Az elnök mosolya

Mondta és mosolygott. Tizenöt éven át. Másfél évtizednyit boldogította az istenadtát, nagygyűléseken, a parlamentben, a tévében – mondta és mosolygott. Az elnöknek olyan mosolya volt, amely az egyik fültől a másikig ér. Ilyen az elnök mosolya, ezzel traktálta az istenadtát, ha kellett, ha nem. Inkább nem kellett volna, de ezt senki sem kérdezte meg az istenadtától, csak kapta az elnöki mosolyt és hozzá a szöveget meg egyebeket. Mert az elnöki mosollyal mindig kapott valamit. Már úgy volt vele, hogy amikor jött a mosolyt, reflexből elkapta a fejét, nehogy találjon. De talált. Mindig. Először akkor láthatta az istenadta az elnöki mosolyt, amikor a hazafiak élén betört az elnök
a televízióba, amely direktben közvetítette a forradalmasdit. Amit akkor, nyolcvankilenc decemberében játszottak a nagyfiúk. Akik azt hitték, hogy igazi, de nem volt az, csak később derült ki róla. Hogy nem igazi. A forradalom. De akkor nagyon hatásos volt, amikor az elnök elmosolyodott, és azt mondta: „Elvtársak!” Erre a fiúk hurrogni kezdtek, hogy ők nem elvtársak, meg a nép sem az, mindnyájuknak elegük volt az elvtársozásból meg az elvtársakból is, most már urak akarnak lenni, a maguk urai. Az elnök erre szemrebbenés nélkül így szólt: „Polgártársak!” És neki lett igaza. És tovább mosolygott, erre kinevezték elnöknek. Államelnöknek. Iliescu polgártársat. Aki nyomban esküt tett a Bibliára, hogy hűséggel szolgálja a népet, s a többi, és hányta magára a keresztet, mint a záporeső, és amikor megkérdezték tőle, hogy istenfélő-e, akkor azt mondta, inkább szabad gondolkodó. Mondta, és mosolygott. És erre másodszor is megválasztották, hátha elmegy a jókedve. De annyira nem ment el neki, hogy harmadszor is jelöltette magát. Az alkotmány ellenére. Amelyben az vagyon írva, hogy egy halandó legfeljebb kétszer lehet államelnök. De nem ő – mondta, és mosolygott. Erre fel harmadszor is megválasztották, mert ilyen a nép, mindig beveszi, ha mosolyognak neki. Egy ilyen rosszul választós – na, mindegy. Ezután az elnök bányászokkal verette szét az ellenzékieket, úgy egyáltalán a bukarestieket, elsősorban azokat, akik szemüveget viseltek, mert azok lehetnek – uram bocsá’ – értelmiségiek is, és azokat nagyon nem szerette. És még a magyarokat sem szerette az elnök, s amikor azok gyertyás-fáklyás, néma tüntetésen visszakövetelték a Bolyai líceumot, akkor őket is megverette. Nem a bányászokkal, hanem a Görgény-völgyéből való botos, fejszenyeles legényekkel, akiket előzőleg gondosan leitattak. És akkor az elnök – a magyar veszély miatt – újra aktivizálta a Securitate nevű bűnszövetkezetet, amely ezentúl minden rémséget elkövet a bányászok és a Görgény-völgyiek és más verőlegények helyett. És az elnök nevében, aki mosolyog, és magyaráz. Megmagyaráz. Azt is megmagyarázza, hogyan nem volt Romániában zsidóüldözés, amikor pedig Carp is megírta, hogy volt. És a nagyromán kis führerrel, Vadim Tudorral együtt ünnepli a bölcs, zsidómentő Antonescu marsallt, akit a történelmi igazságtétel eltévedt golyója fejbe talált, háborús bűnösként. Amikor azonban a Nagytesó leszól, hogy álljon meg a gyászmenet (lehet, hogy nem pont így), akkor az elnök elmosolyodik, és alakít egy holokausztkivizsgáló bizottságot, élén Elie Wiesel Nobel-díjas íróval, aki nem érte meg, hogy Ceausescu elárverezze, ahogyan tette több tízezer zsidóval, hanem a háború után haza se jött a szelídgesztenyét termő máramarosi tájakra. Mondom, az elnök mosolygott még akkor is, amikor végleg el kellett búcsúznia a Cotroceni Palotától, ahol öreg éveit tengette. De még egy utolsó gesztusként a legnagyobb román állami kitüntetésben részesítette Elie Wieselt. És Vadim Tudort ugyancsak, aki időközben meggondolta magát, és nem gyalázza a zsidókat, csak a magyarokat. Vadim az elnöknek megér egy kitüntetést, sőt a legnagyobbat. A Nobel-díjas író természetesen visszautasította a díjat, Vadim természetesen nem utasította vissza, az elnök pedig mosolyog. És még egyszer, utoljára elnöki rendelettel megkegyelmez több bűnözőnek (a tűzparancsot adó temesvári rendőrparancsnok-helyettesnek, a korrupt bírónőnek stb.), hogy végül leróhassa háláját Miron Cozma bányászvezér főlumpennek és banditának, aki elvégezte neki a piszkos munkát: a proletariátus nevében háromszor is rendet vert Bukarestben. Igaz, hogy az országos felháborodás miatt egy nappal később vissza kellett vonni a kegyelmi rendeletet, de ettől az elnök még szélesebben mosolyog. Mert Cozma is láthatja, hogy ő megtett mindent, de hát – hálátlanok a népek… Mondja az elnök és mosolyog. Egyre szélesebben. Hiszen vár rá a pártelnöki bársonyszék – de lehet, hogy csak amolyan dizájnos –, amit rövidesen elfoglal, és a szenátori bársonyszék is, és ő, mint a mesében, boldogan (túl)él, míg meg nem halunk.

A szerző a kolozsvári Szabadság című lap alapító főszerkesztője, nyugdíjas újságíró