Meglepő, hogy egy kívülálló a partvonalról beszél bele két kiváló közgazdász vitájába. Mégis vállalom az esetleges tévedések kockázatát, mert a globalizáció és a vele szorosan összefüggő fenntartható fejlődés gondolatköre mindnyájunkat, sőt gyermekeinket és unokáinkat is érinti. Cséfalvay Zoltán minapi esszéjében (MN, 2004. december 14.) nem kíméli vitapartnerét, a „tévhiteket hirdető” Bogár Lászlót, aki új rendszerváltásról írt a Magyar Nemzet 2004. december 4-i számában. Miközben a szemére veti, hogy összeesküvés-elméleteket gyárt, hitet tesz a globális technológia mindenhatósága mellett, és terméketlennek tartja a kapitalizmus bírálatát, ehelyett a konkrét problémákra keresné a választ. Ezzel mélységesen egyetértek, ugyanakkor döntő jelentőségűnek tartom, hogy a rövid távú gazdasági programok egy távlatos jövőképből induljanak ki, mert ha egy hajón nem látják a világítótornyot, megeshet, hogy a tengerészek körbe-körbe vitorláznak, netán zátonyra is futnak.
Bogár bizony megsért néhány tabut, és bőven kiérdemli a „politikailag nem korrekt” jelzőt, de van rá jó oka. Megkritizált cikkeiből és korábbi munkáiból kiderül, hogy főleg két dolog, az erőforrások soha nem látott koncentrációja és a környezet állapota miatt aggódik. Mindkettő globális jelenség, és ugyan meggyőződésem, hogy a globalizáció sem nem jó, sem nem rossz, hanem egyszerűen kikerülhetetlen valóság, egyúttal azonban számos veszély forrása is. Ha globális a világ, globálisak a feszültségek is, melyeket nem annyira a Heller Ágnes által hangoztatott irigység, mint inkább a túlélés vágya gerjeszt a fejlődő világ éhhalállal küzdő százmilliói, akárcsak a fejlett Észak leszakadó rétegeiben is.
Alvin Toffler már húsz éve hirdeti, hogy a globális világ hatalmi harcaiban az erőszak és a tőke helyét egyre inkább a tudás, az információ veszi át, ez viszont korábban soha nem látott mértékben koncentrálódik. A globális központokban és az ide kapcsolódó hálózatokban több tudás halmozódik fel, mint amennyit korábban az egész emberiség mondhatott magáénak. Szemben a néhány millió szerencsefiával, a leszakadó milliárdok nem is álmodhatnak arról, hogy belátható időn belül jelentős mértékben részesülhetnek ebből a szellemi potenciálból. A tudás és az anyagi javak elosztásában észlelhető különbségek egyre nőnek. Míg 1960-ban a világ leggazdagabb és legszegényebb ötödének az átlagos jövedelme 30:1 arányban állt egymással, ez az arány 1990-re 60:1-re, 1995-re pedig 74:1-re nőtt. A 225 leggazdagabb ember vagyona éppen annyi, mint 2,5 milliárd (!) szegény egyéves teljes nemzeti jövedelme.
A világ felelős vezetői nem tesznek meg mindent az egyre bővülő környezetpusztulás megakadályozására. Ma már kevesen vannak, akik nem látják bizonyítottnak a globális felmelegedés és a fosszilis tüzelőanyagok elégetése miatt a légkörbe jutó szén-dioxid növekvő mennyisége közötti kapcsolatot. Olvad a jég a sarkokon, egyre szélsőségesebbé válik az időjárás. Még nem jegyeztek fel olyan esetet, hogy az Egyesült Államok délkeleti partjain három héten belül négy hurrikán pusztított volna, mint ez idén szeptemberben történt. A Magas-Tátrában dúló orkán által letarolt fenyvesek látványához csak egy volt fogható: a néhány évvel ezelőtti, hasonló eredetű erdőpusztulás Svájcban.
Nem gyógyír a globális bajokra a technológia sem, egyszerűen azért, mert az új találmányok új igényeket gerjesztenek. A világgazdaság olyan, mint a bicikli, ha nem halad, eldől. Állandóan növelni kell a fogyasztást, rafinált reklámokkal kell felkelteni az igényeket minden eladható áru iránt, mert ha nincs növekedés, nincs profit, nincs piac, nincs semmi. Az olajár robbanása a hetvenes évek elején nagyban hozzájárult az energiatakarékos autók elterjedéséhez, de hiába javultak a fajlagos mutatók, lényegesen több gépkocsit adtak el, így a világ kőolajfogyasztása átmeneti stagnálás után ugyanolyan ütemben nőtt, mint korábban. Az új technológia terjedése lassú, az anyag- és energiafelhasználás növekedése gyors, és ezen nem segít az sem, hogy egységnyi termék előállításához ma jóval kevesebb anyagot és energiát használunk fel, mint korábban. Joggal tették fel a kérdést pár éve Tokióban a világ nyolcvan tudományos akadémiája által rendezett konferencián: van-e esély a sima átmenetre egy fenntartható világba, melyben már kilencmilliárd ember fog élni és fogyasztani?
Lenne persze megoldás, amelyet leírni végtelenül egyszerű, megvalósítása azonban ma utópiának számít. Az ökoszociális piacgazdaság gondolata nem új, mindössze azt jelenti, hogy az áruk ésszerű megtermelésére legalkalmasabb intézményt, a piaci versenyt a szociális gondoskodás és a környezet szempontjainak megfelelően korlátozni kell. A szociális gondolatot még Ludwig Erhard német kancellár vetette fel a politika szintjén hangoztatva, hogy azokkal is törődni kell, akik nem képesek versenyezni. Ez a felelősség ma már globális, és ha eleve leírjuk a szegények, az öregek, betegek és szociálisan hátrányos helyzetű rétegek milliárdjait (globális viszonylatban), illetve millióit (hazai viszonylatban), csúfos bukásra ítéltetünk. A fizika törvényei szerint ha egy zárt tartályban akadály nélkül növeljük a hőmérsékletet, az előbb-utóbb felrobban, mert nincs az a vastag burok, amely elbírná a növekvő nyomást, de nincs biztonsági szelep sem, amely levezethetné a feszültséget.
A globális környezeti problémák kezelhetőbbek lennének, ha az áruk árába beszámítanánk az előállításuk érdekében felhasznált (értsd: tönkretett) környezeti javakat is. A pénz beszél: ha valódi értékükön kellene megfizetni az elszennyezett levegőért, vízért, az elpusztított erdőért és talajért, mindjárt takarékosabban bánnánk velük. A ma már státusszimbólummá váló anyag- és energiafaló autók, villák, motorcsónakok és magánrepülőgépek utáni vágy helyett többet foglalkozhatnánk egymással, luxuscikkek helyett sok barátot szerezhetnénk, akikkel a nyaralás is kellemesebb a Bükkben, mint Bali szigetén. A megoldás tehát végtelenül egyszerű, „csak” változtatni kell a fogyasztási szokásainkon. Adja Isten, hogy erre fokozatosan ébredjünk rá, és ne egy globális katasztrófa okozta sokk miatt.
A szerző a Professzorok Batthyány Köre elnöke
Bogár László vitaindító cikkéhez (Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni, 2004. december 4.) eddig hozzászóltak: Cséfalvay Zoltán: Kuruzslók évadja (2004. december 14.); Krómer István: A láthatatlan kéz, s ami mozgatja (2004. december 21.); Pokol Béla: Globalizáció és globális uralmi rend (2004. december 21.).
