A 2004-es esztendő belpolitikai mérlege

Még néhány óra, és befejeződik a 2004-es esztendő, amelyik a modernkori magyar történelem legsikeresebb éve is lehetett volna. Hosszú várakozás után csatlakozott az ország az Európai Unióhoz. A tagországok közül másodikként ratifikálta az Országgyűlés az EU új alkotmányát. Véget ért a magyar katonák másfél éven át tartó iraki miszsziója. Karácsonyra épségben hazatért a háromszáz szerződéses, akik mindvégig tisztességgel és becsülettel hajtották végre feladatukat a közel-keleti ország golyózáporában. A kontingens egyetlen hősi halottja, a zagyvarékasi Nagy Richárd utólag is megérdemel egy csöndes és szelíd megemlékező sort. Innentől kezdve pedig csupán abban bízhatunk, hogy soha többé nem kell megrendülten állni egy értelmetlenül elhunyt magyar fiatalember koporsója előtt.
Az iraki háború nem a mi háborúnk volt. Mára kiderült, hogy a közel-keleti ország szövetségesek által tervezett pacifikálása totális kudarcot vallott. Ebben a gerillaháborús, fogolykínzásos helyzetben helyesen döntött az ellenzék, amikor a közvélemény akaratát tiszteletben tartva nemet mondott a további részvételre. A Gyurcsány-kormány pimasz és lekicsinylő megjegyzéseit, a magyarok gyávaságára tett nyilatkozatait nem is érdemes itt részletezni. Összehasonlításképpen emlékezzünk inkább vissza, milyen magatartást tanúsított az MSZP az öt évvel ezelőtti Jugoszlávia elleni NATO-hadműveletek idején – hosszú időn át hátráltatva az Orbán-kormányt a szövetségesi kötelezettségeinek végrehajtásában –, amikor az észak-atlanti szervezet felszámolta végre Szlobodan Milosevics diktatúráját.
Lehetséges, hogy a jövő azt igazolja, helyes volt odaígérni egy magyar lövészszázadot a tervezett bagdadi NATO-bázis személyzetébe. Az viszont már most kijelenthető, hogy rossz lépés volt az ide- vonatkozó kormányzati döntés előtt mellőzni a köztársasági elnökkel, azaz a hadsereg főparancsnokával a konzultációt, valamint a parlamenti ellenzék véleményét is illett volna kikérni. Tizenhat hónap múlva országgyűlési választásokat fognak majd tartani Magyarországon, és a most meghozott külpolitikai döntések ódiumát már a 2006-ban felálló új – még nem ismert összetételű – kormánynak kell majd állnia. A közvélemény-kutatások egész éves összegzése alapján kijelenthető, hogy a Fidesznek reális esélye van a választási győzelemre. Kérdőjelet legfeljebb az jelent, hogy a Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választása utáni MSZP-lendület meg tudja-e kérdőjelezni hosszabb távon a nagyobbik ellenzéki párt nyerési esélyeit. Az MSZP–SZDSZ-koalíció külpolitikai ámokfutása miatt viszont már most borítékolható, hogy egy következő jobbközép kormány hosszabb távon is kényszerpályára fog kerülni.
A Magyar Honvédség elmaradt fejlesztései miatt Gyurcsány is megkapta a NATO-tól az intőt. A hadsereg átalakításának elszabotálására az olyan típusú demagógia sem jelenthet mentséget, mely szerint a pénz a szociális feszültségek enyhítésére kell. Két és fél évvel a kormányváltás után nincs már értelme a visszafelé mutogatásnak sem. A Fidesz 2002-ben drága árat fizetett hibáiért. Ma már sem a hazai, sem pedig a nemzetközi közéletben nincs olyan komolyan vehető szereplő, akit meghatnának a baloldali politikusoknak az Orbán-kormányról tett handanbandázó kijelentései. Jellemző a kormányból való szinte minden szinten érzékelhető kiábrándultságra, hogy a hosszú ideje népszerűtlen sorkatonai szolgálat megszüntetése gyakorlatilag napok alatt lekerült a napirendről, és a felmérések szerint nem gyakorolt számottevő pozitív hatást a meglehetősen pesszimista fiatalok között a koalíció megítélésére.

Az alkotmányos berendezkedés sérelme

Sokadszor bizonyosodott be, hogy a kampánypolitika, a PR-fogások szemérmetlen halmozása sem képes elfedni azt a távlattanul sodródó és meddő gazdaságpolitikát, amelyet az MSZP–SZDSZ-koalíció a megalakulása óta folytat. A neves külföldi államférfiak balatonőszödi körülrajongása, a haladó kormányzásról elmélkedő baloldali csúcstalálkozók típusai már a korábbi kormányoknak sem hozták meg a várt népszerűségi profitot. A kézrázások és az udvariaskodó, „Tegezzük egymást, gyerekek!” típusú eszmecserék legfeljebb a szélsőségesen kormánypárti sajtó törzsközönségét képesek meghatni. A közvélemény kritikusabb és felvilágosultabb többsége ehelyett már régóta arra figyel – különösen, ha a mérvadó gazdasági lapok elemzéseit olvassa –, hogy a pénzügyminiszter sorozatos megszorításai ellenére katasztrofális méreteket öltött az államháztartás folyamatosan újratermelődő hiánya. A csillagászati méretű deficit és az aggasztó mértékben gyorsuló eladósodás pedig egyre nyilvánvalóbban megkérdőjelezi az euró 2010-re tervezett bevezetését. A kormány közben elvesztette szavahihetőségét, nem volt olyan nemzetközi pénzügyi szervezet, amelyik ne rontotta volna az év elejéhez képest Magyarországra vonatkozó prognózisait, és ne kritizálta volna nyíltan a kormány gazdaságpolitikai tehetetlenségét. Rohangálhat Gyurcsány fővárosról fővárosra, végigvizitálhatja a fél világot, hogy Medgyessyhez hasonlóan dorombolva fogadja a Magyarország EU-tagsága alkalmából tett gratulációkat, a nemzetközi élet szereplői már nem a gazdaságilag sikeres és felemelkedő ország bátor döntésekre képes államférfiját látják benne. Inkább a könnyen kezelhető, mindenkor szolgálatkész percembert, aki igazából csak addig érdemel tiszteletet, ameddig a villogó vakuk protokolláris műmosolyokat rögzítenek.
2004 őszére a szocialista–liberális kormány külpolitikája odáig jutott, hogy gyakorlatilag megszűnt a kezdeményezőképessége. Függetlenül attól, hogy éppen Kovács László vagy Somogyi Ferenc állt-e a Bem téri intézmény élén, az MSZP–SZDSZ-koalíció felrúgta azt a magyar kormányokat másfél évtizeden át kötelező konszenzust, hogy a szomszédos országok parlamenti és elnökválasztásain a hazai politikai elit egységesen a nem nacionalista és nem posztkommunista erőket támogatja. A szocialista–liberális kormány teljesen érthetetlenül állt ki a durva választási csalások sorát elkövető ukrán Viktor Janukovics megválasztásáért. Arra sem volt képes, hogy legalább egy bátorító nyilatkozattal álljon ki az ukrajnai forradalom értékei, Viktor Juscsenko mellett. Hasonló hiba volt a rossz emlékek sorát felidéző román „szociáldemokraták” elnökjelöltjének, Adrian Nastasénak a nyílt támogatása is. A liberális-demokrata Basescu sikere utáni román fejlemények gyakorlatilag sokkolták a Gyurcsány-kormányt, amely a mai napig képtelen volt egy világos és egyértelmű gratulációra.
Már a Medgyessy-kormány idején is feltűnő volt, hogy az akkori kormányfő rendszeresen elmulasztja a részvételt a Magyarországgal egykor rokonszenvező államférfiak – például Thomas Klestil és Zoran Djindjics – temetésén. Azóta az is érzékelhetővé vált, hogy a magyar baloldal feltűnő rokonszenvvel viseltetik a posztkommunista Kelet-Európa áldemokratái iránt. Gondoljunk csak a Kucsma, Putyin és Iliescu iránt megnyilvánuló szocialista tiszteletkörökre. A keleti piacokon való pozíciószerzés miatt persze mindenképpen szükséges volt a kereskedelmi kapcsolatok erősítése. Azt viszont nem tudni, hogy mivel magyarázza az MSZP az ottani politikai kultúrában honos hatalmi módszerek hazai adaptálását. Medgyessy Péter emlékezetes februári országértékelő beszédének közjogi javaslatai feltűnően rímeltek arra az Oroszországban – sőt, Fehéroroszországban! – kialakult államfői magatartásformára, ami a civilizált országokban szent és sérthetetlen alaptörvényként kezelt alkotmányt a napi politikai játszmáknak alárendelt rágógumiként kezeli, amelyet a legfelsőbb hatalmi körök kénye-kedve szerint lehet felfújni vagy éppen kiköpni. Hasonlóan rossz kelet-európai emlékeket idéztek fel a kormánytól független intézmények, így például az ügyészség, a Nemzeti Bank, az alkotmánybíróságok elleni támadások, a szocialista–liberális kormánynak nem tetsző politikai gondolkodásmódot képviselő köztársasági elnök semmibevétele. Gondoljunk vissza arra a botrányos esetre, amikor a kórház-privatizációról szóló törvényt – amelyet az államfő visszaküldött a törvényhozásnak újratárgyalás céljából – még aznap változtatás nélkül újra megszavazta a Tisztelt Ház kormánypárti többsége.

Az MSZP háborús hangvétele

A megszállt közszolgálati televízió törvénysértő módon elfogult, kormánypárti hangvétele, a kritikus lapok, az ellenzéki sajtó régebbi uniós tagállamokban elképzelhetetlen politikai bojkottja éppúgy rendszeres gyakorlattá vált, mint a közpénzeken végzett kormányzati propaganda, a vég nélküli önünneplések sora. Még ellenzéki korában az MSZP és az SZDSZ azt hangoztatta, hogy az Orbán-kormány az adófizetők pénzén népszerűsíti a programját, de erőteljesen kifogásolta azt is, hogy a miniszterelnök az úgymond baráti közrádiónak rendszeresen nyilatkozik. Azóta természetesen Gyurcsány is ad kormányfői interjúkat a Magyar Rádiónak, a jól ismert kettős mérce folyományaként a baloldali felháborodáshullám azonban – mondani sem kell – elmaradt.
A kormányprogram ismertetésekor Medgyessy Péter kijelentette, hogy az árkok betemetése, a közélet konszolidálása a célja. Tettek hiányában azonban ezek a bejelentések hitelüket vesztették. A látszatot azonban igyekezett fenntartani a szocialista–liberális kormány, és az ezzel járó minimális kompromisszumkészség lehetővé tette, hogy az európai uniós csatlakozás ügyében kialakulhasson egy minimális kompromisszum. Ez az illúzió idén tavasszal végleg elillant, hiszen a PSZÁF korábban durván bántalmazott elnökének eltávolítását szolgáló lex Szász vagy a Ron Werber hírhedt tavaszi kampánytréningjével elindított újabb gyűlölethullám egyértelműen jelezték, hogy a balliberális kormány – érezve a folyamatos népszerűségvesztést – egy leginkább a Balkánra jellemző erőfitogtatással próbálja megváltoztatni a választópolgárok soraiban róla kialakult negatív képet. A június 13-i európai parlamenti választás végeredménye, az MSZP itt bekövetkező súlyos veresége bebizonyította, hogy ez az agresszív, a demokratikus jobboldalt sértegető és megbélyegző háborús hangvétel ellenszenvet vált ki az emberek körében, akiknek kormányváltást sejtető dühét csak növelték a szocialista– liberális kormány be nem tartott választási ígéretei, a növekvő létbizonytalanság és a társadalom kettészakadásának gyorsuló folyamata.
Medgyessy bukását egy olyasféle palotaforradalom idézte elő, amely a korábbi rendszerben a Szovjetunió Kommunista Pártja berkeiben volt megszokott. A brezsnyevista eszközökkel hatalomra kerülő Gyurcsány Ferenc csupán kommunikációs szempontból jelentett változást. A gazdaságpolitikában maradt a sodródás, a Draskovics-féle pénzügyi toldozgatás-foltozgatás. Az új kabinet tudatosan kihátrált a 2002-ben elfogadott, jóléti rendszerváltást ígérő kormányprogram mögül, lényegében elismerve, hogy az akkori választási kampányban az MSZP tudatosan megtévesztette és félrevezette az embereket. A konfliktusokat tudatosan kereső, sőt provokáló Gyurcsány a megválasztása óta több olyan határvonalat is átlépett, amelytől a korábbi szocialista kormányfők eddig tartózkodtak. Egyrészt folytatta a Medgyessy-kabinet idején elkezdett kampánypolitikát, majd október tizenötödikén, a Terror Háza előtt megtartott tiltakozó nagygyűlés – amely tíz-tizenöt komolytalan operettnyilas ellen irányult – már azt jelezte, hogy a kiszámítható politikai haszonszerzés érdekében már ő sem rest utcára vinni a tömegeket.

Dinamikus fellépés tartalom nélkül

A történelmi egyházak ellen még 2001-ben indult meg az MSZP-s indíttatású hangulatkeltés: a levelezgető Medgyessy, a vádaskodó Horn Gyula, a szószékek körül sertepertélő ifjú szocialisták és a Vatikánt támadó Kósáné Kovács Magda kétséget kizáróan jelezték a szocialisták megújuló katolikusellenességét. A Gyurcsány-kormány ehhez képest padlóig nyomta a gázt, durván megrágalmazva a Magyar Katolikus Egyházat a II. János Pál pápa előtti kihallgatásán. A papok politikai tevékenyégét kifogásoló gyurcsányi vádaskodás azért is felháborító, mert amikor a történelmi egyházak olyan közéleti kérdésekben hallatták a szavukat, amelyek a szocialista–liberális kormány érdekeit is szolgálták (ilyenek voltak például az EU-csatlakozási népszavazás előtt a részvételre és az igen szavazatokra való felhívásaik), akkor a balliberális pártok érdekes módon egyáltalán nem kifogásolták a politikai szerepvállalásukat.
Az MSZP most fanatizálja pártja ateizmuson szocializálódott szavazóit, s az egyházak politikai véleménynyilvánítása azért elfogadhatatlan a számukra, mert Magyarország egyetlen ezeréves hagyományokkal bíró intézménye tizenöt évvel a rendszerváltás után végre eljutott arra a szintre, hogy önálló és karakteres álláspontot fogalmazzon meg. Ez az értékrend a mélyre nyúló történelmi gyökerei miatt nem fér össze a baloldali pártok szekularizált és materialista hagyományaival. Az egyházak aktív közéleti fellépése és markáns véleménynyilvánítása egyébként világméretű jelenség, amelyik jó úton halad afelé, hogy sikeresen szálljon szembe a globalista fogyasztói társadalmak önző individualizmusával. Jól példázza ezt Mel Gibsonnak a Jézus szenvedéseiről szóló filmje, amely a baloldali értelmiség köreiben dühödt kirohanások egész sorát váltotta ki. De itt kell megemlíteni George W. Bush újraválasztását is, aki győzelmét a befolyásos amerikai evangéliumi keresztény egyház erőteljes támogatása nélkül aligha ünnepelhette volna meg.
A történelmi egyházak mellett volt a nemzetnek még egy csoportja, amelyet a Gyurcsány előtti MSZP úgy-ahogy tabuként tisztelt: a határon túl élő magyarság. Bármennyire szerencsétlen ötlet volt a december ötödikei népszavazás kierőltetése, még sincs mentség arra az idegenellenes szélsőjobboldali haideri és Le Pen-i retorikára, arra a gazdasági demagógiára és arra a szórványmagyarság ellen uszító politikára, amelyet az MSZP megengedett magának. A közpénzekből végrehajtott, a népszavazás alkotmányos intézményét nyíltan támadó – mellesleg valótlan és hamis –hirdetések özöne a baloldali pártsajtóban és szórólapokon sikeresen vert éket az amúgy is végletekig megosztott nemzet tagjai közé. Csakhogy az EU-csatlakozás – ezt már megérezte minden honi állampolgár a bőrén is – korántsem csodagyógyszer. Aki azt állítja, hogy pusztán ez a folyamat meg tudja oldani a térség minden problémáját, az tudatosan félrevezeti az embereket. Komoly és megszívlelendő tanulság az ellenzék számára, hogy a szegényes egzisztenciáját féltő hazai lakosság félelmei erősebbek a mégoly vonzóan csengő, a nemzeti öszszetartozást hirdető jelszavaknál is. A december ötödikei népszavazás végkimenetele volt a kormánypártok egyetlen igazi „sikere” idén, és a következmények nélkül kommunikáló Gyurcsány-stáb a jelek szerint ki is aknázta az ebben rejlő esélyeket.
Erősen kérdéses ugyanakkor, hogy a referendum hatásai meddig befolyásolják még a belpolitikai erőviszonyokat. Az elmúlt hónapokban kiderült: Gyurcsány retorikai gátlástalansága már-már a fénykorát élő Kovács Lászlót idézi vissza. Ha a vállaltan megosztó, a fél országról örömest lemondó, az ellenzékről lukasenkói stílusban és hangnemben nyilatkozó miniszterelnök képes továbbra is felkelteni a tartalom nélküli dinamizmus illúzióját, akkor vonzerőt gyakorolhat az ingadozó baloldali szavazókra. S amennyiben a Fidesz nyílvesszőinek nem sikerül megsebezniük a kormány Achilles-sarkát, azaz ismét tartós beszédtémává tenni a kilátástalanul gyenge gazdaság- és szociálpolitikát, akkor komolyan számolni kell azzal, hogy a 2006-os választások végeredménye korántsem lesz olyan lefutott, amilyennek idén nyáron tűnt.