Ami összeköt, és ami szétválaszt

Hamis szembeállítások és téves ítéletek foglyává vált az európai–amerikai kultúra. Fölébe kerekedett a többi kultúrának, amire különböző válaszok érkeztek: a távol-keleti kultúrák inkább befogadták a nyugati globalizáció hatásait, megpróbálnak együtt élni vele, míg az iszlám kultúra nagy részében többnyire elutasítják, harcolnak ellene; az afrikai kultúrák pedig elszenvedik. A nyugati civilizáció erkölcsi érvekkel támasztja alá, miért magasabb rendű a keresztény alapú, modern kultúra a többinél. Emberi jogokra, haladásra, jólétre, technikára, felvilágosultságra, demokráciára, toleranciára, a liberalizmus szükségességére hivatkozik. Az európai–amerikai kultúra egyetemessé válásának vagyunk a tanúi – a globalizációnak ez a kulturális tartalma. Pedig kultúránk belső hasadásokat mutat, amelyek egyre durvább politikai megnyilvánulásokhoz vezetnek, mintha egy második schizma felé haladna az európai–amerikai civilizáció, de ezúttal a világi kultúrán belül. A második világháború után még nem volt példa akkora szembenállásra az Egyesült Államok és az európai országok között, mint az elmúlt pár évben.

A hit és a ráció ellentéte

A vita mélyén morális és kulturális különbségek fogalmazódnak meg: Európa – amerikai szemmel – döntésképtelen, burzsoágyűlölő, irigységelvű, sznob és képmutató; Amerika – európai szemmel – arrogáns, önző, műveletlen és gőgös. A belső szakadás másik jele, hogy a demokratikus politikai kultúra kettéhasadni látszik. Az egyik oldalon azok állnak, akik szerint az európai kultúra jó úton jár, a gyökereknek nincs jelentősége, a tegnap sérelmeit ne szaggassuk fel emlékezéssel, kezdjük az életet mindennap elölről, mert ettől vagyunk „modernek”, márpedig aki modern, az egyben jó és igazságos is. A másik oldalon állók a modern világ egyre több rossz vonását fedezik fel és az európai–amerikai modern kultúrát igyekeznek visszavezetni a gyökereihez: a klasszikus jó és szép fogalmaihoz, a hagyományos bölcsességhez, a hit erejéhez és a közösségi erények – összetartozás, együttérzés, segítőkészség – gyakorlásával az egyént megtartó erkölcsi kötelékekhez. Ebből a szembenállásból alakult ki az a liberális felfogás, miszerint az európai–amerikai politikai kultúra két oldalának egyikén azok állnak, akik nemzetről beszélnek demokrácia helyett, az érzelmeket és a hitet erőltetik a racionális gondolkodás rovására, az akaratot elébe helyezik az ítélőképességnek, a szimbólumokat az érdekeknek, a megváltást a pragmatikus döntéseknek. Ezek a szembeállítások hamisak, mert feltételezik, hogy az ember két teljesen különböző tulajdonságkészletből áll, amelynek nincs semmi köze egymáshoz. Mintha az emberben volna egy „hitközpont” és egy „gondolkodóközpont”. A hitnek nem a racionalitás az ellentéte, hanem a hitetlenség. Ezért hamis a hitet a racionalitással szembeállítani.

A morális többség

A hit és racionalitás harca nem a modern világ találmánya, hanem az európai kultúra hajtóereje. Korábban – a XVI–XVII. század előtt – hit és racionalitás között harcos egyensúly volt az európai kultúrában. A modernség ezt az egyensúlyt az észre hivatkozva lerombolta. Mára azonban kifulladt az a felvilágosodás egyik – francia – fajtájából induló liberális offenzíva, amely az észt mindenek fölé helyezte. Ha a modern liberális politika csupa ésszerűség volna, akkor már rég a Paradicsomban élnénk, pardon, ott azért mégsem, mert az ésszerűen nem bizonyítható. Az ésszerű nem érzelemmenteset jelent, hanem az okok lépcsőzetes megértését; az érzelmi megközelítés pedig lehet ugyanolyan logikus és következetes, mint az ésszerű, mi több, jó és hasznos.
A legutóbbi egyesült államokbeli választás megmutatta, hogy a belső törésvonal erkölcsi értékek mentén halad és nem az adózás, a gazdasági deficit, de még csak nem is a terrorizmus mentén. Bush folyton azt hangsúlyozta, hogy a választás tétje azon „értékek” megőrzése, amelyek naggyá tették ezt az országot. Egy olyan kultúrát hangsúlyozott, amelyben „minden egyes személy számít”, s amelyben a társadalom alapja a házasság és a család. Minden ebből folyik. Azok nyolcvan százaléka, akiknek az erkölcsi kérdések fontosak voltak, Bushra szavaztak. Az Egyesült Államokban sokáig működött a „morális többség” néven ismert keresztény erkölcsöt hirdető politikai lobbicsoport (1979–1989), amely nagyban elősegítette az erkölcsi kérdések előtérbe kerülését, az amerikai társadalom vallási gyökereinek a megőrzését, napi politikai kérdésekben való megjelenítését.
Morális többség minden társadalomban megtalálható. A baj éppen az, hogy – gyakran liberális alapról – ezt a morális többséget igyekeznek befeketíteni, türelmetlennek beállítani, elnyomónak és a politikai zsarnokság ősforrásának tekinteni. A mai liberálisok szemszögéből az a tét, hogy sikerül-e a társadalmakat annyira széttördelni, individualizálni, hogy semmilyen látható többség ne kerülhessen morális fölénybe. Mintha az erkölcsi alapú közösségépítés eleve antiliberális volna. Pedig minden országban létezik más és más kulturális és politikai tartalommal bíró morális többség – e nélkül nincs semmi, ami összetartaná az adott közösséget. Az amerikai valláserkölcsi alapú és bizakodó (a morális többség mozgalmának voltak demokrata hívei is), a magyar döntően hitetlen, bizalmatlan és könnyen tagadó. A csalódott idealisták lesznek ilyenek. Ez az egyik oka annak, hogy a mindenkori ellenzék Magyarországon viszonylag könnyű helyzetben van, csak rá kell mutatnia, hogy minden mennyire rossz és kilátástalan. Van azonban két további vonása is a magyar morális többségnek. Megbocsát sok emberi gyengeséget, kivéve a fényűzést és a közösség hátán való meggazdagodást. Tetszik vagy sem, ennek kialakulásában is Kádár Jánosnak volt nagy szerepe. Sok bűne volt a kommunista diktátornak, de puritánsága miatt sokan kedvelték. Azt is nehezen viseljük, ha valakinek erős látomása van a jövőről és akarata a végrehajtáshoz.

A szocializmus válfajai

Egy tekintélyek nélküli, alattvalói politikai kultúrában az ilyen vezetőt nem szokták szeretni. Tekintélyek hiányában a magyar közösséget elsősorban az identitása tartja össze, az, hogy tudjuk, kik vagyunk, honnan jövünk és mik az erényeink. Büszkék, dolgosak és befogadók vagyunk. A magyar morális többség indulatos, kevésbé mérlegelő; bátrak vagyunk és naivak; lelkesedők és gyorsan csüggedők. Az érdemet tekintjük a jutalmazás egyetlen jogos forrásának, ezért berzenkedünk a mesterséges egyenlősítés politikájától.
A magyar morális többség antikommunista, ez ugyanolyan egyesítő erő, mint Amerikában a vallás. Az antikommunizmus elsősorban nem személyek és életutak megbélyegzését jelenti, hanem egy gondolkodásmódot. A magyar morális többség nem feltétlenül tudatos, antikommunizmusa nem ideologikus jellegű. Egyszerűen a középutat választja, mert hisz a józan ész erejében. A közép tisztelete azért is fontos, mert bárki számára elérhető, nem számít, ki, mi volt korábban: a dolgos embernek nincs ideológiai színe.
Mivel a nagy és a kis dolgok is a lélekben kezdődnek, felemelkedésünk záloga lelki természetű, nem anyagi. Amíg ezt nem értjük meg, addig soha semmilyen politikai osztogatás nem lesz elegendő, az irigység miatt mindig lesz olyan szomszédunk, akinek több jutott.
Szabadságérzetünk egyik fontos része a nemzetállamhoz való ragaszkodásunk. A nemzetállam ellenfeleinek van egy dogmává rögzült érve, miszerint a XX. század borzalmaiért a nemzetállam volt a felelős. Ez tévedés. Nem a nemzetállam, hanem a szocializmus megannyi válfaja, összeállva hol a történelem ún. tudományos szemléletével, hol a fajelmélettel, felelős a háborúkért és a bűnökért. Ahogy a XIX. századot a liberalizmus uralta, a XX. századot a szocializmus két fő változata, a kommunista szocializmus és a nemzetiszocializmus. Ma is a szocializmus nem tudatosított illúziói fertőzik a gondolkodásunkat. Elsősorban a központi elosztás mindenhatósága. A szocializmusnak a liberalizmus válsága nyitott utat. Mind a két szocializmus szabadság helyett az egy irányban való végtelen menetelést követelte meg, még a magánéletet is kollektivizálta, szétrombolva a természetes közösségeket, a valahová tartozás természetes vágyával visszaélve a kiszolgáltatottsághoz vezető gyökértelenséget erőltette. Nehéz az út innen a testi-lelki szabadság visszanyeréséhez, mert a mai liberalizmus inkább akar hasonulni a szocialista illúzió követelményeihez, semmint eredeti elveihez. Az állam korlátozása helyett jóléti államról beszél, az önkényes beavatkozás elutasítását fölváltotta a felvilágosult ész beavatkozása, a joguralmat viszonylagosnak tekinti, az egyén saját sorsáért viselt felelősség hangsúlyozását elhanyagolja, inkább felmentést fabrikál az egyén számára, minthogy e felelősség tudatosítására nevelne.

Nemzetállami álcában

A legrombolóbb hatását a természetes közösségek szétverésében fejtette ki a szocializmus. A még jobb vagy tökéletes közösségek nevében az egyént megfosztották a természetes szabadságától, a családot felforgatták a nők munkába állításával és „a társadalmi nevelés” eszméjének a normává emelésével, a baráti közösségeket politikai felügyelet alá helyezték, a szakmai és egyéb közösségek érdekvédelmét központosították, az irigységet pedig a politikai kultúra meghatározó elemévé tették. Marx szerint mindaddig boldogan él az ember a házában, amíg nem épül mellé egy nagyobb, utána viszont kicsinek és kényelmetlennek fogja találni a sajátját. Nem véletlen, hogy a kommunisták a magántulajdonban találták meg minden baj okát. Ezért törpül el minden más a magántulajdon felszámolásának kommunista programja mellett, aminek a közösségi, anyagi és lelki következményeit nagyon nehéz jóvátenni. Nem a nemzetállam mint politikai közösség a felelős sem az imperialista terjeszkedésért, sem a sovinizmusért, sem a nacionalizmusért. Terjeszkedő háborúk mindig is voltak, más népek megvetésének gyakorlata sem a nemzetállammal kezdődött. Ezzel szemben az univerzalizmusra törekvő eszmék – a francia észjog, a marxi osztály nélküli társadalom, a liberális világállam – a nemzetállamba beköltözve, azt felhasználva, annak álarcába bújva néhány kísérletet hajtottak végre az elmúlt kétszáz évben, amelynek során a nemzetállamot föl akarták számolni.

Az ideológiai vakság átka

Ma némelyek szemében a nemzetállam a nacionalizmus és az etnikai megkülönböztetés alapja, mintha volnának nem nemzetállamok is, amelyek ellenpróbaként működnek. Mivel ilyenek nincsenek, minden politikai jónak és rossznak a nemzetállam a forrása. Ez viszont azt jelenti, hogy a nemzetállam ellenfelei valamilyen elképzeltből indulnak ki. De tisztességes-e és igazolható-e a létezőt egy elvont, képzelt, utópikus normának alárendelni? Megtehető, de csak akkor, ha az elvont norma kiállja a politikai bölcselet próbáját: ez az a pont, ahol kiderül, a világállam és hasonló elképzelések ésszerűen nem igazolhatók, csupán vágyakról és ábrándokról van szó. Igazából az állammal, s nem a nemzettel van bajuk a bírálóknak. A nemzetállam ellenfelei valójában anarchisták, akik a nemzetállamot csupán az eleve rossz állam egyik fajtájának tekintik. A nemzetállamot felelőssé tenni minden politikai rosszért az intellektuális tisztességtelenség és a gondolattalanság megnyilvánulása.
Szétroncsolt közösségeink hiányában lassan alig van valami, ami összetartaná a politikai közösségünket. A megosztásnak minden politikai színezetben vannak avatott mesterei, de a fő ok a szocialista gyökerű irigységkultúra táplálása. Ez a fajta megosztás sunyin, kevésbé látható módon van jelen, a hatást tervezi meg, nem a mondandót. Eszközük még a bűnbakképzés, ördöggyártás, a politikai ellenfél valóságos, emberi mivoltától való megfosztása. Ezzel szemben a jobboldali sértegetők direkten, nyíltan, „ide lőjetek” indulattal szólnak, meggyőződésük a kommunistaellenességükből fakad. Alig van kapcsolódási pont, ahol egyáltalán valamilyen kommunikáció kialakulhatna. Nem perdöntő, de hova vezet az, ha van olyan könyvtár Budapesten, amely nem járatja még a Magyar Nemzetet sem? Ha ez a szemlélet behatol az üzleti, akadémiai és művészeti életbe, akkor itt valami végzetes készülődik. Vajon érdemes ideológiai vakság miatt fölszámolni mindent, ami valamikor összekötött? Vajon érdemes a nemzetet föláldozni pár ezer ember önző érdekeiért, túlélési ösztöne miatt? Akik miatt 1989 inkább megoszt, mint összefűz? Akiknek elemi érdeke a nemzet megosztása? Akik a jobboldallal mint ördöggel riogatnak? A posztkommunista országokban mindenütt hasonló folyamatok zajlanak a volt Jugoszláviától kezdve Lengyelországon át Ukrajnáig. Minél élesebb a konfliktus, annál nyilvánvalóbb, hogy kinek áll érdekében a nemzetek megosztása. Ez nem a nyugati típusú kettéhasadás, de része annak. A demokratikus berendezkedések egyelőre ellenállnak. Megsebzett nemzeti identitásunk még fenntartja közös létezésünk. De ha nem alakul ki egy minimális morális konszenzus arról, hogy mi a nemzetpolitikánk tartalma, kik alkossák a politikai elitet, mi a nemzeti érdek, mi igazolja a tulajdont, s hogyan osszuk el a javainkat, akkor a demokrácia egy idő után nem lesz kellő politikai szervező erő. Győz az irigységkultúra, az egymás meggyőzésére tett kísérletek eleve kudarcra lesznek ítélve, intézményeink fokozatosan működésképtelenné válnak – lassan két nemzetté hasadunk.
Az idő, úgy tűnik, egyelőre nem nekünk dolgozik.