Széttekintünk a világban, és irigykedve nézzük a nálunk szerencsésebb, sikeresebb nemzeteket. Ha nemcsak irigykedünk, hanem vizsgáljuk is sikerük okát, akkor szemünkbe ötlik valami, ami közös bennük. Meg kell nézni, ezekben az országokban mikor vezették be az általános tankötelezettséget. Akik előttünk járnak, mind az előre hozott jobbágyfelszabadítással és az idejekorán megszervezett népoktatással szerezték előnyüket. Akár a dánokat, norvégeket, svédeket, finneket, hollandokat, franciákat nézem, akár az angolokat, németeket, japánokat vizsgálom, azt kell mondanom, hogy sikereik titka tradíciójukból és iskolarendszerükből érthető meg.
Ebben a rövid írásban nincs lehetőség arra, hogy kitérjünk a nemzeti tőkefelhalmozás különböző regionális sajátosságaira, de azt ismételten hangsúlyozom, hogy szoros összefüggés van az iskolarendszer és a nemzetek sikerei között.
Ha mások eredményeit látom, következik-e belőle, hogy behozhatatlan az előnyük? Vallom, hogy nem. A magyar iskolarendszernek voltak olyan ragyogó korszakai, amelyekből hasonló eredmények következhettek volna. Ám a mi XX. századi történelmünk mostohán bánt az iskolával is. Mire egy-egy ígéretes kezdeményezésnek megértek volna a gyümölcsei, jöttek a szaporán váltakozó politikai rendszerek, és a maguk rögeszméinek elplántálásához az iskola talaját szántották fel.
Szembetűnő, hogy a rendszerváltás után a művelődéspolitikai beavatkozások kíméletlenebbek voltak a magyar iskola hagyományaival szemben, mint a diktatúra művelődéspolitikája. A magát szocialistának nevező diktatórikus oktatási rendszer például megőrizte a magyar közoktatás négyes osztatú szervezési módját, és ebben a keretben a maga szempontjából alapvetően sikeresen oldotta meg a rohamosan növekvő ismeretanyag tananyagba való elhelyezését és tanítását. Ehhez igazította a pedagógusképzést és továbbképzést. A maga politikai és ideológiai céljainak megfelelően egyesítette az iskolában a képzés és a nevelés követelményeit.
A rendszerváltás utáni újítók ahelyett, hogy a négy évtized alatt lerakódott ideológiai és politikai koloncot vették volna le az iskoláról, a hagyományos magyar iskolarendszert és nevelési elvet támadták meg. Jelenleg itt támolygunk a Nemzeti alaptanterv és szabotálói között. Másutt már divatjamúlt és csődöt mondott eszméket próbálnak ki a magyar iskolákon. Nevelésről és ezen a címen személyiségformálásról, közösségről, követelményekről, patriotizmusról beszélni a mai oktatáspolitikusok nagy részének szemében illetlenségnek tűnik; ezenközben felmagasztosul a sikerre irányított, morális terhekkel nem korlátozott, hasznos érvényesülési tudás. Az ember ettől puszta funkcióvá silányul.
Mindezekre a jelenségekre ezért szeretném felhívni a figyelmet, mert jó lenne, ha mindenki tudná, akit illet, hogy Magyarország jövője, európai versenyképessége, a világban való érvényesülése nagymértékben iskoláján, oktatási rendszerén múlik.
Minek ezeket a közhelyszámba vett tanulságokat felemlegetni? Azért, mert Magyarország, főleg pedig a magyar állam, ezekből a tanulságokból mindmáig nem jutott el a megfelelő következtetésekig. A magyar államháztartásban az oktatás ellátása még mindig a maradványelven alapul. Meghatározó szempont: amennyi jut, és nem amennyi kell. Ahol így intézik az oktatást, ott minden kiadott forintot a költség rovatban tartanak számon, és nem a befektetési oldalon. Befektetésben gondolkodni annyi, mint hosszú távú, messzetekintő, nemzeti érdekeket szem előtt tartani. Ez lenne az állam dolga az oktatásban.
A magyar állammal, ha oktatásról van szó, nemcsak az a baj, hogy pénze nincs, hanem ez ügyben terve sincs. Ha valami csoda folytán jó pénzzel megdobnánk a magyar oktatási rendszert, az bizony ablakon kidobott pénz lenne. Terv és parancsolóan meghatározott cél nélkül az egészet felemésztené a magyar tanügyi bürokrácia.
Láttuk, mi történt a felsőoktatásban tanulók létszámának megsokszorozásával. Egyetlen, ki nem mondott cél teljesült igazán: sikerült négy-öt évvel kitolni az első munkahelyüket keresők munkanélküliségének korhatárát. Ez nem baj. Jobb, mintha családjuk nyakán vagy az utcán töltötték volna ezt az időt. A baj azonban, hogy ez a tömegesítés, mely egy időben zajlott a felsőoktatás integrációjával, valójában a bürokrácia koncentrációját, a hibás – hallgatóilétszám-arányos – állami támogatási normatívával pedig veszélyesen nagy minőségromlást hozott a felsőoktatásban.
A magyar államháztartás és a magyar kincstár, óriási deficitje dacára, iszonyatosan tékozló intézmény. Nemzetstratégiai koncepció nélkül, kiszolgáltatva a mindennapi hatalmi, politikai küzdelmeknek, kénytelen megígérni minden igény kielégítését, és végül valójában oda ad, ahol nagyobb nyomást tudnak rá gyakorolni. S ez a nyomás, tudjuk, nem feltétlenül a racionalitás oldaláról, hanem többnyire erős lobbiktól, pártklientúráktól képtelen az önrendelkezésre.
Ettől van, hogy az állampolgár önrendelkezési képessége erősebb, mint az államé. Erre egy jellemző történetet szeretnék a közelmúltból elmondani. Amikor 1988-ban – egy ostoba állami intézkedés következtében – mindenki szabadon hozzájuthatott turistavalutájához, az okos magyar családok összeszedték magukat. Ahelyett, hogy egyenként elindultak volna Bécsbe, és csekélyke konvertibilis pénzüket Mikulás-csomagra, karácsonyfadíszekre vagy kubai rumra pazarolták volna, úgy határoztak, hogy egyesítik erejüket, és az összeadott pénzükből megvalósítják háztartási tervüket. Gorenje hűtőszekrényt, mosógépet vagy televíziót vettek. Mindez jó témákat adott a kabaréknak a röhögtetésre, de akik gondolkodtak, azoknak okot adott a tanulságok levonására is: az ember, ha szabadon dönthet, megtalálja a legésszerűbb megoldásokat. A Gorenje-vásárlás erről tanúskodott. A hosszú távú civil gondolkodásról.
A magyar államháztartás elvi alapját is ebből a bornírt civil tapasztalatból kellene – a hosszú távú érdekeket szem előtt tartva – megalkotni. Az állam ne a bazárban költse el a pénzét, hanem nemzetstratégiai szempontból sorsdöntő jelentőségű célokra. De amíg az állam láthatára a választási ciklusok pereméig terjed, addig nehéz elérni, hogy legyen ereje olyan távlati célok anyagi fedezetének megteremtéséhez, mint amennyi az egész oktatási rendszert átfogó fejlesztési programhoz kellene. Az oktatás ma annyit kap, amennyire az állam kényszerül. A kényszert ma az állami költségvetés elosztási rendszere és az érdekkijárók közötti dinamikus kapcsolat jelenti. Ebből a kényszer szabta kapcsolatból kiesik az iskola, mert gyenge az érdekérvényesítő képessége.
A magyar jövő és Magyarország európai helytállása, érvényesülése múlik azon, hogy létrejön-e olyan nemzeti alapú politikai erő, amely következetes államháztartási reformmal képes a mai redisztributív, újraelosztó költségvetési rendszert kiszabadítani a klientúraépítő, szavazatmaximalizáló kényszerek alól.
Magyarország esélye az iskola. Az iskola azonban csak akkor lehet nemzeti esélyteremtő intézmény, ha mögötte áll a nemzetstratégiai alapon működő állam. Ez az állam ma még nincs. Sürgető szükség létrehozni. Egy politikai küzdelmekkel, szociális szakadékokkal szétszabdalt országban az új alapokra helyezett köztársaság lehetne ez az intézmény, amely felülemelkedve az ellentéteken, kellő erővel tudna fontossági sorrendet tartani az ország szükségleteinek kielégítésében. Az ily módon alakított sorrendben előkelő helyen állna az iskola, az egész oktatási rendszer. Ez lenne az „emelkedő nemzet” emelője.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
