A washingtoni nagykövetség fura ura

Ezt a cikket egy több mint negyven éve az Egyesült Államokban élő, magyar kultúrával foglalkozó és a magyarság jó hírnevéért dolgozó amerikai magyar emberként írom.
Ebben az országban még ma is több százezer aktív, nemzetiségét büszkén valló amerikai magyar él, akikkel történelmünk során minden hazai kormány kialakította sajátos viszonyát. Ezt a viszonyt a mindenkori nagykövet személye testesíti meg, amelyet elsősorban az jellemez, hogy kiket hív meg, kiket választ tanácsadónak ebből a közösségből, legitim vezetőkkel vagy szervilis tolakodókkal, kiemelkedő, szuverén személyiségekkel vagy önjelöltekkel véteti körül magát. Ezek a döntések és a közösségek felé gyakorolt gesztusok egyértelművé teszik, hogyan tekint az adott kormány az itteni magyarságra. Volt olyan nagykövet, aki csak résre nyitotta előttük az ajtót; volt, aki sarkig kitárta, volt, aki mindent elkövetett, hogy megtudja, mit beszélnek, gondolnak az itteniek az otthoni helyzetről, politikusokról. Volt, aki csak bizonyos rétegekkel állt szóba, volt, aki mindenkivel kereste a kapcsolatot. A rendszerváltozást követően Simonyi András nagykövet elődei, eltérő mértékben ugyan, de mind igyekeztek barátkozni az itteni magyarokkal. Támogatták szervezeteiket, látogatták programjaikat.
Újkori történelmünk során azonban olyan még nem akadt, aki diktálni kívánta volna, mit kellene ennek a demokrácián nevelkedett közösségnek gondolnia Magyarországról, kulturális örökségünkről, történelmünkről, politikusainkról. Simonyi nagykövet az első ebben a sorban. Az alábbiakban tekintsük át ebben a témakörben washingtoni tevékenységének legfontosabb jellemzőit, személyiségének sajátosságait. Mindebből világosan ki fog rajzolódni, hogy a mostani nagykövet nem alkalmas erre a posztra, rossz munkát végez, sorozatosan megszégyeníti az itt élő magyarokat, tehetségtelen és megbízhatatlan diplomata.
Simonyi nagykövetről azt mondják munkatársai, hogy napóleoni karakter, és ezt így tapasztaljuk mi is. Mindenben ő dönt, nem tűr beleszólást semmilyen kérdésbe, nem hallgat meg véleményt, mindent jobban tud mindenkinél, nincs olyan szakterület, amelyben ne ő lenne a legjáratosabb. A széles körű tudás és a szigor fontos vezetői erények, de a despotizmus, minden beosztott és embertárs lenézése kisszerűségre vall, kivált, ha olyan sznobériával párosul, mint Simonyi esetében, aki magasabb rangú, számára fontos személyekkel legendásan nyájas és előzékeny, már azt is lehetett hallani, hogy alázatos. Ez a viselkedés kiegyensúlyozatlan személyiség benyomását kelti.
Számos alkalommal adta tanújelét annak, hogy az amerikai magyar kolóniákkal nem kíván kapcsolatot tartani, sőt mintha arra törekedne, hogy megossza, elsorvassza ezeket. Sok esetben mondja le – vagy ami még jellemzőbb, hagyja válasz nélkül – a közösségi eseményekre szóló felkéréseket. Látszólag természetesen „kiváló a kapcsolat” közte és a magyar közösségek között, erről azonban kizárólag az a néhány kiválasztott ember gondoskodik, akik hajlandók azt színlelni, hogy a nagykövet élvezi a magyar közösségek bizalmát. Őket felhasználva munkálkodik a nagykövet az amerikai magyar közösségi élet gyengítésén. Ezt az bizonyítja, hogy Simonyi nagykövet nem is szándékozik az amerikai magyarságot megismerni és azon dolgozni, hogy a még létező, élő és talán megmenthető csoportjait támogassa.
Simonyi nagykövet kétes hírnévre tett szert az itteni magyarság köreiben azzal is, hogy sohasem vagy csak nagy ritkán válaszol a hozzá intézett levelekre, a telefonhoz sem jön, és ebben a körben majdnem senkit nem hív vissza. Ha elvétve mégis akad olyan rendezvény, amelyet nem mond le az utolsó pillanatban, beszédének minden mondata önmagáról szól, bizonyítva világnézetét, ami minden esetben magából indul ki. Beszéde után rendszerint azonnal távozik, nagyon elfoglalt ember benyomását keltve, folyamatosan használva mobiltelefonját. Vajon hova siethet állandóan? Ha lenne legalább egy olyan esemény, amelyre az itteni magyarság is büszke, és az ő nevéhez fűződik, talán elnéznénk ezt a nagy sietséget, amellyel elhagyja azt a kevés rendezvényt, amelyet megtisztelt megjelenésével.
Simonyi nagykövet nevéhez fűződik a New York-i Magyar Kulturális Intézet ellehetetlenítése és az igazgató visszahívása, ami kizárólag meggondolatlan, öncélú politikai okokra vezethető vissza. Az intézet megalapítását még a Horn-kormány határozta el, és az Orbán-kormány idején valósult meg. Az intézet az eltelt három év alatt több mint 550 programot szervezett vagy támogatott politikamentesen, kizárólag szakmai szempontok szem előtt tartásával, a legszélesebb amerikai közönség és az amerikai magyarság elismerését egyaránt kiváltva. Háromévi sikeres működés után Simonyi nagykövet, politikai befolyásával visszaélve, a szemünk láttára felfüggesztette ennek az oly régen várt intézetnek a munkáját, annak ellenére, hogy a kulturális központ a nagykövetséget is bőségesen ellátta programmal. Mindez azért történhetett, mert a kulturális tárca nem volt elég erős ahhoz, hogy érdekeit megvédve szembeszegüljön Kovács László egyik legfontosabb csatlósával. A New York-i Magyar Kulturális Intézet bezárásával a nagykövet célja az is lehetett, hogy visszavonassa azt a kulturális támogatást, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az intézeten keresztül nyújtani kívánt, nemcsak az amerikai közönségnek, hanem az egyesült államokbeli magyarságnak is.
Egy-egy fogadás alkalmával semmi nem szerez Simonyi nagykövetnek kellemesebb perceket, mint egy önmaga által indítványozott szerény felkérés, hogy játsszon kedves gitárján néhány dallamot, ízelítőt adva arról a hősi korszakról, amikor maga is rockzenészként döntögette a kommunizmus falait. Itt kell emlékeztetnünk arra az elhíresült nyilatkozatra az amerikai és magyar sajtóban, amelyben Simonyi nagykövet azt sugallja, hogy a kommunizmust és a vasfüggönyt a rockzene és rockzenész fiatalok döntötték meg. Ezzel a médiakampánynyal próbálta a magyar történelmet meghamisítani. Aki elolvassa előadása szövegét, amelyet a clevelandi Rock ’n’ Roll Hall of Fame and Museumban tartott, csak szégyenkezhet az együgyű, személyes, nem nagykövethez illő előadáson. A nagykövet zártkörű, nagyszabású házi rockkoncertet is szervezett a nagykövetségen arra gondolva talán, hogy ez majd bővítheti Magyarország diplomáciai lehetőségeit. Mi, amerikai magyarok ezt a szervezést is egy diplomáciai balfogásnak gondoljuk. Hiszen mi nem azt szeretnénk, ha arról ismernének meg az amerikai diplomaták, hogy olyan jól játsszuk a rockzenét, mint esetleg az itt élő sztárok, hanem inkább nemzeti kultúránkról ismerjenek meg, amely különösen klasszikus és népi zenénkben nyilvánul meg. Ezek a példák is bizonyítják Simonyi nagykövet kultúránk iránti tudatlanságát és azt, hogy az általa elképzelt magyar nemzeti identitás számunkra torz és megszégyenítő.
Uralkodó jellemének nem felelt meg az a rezidencia, amely eddig minden washingtoni nagykövet otthonául szolgált. Több millió dolláros beruházás eredményeként elkészült az új, minden luxusigényt kielégítő nagyköveti lakosztály, amelyhez természetesen személyzet is tartozik. Ám a személyzet nem magyar, az nem elég előkelő vagy talán nem annyira megbízható, ezért egzotikus, Fülöp-szigeteki, gyér angoltudású személyzet szorgoskodik Simonyi nagykövet körül.
Simonyi András interneten található önéletrajza nagyvonalúan átlép bizonyos korszakokat, olyanokat, amelyekről manapság csak szűkebb, elvtársiasabb körökben illik nosztalgikusan megemlékezni.
A nagykövet „legendás” szervező. Hiller kulturális miniszter urat nevetségessé téve egy megemlékezés alkalmával sikerült összetoborozni – jobb híján – a főkonzulátus és a nagykövetség személyzetéből egy tízfős közönséget a New York-i Kossuth-szoborhoz, ahol a miniszter „fontos” beszédet mondott. Ugyancsak Hiller minisztert csapták be azzal, hogy történelmi jelentőségű okiratot fog aláírni, amelyben a magyar állam támogatásáról biztosítja azokat az amerikai egyházi iskolákat, amelyekben magyar nyelvet oktatnak. Sajnos ilyen iskola nem létezik, csak Simonyi nagykövet képzeletében. (Magyar nyelvet ebben az országban néhány egyetemen, hét végi magyar iskolákban, cserkészetben, valamint magánúton oktatnak.) Az összehívott egyházi méltóságok sorában olyan közéleti ember is szerepelt, aki sem magyarul nem tanít, sem nem egyházi személyiség. Vajon hogyan került a derék közösségi vezető a katolikus, a református és a zsidó közösségek megilletődött vezetőinek körébe? Sőt a ceremóniára nem átallották Hevesi urat, New York komoly tiszteletnek örvendő számvevőjét is elhívni, hogy statisztáljon a hamis ünnepi beszédekhez, pohárköszöntőkhöz. Annak ellenére, hogy Simonyi nagykövet hosszan méltatta, a beszédekből világos volt, hogy senki nem tudta, miről szól az okirat, amelyet aláír. Egyébként sokan várjuk kíváncsian, mi lett a folytatása eme „történelmi jelentőségű” dokumentum aláírásának. Mi módon támogatnak kik és kicsodát?
Szinte szemérmetlen, hogy Simonyi nagykövet a maga érdemének tekinti Medgyessy miniszterelnök Bush elnöknél tett második látogatását. Bush elnök minden szövetséges ország miniszterelnökével találkozni akart, a látogatást a Fehér Ház kezdeményezte, annak bizonyítékaként, hogy Amerika nem egyedül harcol az iraki háborúban. A kimondottan az Egyesült Államok politikai céljait szolgáló látogatás – bárki lett is volna a nagykövet – megtörtént volna. Megjegyzendő, hogy komoly tárgyalásra a két fél között nem került sor.
A nagykövet által vezetett miniszterelnöki látogatás katasztrofálisan volt megszervezve, és mutatta az akkori kormány, valamint a nagykövet véleményét az amerikai magyarságról. Például Simonyi tanácsára Medgyessy meglátogatta Jimmy Ramone-t, a punk-rock világ egyik kiválóságát, akiről köztudomású, hogy anarchista és kábítószerfüggő korszakot és világot jelképezett zenéjével, és történetesen magyar származású. Miniszterelnökünket azonban nem hozta össze a magyar közösségekkel vagy azok vezetőivel, mindössze a manhattani Hungarian Network néhány tagjával és más meghívott személyekkel, akik csak a New York-i Horváth főkonzul és Simonyi nagykövet szemében reprezentálják az Amerikában élő magyarságot.
Simonyi nagykövet a felvidéki és az erdélyi autentikus magyar zenét és táncokat bemutató előadásokat nem látogatta. Mint nagykövet, minden hasonló alkalmat meg kellett volna ragadnia, hogy az amerikai közönség előtt hangsúlyozza, kulturális örökségünknek integráns része az elszakított területek magyarságának köszönhetően maradt a mai napig is életben. Nem tanúsított érdeklődést az Egyesült Államok-szerte nagy sikerrel bemutatott Gypsy Spirit táncjátek előadásai iránt sem, pedig ennek politikai üzenete rendkívül fontos volt.
Az október elején megjelent cikkekben hallhattuk, hogy a nagykövet igyekszik még a jó eredményeket elérő amerikai magyar lobbiszervezetek munkáját is megtorpedózni. Ilyen felháborító viselkedésre szinte még a rendszerváltozás előtti diplomaták idejében sem volt példa.
A magamfajta amerikai magyar szemszögéből nézve világosnak látszik tehát, hogy Simonyi nagykövet vagy céltudatos, vagy ügyetlen működésével, a fent említett hibák sorozatának elkövetésével az amerikai magyarságot bomlasztja, és annak jövőjét sorvasztja. Nem tudunk olyan eredményt megnevezni, amely Simonyi nagykövet kiküldetése óta jó és hasznos munkáját bizonyítaná. Ezek után szeretnénk köztudomásra hozni, hogy úgy látjuk: Simonyi András alkalmatlan a nagyköveti pozíció betöltésére.

A szerző az Amerikai Magyar Népművészeti Központ igazgatója, Bogotá, New Jersey