Politikai címkézés és a média elfogultsága

Íróink, költőink, művészeink, tudósaink, mérnökeink, pedagógusaink, közíróink és újságíróink, az igényes szórakoztatás művelői közül mára sokan közvetlen formálói lettek a közvéleménynek. A maradandót alkotók felé irányuló figyelem sokukban kialakítja az írástudók felelősségének reflexét, és megérzik az ünneplésük pillanatán túlnyúló történelmi felelősséget. Ilyenkor adunk, adhatunk szavukra, hiszen nekik tudniuk kell, hogy ahogyan alkotásaik, úgy a nagy ügyekben való megnyilatkozásuk is fennmarad, s a történelem szigorú bíró.
December 5-én Magyarország polgárainak választ kell adniuk arra a kérdésre, hogy „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” A kérdés nem pártpolitikai. Nem is politikai párt tette fel. A kérdés nemzeti. És személyes. Valójában arra kell választ adni, hogy Magyarország polgárai akarják-e, hogy a magukat magyarnak vallókat magyarnak tekintsük. Erre a történelmi kérdésre most lehet és most kell válaszolni.
A magyar szellemi élet sok kiválósága megszólalt az elmúlt napokban. Szinte egyöntetűen az igen mellett. A megszólalók, a legszélesebb értelemben vett kultúra véleményformálói – politikai ízlésüktől és életfelfogásuktól függetlenül – igennel felelnek a feltett kérdésre. Sokan persze hallgatnak, mert a kérdést sajnos Gyurcsány Ferenc, Hiller István és Kuncze Gábor korán és elhamarkodottan kimondott nemje politikai kérdéssé tette. Majd megítéli őket a politikatörténet, már ha szerepelnek benne.
Hiller Istvánt, Eötvös József, Trefort Ágoston, Klebelsberg Kunó utódját azonban e helyütt is szeretném még egyszer megkérdezni, hogy kultuszminiszterként a magyar kultúra mai és korábbi alkotói közül kiknek a szellemében biztatja arra honfitársainkat, hogy rekesszék ki a nemzetből a magukat magyarnak valló határon túli magyarokat.
Az elhunytakat már nem tudjuk megkérdezni, de aligha kételkedhetünk abban, hogy Arany János, Jókai Mór, Ady Endre, József Attila, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bolyai János, Eötvös József, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Teller Ede, Munkácsy Mihály, Borsos Miklós, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán igennel felelne a feltett kérdésre.
És igennel felelnek a magyar szellemi élet mai szereplői is. Igennel felel Ágh István, Csoóri Sándor, Dobos László, Duray Miklós, Jókai Anna, Kalász Márton, Kányádi Sándor, Lázár Ervin, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Nemeskürty István, Sánta Ferenc, Száraz M. György, Temesi Ferenc, Tornai József, Lászlóffy Aladár, Berecz András, Bánffy György, Bitskey Tibor, Császár Angela, Eperjes Károly, Juhász Róza, Kubik Anna, Nemcsák Károly, Németh Kristóf, O. Szabó István, Raksányi Gellért, Andor Éva, Ferencz Éva, Gregor József, Gulyás Dénes, Kiss B. Attila, Pitti Katalin, Kovács Ákos, Balázs Fecó, Demjén Ferenc, Szikora Róbert, Szörényi Levente, Tolcsvay Béla. Cseh Tamás, Finta József, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Jankovics Marcell, Koltay Gábor, Sára Sándor. Csakúgy, mint Bor Zsolt, Freund Tamás, Roska Tamás Bolyai-díjas akadémikusok, a Professzorok Batthyány Körének több mint kétszáz tagja és a magyar tudomány, a művészet, a sport, a média és a közélet több száz hozzájuk csatlakozott személyisége, köztük sportéletünk olyan kiválóságai, mint Balczó András, Buzánszky Jenő, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Faragó Tamás, Grosics Gyula, Güttler Károly, Gyarmati Dezső, Gyulay Zsolt, Hargitai András, Hegedűs Csaba, Kárpáti György, Kulcsár Győző, Polyák Imre, Szívós István, Vereckei Ákos, Wichmann Tamás, Zsivótzky Gyula.
A magyar szellemi élet más, sokszor kis jelentőségű ügyekben is hangos véleményformálói azonban hallgatnak. Egyedül Eörsi Istvánt és Kis Jánost hallottam a nemet propagálni. Jól gondolom-e, hogy a többiek hallgatásának oka az, hogy átérezve a kérdés jelentőségét és történelmi súlyát, valójában igent szeretnének mondani, de a szellemi élet szokásos szekértábori besorolása szerint úgy érezhetik, hogy megszólalásukkal politikai állásfoglalást tesznek? Pedig nem így van! Nemzeti sorskérdésben az írástudóknak meg kell szólalniuk. Ahogyan néhányan már megtették azok közül, akiket a címkézés joggal vagy anélkül politikai értelemben a jelenlegi kormánypártok támogatói közé sorol. Mi tartja vissza a közéletben aktív értelmiségi társainkat, hogy megszólaljanak ebben a fontos ügyben? Szívesen hallanánk hangjukat, ha igent mondanának, és elgondolkoznánk, ha ezzel ellentétes a véleményük.
A magyar média nagy része ugyanis készséggel közreműködik abban, hogy az igent mondó véleményformálók hangja és arca ne jusson el az emberekhez. Erre a minap a közszolgálati Magyar Televízió szolgáltatott szomorú példát. A Professzorok Batthyány Köre, több mint kétszáz egyetemi tanár – jelentős részben akadémikusok – egyesülete úgy ítélte meg, hogy december 5-én a magyarság sorsát alakító népszavazásra kerül sor, ezért november 21-én összejövetelt rendezett a kérdésről. A többórás, nyilvános rendezvényen a kör felhívásához a magyar tudomány, a művészet, a sport, a média és a közélet több száz ismert, köztiszteletben álló személyisége csatlakozott. A rendezvényen megszólalt például Magyarország mindhárom Bolyai-díjasa.
A közszolgálati Magyar Televízió, amelyet előzetesen és időben értesítettek a rendezvény részleteiről, vasárnapi híradásában említést sem tett arról, hogy a magyar közélet több száz tekintélyes képviselője felhívással fordul honfitársaikhoz ebben a sorsdöntő kérdésben. Azt kell feltételeznem, hogy a közszolgálati Magyar Televízióban a kormánypártok direkt politikai befolyást érvényesítenek a napi szerkesztői munkában.
Jó lenne, ha Rudi Zoltán, a közszolgálati Magyar Televízió elnöke és Nika György, a Híradó főszerkesztője a nyilvánosság előtt válaszolna arra a kérdésre: miért nem adtak hírt a november 21-i rendezvényről. Talán azért, mert ott a magyar szellemi élet neves képviselői egyértelműen kiálltak a magyarság összetartozása mellett? S kenyéradó gazdáiknak kínos lett volna szembesülni azzal, hogy mind ez idáig egyetlen mértékadó magyar alkotó sem csatlakozott Hiller István kultuszminiszter nemjéhez?
De a magyar történész- és közgazdász- közösségből sem biztatott senki a nemre. Igaz, a többség itt is hallgat. Pedig élnek és alkotnak jó néhányan, akiknek közvetlenül vagy közvetve Szekfű Gyula a mesterük. Mit gondolnak, mi lenne ma Szekfű Gyula válasza? Hogy lehet az, hogy egy nemzeti sorskérdésben nem szólalnak meg mértékadó történészeink? Hol van ma a szekfűi igényességű közéleti felelősség? Hol vannak a mértékadó közgazdasági műhelyek? Miért csak a megrendelésre bármilyen eredményt kihozni képes kormányzati bürokraták számításaival riogatnak? Miért nem tárják ezek a műhelyek a közvélemény elé a tudományos igényességgel elvégzett, mindent figyelembe vevő elemzéseiket?
A szellemi élet sok véleményformáló képviselője így is hozzájárult, hogy a magyar összetartozás ügyében olyan összefogás jöjjön létre, amely december 5-ét a magyar történelem katartikus napjává teheti. A politikai címkézéstől való félelem és a média elfogultsága azonban sok kiváló, a nemzetért felelősséget érző értelmiségit hallgatásra késztetett vagy kárhoztatott, s a közvélemény alakítását szájhősökre és primitív ijesztgetőkre hagyták.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár