Megkésett levél egy fiatal pályatársam karácsonyfája alá

Legalább ötféle föladatot, apróbb és nagyobb ügyet kellene egyidejűleg megoldanom a mai napon. Megírnom egy háromoldalas könyvelőszót, megválaszolnom egy Erdélyből érkezett panaszkodó levelet, fölkészülnöm a holnap délelőtti rádiós beszélgetésre, átugrani Csillaghegyre a háziorvosunkhoz, fölíratni az elhagyhatatlan gyógyszereket. s elolvasni egy fiatal szerző Kantról írt drámáját, mert a türelmi idő, amelyet kértem tőle, holnap jár le.
Vajon melyikkel kezdjem?
Mindegyik intéznivalómmal kapcsolatosan eszembe jut egy-egy mondat, ötlet, megoldási javaslat, ami fölvillanyoz, de csak annyira, mint gyerekkoromban azok a padláson támadt zörejek, amelyeket vagy az egerek, vagy a nyugtalanul alvó galambok csaptak. Kissé bele is andalodom a részletek csapongásába.
Közben arra eszmélek, hogy önfeledten bámulom a két, ajándékba kapott hegyemet: a hárompúpú Nagy-Kevélyt és a vele szemben napozó Kis-Kevélyt.
Egész nyáron itt magasodtak az ablakom előtt, de valahogy átnéztem rajtuk. De most, a november eleji napsütésben kikerülhetetlenek. Még csak bárányfelhő sincs fölöttük. A hegy nekem sokáig a Vértes volt. Szőlőivel, erdeivel, mészkőszikláival. Szülőföldem határát úgy zárta le észak felé, mint egy várfal. Nekem ez nagyon tetszett. Soha egyetlen pillanatig se gondoltam, hogy nekem át kellene mennem rajta, s megnéznem a másik oldalát is. Sőt mivel egykorúnak éreztem vele magamat, az se jutott eszembe, hogy túlél majd engem.
A novemberi napsütésben nyújtózkodó Nagy-Kevélyről viszont most erre gondolok, akaratlanul is. De rögtön elszégyellem magam. Micsoda buta önzés és rövidlátás! Ha másért nem, szakmai becsvágyból kellene örülnöm a ténynek, lám-lám, sejthetek valamit abból, hogy miféle dolog is az a halhatatlanság.
Épp a napokban hallottam egy fölújított, ősrégészeti pletykát a Nagy-Kevélyről, de csak fél füllel. A pletyka arról szól, hogy Óbuda egykor nem ott volt, mint ahol most van, hanem itt volt valahol a Nagy-Kevély tövében. És hogy föltehetőleg Árpád fejedelmet is itt temették el. Bevallom, hogy erre a puszta föltételezésre is nagyot dobbant a szívem, jelezve, hogy a történelem titkai éppolyan titkok, mint az eleven létezésé, s továbbá azt is, hogy a halhatatlanság sejtelme nemcsak a jövő felé szeretne kiáradni, hanem hátrafelé, a múltra is.

*****
Pár perces őszi merengésem – vagy inkább elbambulásom – után nemhogy kilazultam s elkezdtem volna írni a határidős előszót vagy olvasni az öreg Kant megsérült lángelméjéről szóló drámát, hanem még jobban összegabalyodtam. A rám váró gondjaim mellé újabb és újabb kérdések sodródtak oda. Például hogyan történhetett meg velem az, hogy Ürömre költözésünk után csak most, a harmadik őszön felejtem ott a szememet ilyen hosszan a Nagy-Kevélyen? Majdnem ezer nap óta látom ködben, esőben, hóban, napsütésben, levélörvény mögött, s eddig épphogy csak láttam. Ennyire elidegenedtünk a környezetünktől s még inkább magától a természettől? Hirtelen eszembe villan a fiatal Camus. Első könyvei, amelyekkel benyomult a modern francia irodalomba: a Színe és a visszája, a Nász, a Nyár, teli vannak vad illatokkal, tengerekkel, ünneplő ciprusokkal. A filozófia is ott ténfereg, és ott érzi jól magát ezekben a könyvekben, ahol vaddarazsak hangversenyeznek a Földközi-tenger közelében. A fiatal Camus-nek nincsenek még kimunkált esztétikai elvei, de már az ösztöneivel tudja, hogy aki közelebb kerül az élő vizekhez, a hegyek szívdobbanásaihoz, közelebb kerül az igazsághoz is. Hisz vannak tájak, amelyek egy testet öltött lelkiállapotnak a dokumentumai. Beszédesek és érzelmileg is értelmezhetők. Meggyőződéssel írom ide, hogy amikor a haldokló Goethe nagyobb fényt vagy más értelmezés szerint több fényt óhajtott maga körül, nem gyertyák vagy fáklyák fényére gondolt, hanem a Napéra. A világ életet jelentő világosságára.
A művelődéstörténetnek voltak olyan korszakai, amikor a költészet elemien benne élt a tájban, a természetben. Időnként már-már túl is terhelte őket. Ma viszont, mintha ilyesmi sose létezett volna, eléggé közönyösen siklik át fölöttük. Elérkeztünk odáig, hogy a természetből ma inkább csak az anyagra van szüksége az embernek: kőre, vasra, cinkre, ólomra, márványra, az átlátszó és törhetetlen üvegtáblák alapanyagára, de arra, ami szellem benne, aligha.

*****
Járja az ember a nagyvilágot: Európát, Amerikát, Ázsiát, és ma már mindenütt megcsodálhatja ugyanazokat a könnyed és merész felhőkarcolókat, üvegpalotákat, amelyek egyformán jelzik, hova jutott el, illetve merre tart a világ. A tapintható, okos és célszerű anyagokból épült felhőkarcolókra, üvegházakra, üvegirodákra nem illik azt mondanunk, hogy absztraktak. Nem illik, de mégis ilyesmi bukik ki az emberből. Aki Rómában jár, azt érezheti, hogy a feje tetejéig benne jár a történelemben, a kultúrában. Mindenünnen a szellem toppan elé. Ezzel szemben aki az üvegből és acélból épült városrészekben kószál, vagy fut a dolga után, lúdbőrözve gondol arra, hogy ezek közül egyiknek se lesz története, legföljebb csak hangulata. Rideg, tetszetős, fémes hangulata. Mi ez, ha nem az absztrakció maga? Olyan, akár egy ember nélküli, csupasz formákra és színekre leszegényített festmény.
A modern festészetnek egyik-másik szélsőséges irányzata így jutott el véglegesen a tökéletes hómezőkig, azaz a semmiig, hősiesen bekeretezve azt is.
Ez volt az a pillanat, amikor néhány profetikus elhivatottságú szellemi embernek végig kellett volna rohannia Európán, és Hanyatlás! Hanyatlás! kiáltással fölrázni mindenkit, akit csak lehet, hogy vége! vége!, álljunk meg itt, változtassuk meg magunkat, újítsuk meg műveltségünk természetét, a politikát, a művészetek irányát, kapcsolatainkat a múlttal, hiszen az ember lelki képességei nagyon lemaradtak a logikai s értelmi képességeitől, és ez helyrehozhatatlan egyensúlybomláshoz vezet. De csak a látlelet készült el, nyomában semmi tüntető menet, ablakbetörés, égbezúzás. Sőt akadtak hírnévre vágyó anarchista művészek, akik apró huncutságokkal megpróbálták még színesíteni a züllést. Valahol olvastam, ha jól emlékszem, Davis Pryce-Jones angol író egyik tanulmányában, hogy a Helen Chadwick nevű művésznő úgy alkotta meg Pisivirágok című halhatatlan művét, hogy erotikus pózokban, szeszélyesen a hóra vizelt, s a hóban kiformálódott üregeket használta öntőmintáknak.
Az újszerű műalkotásról s az emberhez kapcsolódó alkotói módszer különlegességéről több művészeti lap is beszámolt, egyébként honnan szerzett volna róla tudomást a jó nevű író és gondolkodó?
A korszak összefüggésrendszerét és ok-okozati törvényszerűségeinek a természetét ismerve, azt hiszem, túlzás nélkül megkérdezhetjük magunktól: ha Picasso Guernicája után ez a legújabb formabontás és művészeti képtelenség megtörténhetett a világban, csoda-e, hogy kitört, mondjuk, az iraki háború? A kettő között én – bár távoli, de – komoly összefüggést látok. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a képtelenségek szabadsága sokkal jobban terjed a földön, mint ama régi szabadság, amely az egyenlőséggel és a testvériséggel indult el kéz a kézben.

*****
Te jó ég, hova elszalad az emberrel a ló, ha nem a kötelességeire figyelve végzi a dolgát! Nagy-Kevély? Napsütéses tájak, november? Ennyi volt csak a csábítás, és mi lett belőle? Röstelkedjem miatta? Nem röstelkedem. Ellenkezőleg, valamiféle dacos öröm mocorog bennem. Ifjúkoromban mindig ilyen szertelenül dolgoztam. Mondhatnám, vakmerően. Sose tudtam, mi kerekedik ki végül abból a sugalmazásból, aminek az első mondatát leírtam. Az égtájat, hogy merre kell mennem, nagyjából tudtam, de semmi mást. Minden csak írás közben alakította önmagát. Még a téma is. A mondatok egymást hagyták jóvá. Vagy maguk közé fogadták az újat, vagy kitaszították. Időnként azért olvastam újra Ady Endre Magyar Pimodánját, mert ebben a tékozlóan nyílt vallomásban éreztem meg igazán az írás természetét: erejét és mámorát. Ady csak arról a fölismerésről, pontosabban arról a kényszerről akart írni, amely a „tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az írásba”.
Ennyi volt a szándék, a lélek motorját beindító szikra, és már minden mozgásba lendült. Történelem, nomád mitológia, Baudelaire borzongásai, az ihlet, a vérbaj, Stuart Mária hiúsága, Dózsa forradalma, Csokonai, Nietzsche, egyszóval az egész élet, az egész kultúra, a lángelmék különös küldetése, a mértéktelen írás hősiessége, a másnapos megvilágosodások kegyelmi ajándéka és így tovább, és így tovább.
Akárhányszor újraolvastam ezt a vallomást, szinte testileg éltem át, hogyan születik költészet a sorsból, s egy-egy megtalált szóból hogyan születik meg maga a halhatatlanság.

*****
Ady tudta, hogy a Magyar Pimodánról írt szövege botránykő lesz. Egy fekete mise bűnös gyónása, vakmerő monológja. De nem törődött vele, mert azt is tudta, hogy soha nem hallott, új igazságokat mondhatott el benne.
A szemem továbbra is ott időzik a Nagy-Kevély fölött, de már nem a novemberi fények tartanak izgalomban, hanem az, hogy hogyan pusztulhatott ki belőlünk ez a lenyűgöző, adys bátorság, amely mögött ott látja az ember Balassi Bálintot, Zrínyit, a költőt s hadvezért, Petőfit, aki Ady szerint soha-soha nem alkuszik. Az én mércém szerint ez az adys elszántság utoljára már csak Németh Lászlóban volt meg, akit nem a bor mámora tett vakmerővé, hanem a műveltségé. Nekünk, maiaknak, már eszünkbe se jut, hogy rájuk figyeljünk elsősorban. A harmincnégy éves Németh László ezt írta Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Ki az, aki ma időszerű mottóként ki merné ejteni ezt a mondatot? Holott a magyarság helyzete sokkal, de sokkal rosszabb, mint Ady korában. Züllöttebbek vagyunk, fakóbbak, és előkelően agonizálunk. Ma az a bátor, aki szellemes; aki gátlástalanul gunyoros több irányba is; aki szavait a Nemzeti Színházban, az esztergomi bazilikában, a kabaréban és a nemzeti cirkuszban is föl meri léptetni. Sőt az bátor, aki le mer mondani saját bátorságáról a saját érdekében, és ezt a lemondást pazar tűzijátékkal ünnepli meg.
Sokan sürögnek ma az irodalomban, akik Ady puszta emlegetését is elavult prófétáskodásnak ítélik. Óriás, zseni, de lejárt lemez – mondják lehalkított hangon vagy éppen hangoskodva. Tegnapi? Egy külön antológiát lehetne összeállítani mának szóló, hátborzongató verseiből. Csak néhány példát idézek:

Halj meg már bennem, te civódó magyar
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.

Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar,
Legyek két ország: Élet s Halál fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.

Vagy:

Ha harcaink parázsa lobbant,
Világok gyultak ki,
Sose tudott az igazsághoz
Igazunk minket eljuttatni.

Harcunk a magyar Pokollal van,


És idézzem A szétszóródás előtt című versét elejétől a végéig? A Nekünk Mohács kell-t? A Tűz márciusának három sorát, amely a Himnusz mellékverse is lehetne?

Az élet szent okokból élni akar,
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.

Szinte szégyellem, hogy nem először idézem ezeket a versrészleteket és a többi, hozzájuk hasonló sort. De eszelősségemért magától Adytól kaphatok föloldozást: itt százszorta inkább kell akarni! Pontosabban kellene, mert a magyarság szétesése manapság már nemcsak költők látomása, hanem a villamoskalauzoké és az utcaseprőké is. Nem magasban köröző gyászhír, hanem köznapi szemét, amelyet bármelyik utcasarkon arcunkba vághat a szél. Megértem, hogy emiatt sokan már az utcára se szívesen lépnek ki.
Megértem őket.
Csak azt nem értem, hogyan süllyedtünk idáig. A demokrácia pancsolt italaitól megrészegülve, már arról is népszavazással kell döntenünk, hogy melyik magyar lélegezhet szabadon, s melyiknek kell a lélegzést ideiglenesen fölfüggesztenie?
Ezt a léthelyzetet nevezzük politikai életnek? Hol az értelmiség, amely ezt eltűri? A diktatúrával szembe mert és szembe is tudott szállni, a butasággal már képtelen?
Nemrégen ünnepeltük a reformáció napját, október 31-ét. A Luther Márton-i pillanatot, amelyben az Ágoston-rendi szerzetes saját egyházának a megreformálását hirdette meg. Egész nap az járt a fejemben, hogy a világ megkeseredett értelmiségi embereinek nem a politika megreformálását kellene mindenekelőtt egy szörnyű század – a huszadik század – után elkezdenie?