Mi jól vagyunk…

Szokjuk az új közbeszédet. Mindannyian tudjuk, halottas háznál, baleseteknél, nagy traumák esetén megváltozik a szavak jelentősége, bizonyos fogalmak ezentúl mást jelentenek, néhány szó örökös tabu alatt marad. Új fogalmak születnek és találják meg helyüket. Mindeddig, ha valaki a Székelyföldön csak úgy egyszerűen „magyarokat” emlegetett, mindenki úgy értette: magyarországiak. Nem mintha a székelyek maguk nem lennének magyarok, csak ők némi gőggel még annál is jobbnak tartják magukat.
És joggal, bizony, hogy joggal. Mert lám, kiderült, hogy a magyarországi nem egyértelműen „magyar”. Mert kiderült, hogy a szó hagyományos értelmében, miszerint magyarnak lenni vállalás kérdése: Magyarországon alig másfél millió magyar ember akadt. Ami valamivel kevesebb annál, amennyi Erdélyben van. És mivel a székelyeknek még a kitagadót is rosszul esik kitagadni magyarságából – mert ilyen befogadók vagyunk mi, konzervatívok! –, új fogalmak születtek, az igen-magyarok és nem-magyarok fogalma, ahol az igen-magyaroknak a szemük rebbenését is értjük, szó nélkül is kezet szorítunk velük, a nem-magyarokkal pedig errefele talán a Lloyd’s sem kötne biztosítást, megvetik őket, és utálják, akár Petőfi a kukoricagölödint. Mert tényleg, milyen ember az, aki télvíz idején kizárja testvérét a házból, hogy egyedül ehesse meg az ünnepi vacsorát?
Szokjuk az új közbeszédet, ami tulajdonképpen nem is annyira új, hiszen lám, már Széchenyi megmondta: „Újra kell magyarosítani a magyart”. És erősen úgy tűnik, százötven évvel ezelőtt nem végeztek teljes munkát, maradt még bőven magyarosítani való magyar. Ezt a munkát pedig nekünk magunknak kell elvégezni, nekünk, határokon – és a 48,45 százalék esetében a szíveken – kívülre rekesztett magyaroknak. Mert ezek után már csak bennünk maradt annyi erő, önbizalom és akarat, hogy felemelkedjünk a padlóról. Kezet nyújtunk majd azoknak is, akiknek eltörték a gerincét, s akik estükben magukkal rántottak bennünket.
A mi szerencsénk, határon túli magyaroké: hogy edzésben vagyunk. Aki nyolcvan éven át edződött a bizánci és szláv praktikák széles skálájának eszköztárán, egy-két árulásra már fel sem szisszen. Mit nekünk egy-két hazaáruló? Mit nekünk 48,45 százaléknyi nem? És mit nekünk egy családon belül elcsattant pofon? Katonadolog, potomság. Túléljük ezt is.
Azzal az optimizmussal éljük túl, amellyel ezredév előtt székely őseink valahol Kijev alatt Árpád vezér seregeihez csatlakoztak. Pedig az a csatlakozás is belekerülhetett úgy jurtánként legalább két marhába – hiszen a csatába indulókat is etetni kellett. Ha akkor népszavaznak, meglehet, azóta is Kijev alatt rostokol a magyarság. De hát akkor még magyarok vezették a magyart. És lesz ez még így. Mi, továbbra is hazátlannak tartott magyarok, változatlan hisszük ezt. Ezért mondjuk azoknak, akik elmentek és igennel szavaztak a Nemzetre, hogy fel a fejjel. Kibírtunk már néhány csatavesztést, s itt, a mindenkori Csigle mezején átvészeltünk néhány nemzethalált.
Csak annyit kell észben tartani, hogy a jöttmentek jönnek-mennek. Mi maradunk. És biztatunk benneteket, otthon élőket, hogy ne csüggedjetek. Tudjuk, ez most számotokra nehezebb. Hiszen nem nekünk kell együtt élni azokkal, akik falatban mérik az embert. Nem nekünk kell nap mint nap szembenézni és kezet fogni azokkal, akik bitorolják az ország és a nemzet nevét.
Mi jól vagyunk. Kitartunk. Szokjuk az új közbeszédet a régi viszonyok között, de bárhogyan is vélekedünk róla: „magyar” szavunkban mindig ott lesz a semmivel össze nem téveszthető melegség.
Mert az ember csak a barátait válogathatja meg, rokonait nem.

A szerző író