persze bármilyen észérv nem létezőnek nyilvánítható. Nem kétséges: ha Lech Walesa annak idején így értelmezte volna a szolidaritást, soha nem ismeri meg nevét a világ…
origo.hu
10 erős mondat Magyar Péter volt barátnőjének interjújából
