Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni

Korunk világa, amely nem más, mint a Nyugat civilizációjának globális diktatúrája, már évszázadok óta folytatja egyre veszélyesebb ámokfutását a totális önfelszámolás folytathatatlansága felé. A túlélés egyetlen esélyét csak az adhatja, ha először is megpróbáljuk megérteni, hogy mikor, miért és hogyan is kezdődött ez az ámokfutás, mi tartja fenn ma is, és mit hogyan kellene megváltoztatni ahhoz, hogy letérjünk erről az önpusztító pályáról. A tradicionális szakralitást leromboló westernmodernitás az első néhány évszázada alatt nemcsak hogy sikeres nem volt, de kis híján egész élőhelyét (Európát) reprodukciós katasztrófába hajszolta. Ettől csak az óvta meg, hogy agresszív expanzionizmusával két évszázad alatt lényegében brutálisan letarolta valamennyi rajta kívül létező civilizáció életterét, és azóta is csak az e terekből folyamatosan elszívott erőforrás segítségével képes fenntartani az egész világra kiterjedő és azt elpusztítással fenyegető létagresszióját.

Globalitás mint vírus
A westernmodernitás planetáris méretűvé tágult rejtett hatalomszerkezete apologetikus önbemutatása során önmagát „globalizációként” nevezi meg. Ez azonban csupán a kérdéskör „terjedelmi” dimenziójára utal, arra is csak igen korlátozottan.
A globalitás ugyanis újabb létmódváltást hozott az emberiség életében. Ennek lényege a vírus metaforájával szemléltethető. Ahogyan a vírus a megtámadott sejt örökítőanyagát arra kényszeríti, hogy ezek után ne saját maga, hanem a vírus felépítéséhez szükséges anyagokat szintetizálja, ugyanezt viszi véghez a globalitás nem legitim rejtett hatalomszerkezete is. Ennek kettős oka van. Az egyik, hogy az új uralkodó valóságok felépítéséhez gigantikus erőforrásokra van szüksége, és ennek megszerzése már nem megy a hagyományos eszközökkel. Másrészt a szétvert lét ellenállása, lázadási potenciálja veszedelmesen nagyra nőtt, és ez szintén nem tartható féken a hagyományos eszközökkel. Ezért a vírus logikájával működő brutális identitáscserére van szükség, amit a dekonstrukció eljárása tesz lehetővé. Nem egyszerűen csak az eredeti identitás semmisül meg, hanem helyette felépül az a rendszer, ahol az egyén létenergiái már az őt magát is elpusztító identitás újratermelésén buzgólkodnak nap mint nap. Így jön létre a globális minimálén létkaraktere, a konzumidiótáé, aki már csupán a pénz forgási sebességét fokozó biológiai kellék. A globalitás mindezt elsősorban a gigantikus értelmező, tematizációs és véleményhatalom médiabirodalmak segítségével éri el.
Amikor a kelet-európai rendszerváltások lezajlottak, valójában e globális hatalmi rendszer alávetettjeinek pozíciójába sikerült felküzdeni magunkat. Ám itt megkerülhetetlenné válik az a kérdés, hogy mi is volt az a konstrukció, amely önmagát szocializmus fedőnéven emlegette.
Feltehetőleg egy sajátos politikai kapitalizmusról volt szó, amely nemcsak hogy nem volt képes a westernitás létroncsoló jellegét felszámolni, hanem még azokat a közben már felépült intézményes fékeket is lerombolta, amelyekkel a westernitás már mérsékelni igyekezett saját önpusztító lendületét. A történelmi feladata valószínűleg az volt, hogy a Nyugat közvetlen perifériájaként tételeződő térségben a még létező tradicionalitás szétrombolásával és kifosztásával hajtson végre gyorsított modernizációt. Történelmi bukását eleve kódolta az a tény, hogy a Nyugat ekkor már éppen az új létmód (a globalitás) felépítésébe kezdett bele, és ehhez építőanyagként használta fel saját belső gyarmati sorba taszított modernitását is. Miután a szocializmus 1956-ban megbukott, ettől kezdve egy sajátos kísérletsorozat keretében megkezdődik a westernitás visszaépítése. A folyamat fedőneve: reform. Az egymással küzdő párttársadalmak azonban saját uralkodó társadalmi valóságaikat felépítendő, belső erőforrások híján adósságcsapdába hajszolják Magyarországot. A bezáruló csapda 1982-től a birodalmi függésünk megkettőződéséhez vezet.
Ezzel kezdetét veszi az igazi rendszerváltozás. Rejtett külső és belső alkukkal megkezdődik a globális hatalomszerkezet helyi társadalmának beépítése a magyar társadalmi szerkezet csúcsára. Az MSZMP belső politizációs terében és a kényszerűségből megnyílni engedett külső térben megkezdődik az eltérő létalternatívák (uralkodó valóságok) felépülése. Ekkor még nem látszik elég világosan a globalo-komprádor liberális elitek teljes fölénye, vagyis Aczél György „belső pártjának” és Kis János „külső pártjának” paktuma a főhatalom gyakorlására.
E paktum győzelméhez arra a kettős árulásra is szükség van, amely 1989 októberében az MSZP-ben és az MDF-ben egyszerre megy végbe, azért, hogy a nemzeti nagykoalíció és így a nemzet egésze számára elfogadható rendszerváltási alternatíva meghiúsuljon. Az ezt készségesen végrehajtó erő az MSZP-ben a kádárista párttársadalom, amely a nép-nemzeti többséget kiszolgáltatja a pártot azóta is megszállva tartó globalo-komprádor belső páholynak. Az MDF-ben ugyanakkor és ugyanezt a történelmi úri társadalom később az Aczél–Kis-paktumhoz nyíltan is csatlakozó reprezentánsai vállalják magukra, túszul ejtve a lakiteleki nép-nemzetieket.

Lokális elit és roncstársadalom
A rendszerváltozás rendszere tehát egy 1982 és 1989 között lejátszódó rejtett alkusorozat volt, amelyben a kollaboráns elitek kiszolgáltatták a magyar társadalom öko-szocio-kulturális értékmezőit a globális birodalom helyi megszálló társadalmának. Ez a globalitás lokális elitje, amely a Magyarországon élő népesség 5-6 százaléka csupán, de az anyagi erőforrások 35-40 százalékát birtokolja. A kifosztás nyomán, a másik póluson kialakult egy rohamosan szélesedő roncstársadalom, amely viszont a lakosság 35-40 százalékát teszi ki, ám az anyagi erőforrásokból csak 5-6 százalékban részesedik. Az egy keresőre jutó reálbér 2004-ben érte el újra az 1978-as szintet, miközben az átlag mögött meghúzódó különbségek latin-amerikai szintre nőttek. Még sokkal súlyosabb a helyzet, ha a demográfiai folyamatokat, a mortalitási és morbiditási rátákat, az egészségvagyon állapotát, a magyarság általános fizikai, mentális, morális, intellektuális, spirituális készleteinek helyzetét tekintjük át.

Elosztási háború az olajért
A napjainkban is zajló rejtett globális világháború igazi kérdése valójában az, hogy a westernmodernitásra épülő globalitás világméretű agressziója milyen interferenciákat kelt más civilizációkkal való ütközésének frontálzónájában. A totális világuralomra törő Nyugat globális birodalmának ebbéli igyekezetét ma érdemben három eltérő civilizáció képes befolyásolni: Kína, India és az Iszlám. Egyelőre úgy tűnik fel, hogy az első kettő nem mutat ellenállást a westernizációval szemben. Sőt, mintha éppen azt kívánnák demonstrálni, hogy az ősi civilizációk tradicionális talapzatán hihetetlen vitalitással burjánzó nyugatias létmód egyszerre világtörténelmi siker mind a Nyugat, mind e szocietális univerzumok számára. A megtévesztő látszatfelszín alatt azonban tektonikus erejű feszültségek ébredése észlelhető. A siker fő oka ugyanis éppen az, hogy ezek a gigantikus méretű öko-szocio- kulturális értékmezők óriási belső tartalékokkal rendelkeznek. Ez a tény fedi el, hogy bár a tartalék óriási, de nem végtelen. A kérdés csupán az, hogy a külső természeti erőforrások iszonyú erejű pusztítása, a felmérhetetlen dimenziójú környezeti károk és a tradicionális közösségek rohamos gyorsaságú széthullásából eredő szocietális fenyegetések mikor és hogyan válnak az egész konstrukciót elpusztító időzített robbanószerkezetté. A történelmi magasságokba emelkedő olajárak mögött, bár a globális média ezt elfedni törekszik, ott lappang az a tény, hogy Kína és India nyugati szintű motorizációjának többlet-kőolajigénye önmagában is világméretű kataklizmák előidézőjévé válhat. Ráadásul itt össze is kapcsolódik Kína és India esete a kissé még vonakodva westernizálódó Iszlám esetével. Mind nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az iraki háború nem választható el az olaj problémájától. Az autó és a kőolaj ugyanis még legalább egy fél évszázadon át a Nyugat globális birodalmának legfőbb hatalmi szimbólumait jelenti. Az éppen Kína és India motorizációja nyomán rövid időn belül hatalmas erejű elosztási konfliktusok terepévé váló olajpiac totális ellenőrzés alá vonása a globális főhatalom elemi érdeke. Az egyre labilisabbá váló Szaúd-Arábia és Törökország miatt Irak megszállása a Birodalom számára stratégiailag elkerülhetetlenné vált. Részben, mert olajtartalékai Szaúd-Arábiáéval vetekednek, részben, mert olyan magaslati pont, ahonnan az egész iszlám világ kényelmesen belőhető. A történések azonban azt is jelzik, hogy a globális világbirodalmi építkezés forrásigénye egyre nagyobb deficitekkel küzd. És ez átvezet a világrendszer másik dimenziójához, Európához, illetve a westernglobalitás két fő aktorának, Amerikának és Európának mind nyíltabb világháborújához.
Ezt tükrözi a washingtoni konszenzus Amerikájának és az öko-szociális társadalom-gazdaság Európájának öszszeütközése. A globális média értelmezőhatalmai meg-megújuló támadásokat intéznek a dogmatikus állami intervencionalizmus Európája ellen, azzal érvelve, hogy a fájdalmas, de kikerülhetetlen strukturális reformok jelentik az egyetlen megoldást. Ennek eszközei a privatizáció, a liberalizáció, a dereguláció és a flexibilizáció, amelyek valójában Európa belső gyarmatosítását készítik elő. Az egyre gyakoribbá váló szociális konfliktusok (tüntetések, sztrájkok Európa-szerte) jól jelzik, hogy földrészünk hihetetlen erejű kihívások előtt áll. Nehezíti azonban helyzetét és különösen jövőbeli perspektíváit, hogy demográfiai hanyatlása valószínűleg már át is lépte a megállíthatatlan szétesés kritikus határát. A „globális minimálén” létkarakterének uralkodóvá válása nyomán a gyerekvállalás egyszerűen veszteséges piacgazdasági tranzakcióként tételeződik, és mint ilyen irracionális. Ennek következményei azonban néhány évtizeden belül romba dönthetik a nagy humánreprodukciós rendszereket, a szociális konfliktusok kezelhetetlenül romboló örvényeit keltve, és ezzel lehetetlenné téve az európai öko-szociális globalitás létalternatívájának kialakulását.

A rendszer válsága hazánkban
A legutóbbi európai parlamenti választások világosan megmutatták, hogy az európai választó ahhoz azért még elég józan, hogy kemény büntetésben részesítse azokat az elitcsoportokat, amelyek az amerikai globális birodalom létroncsoló logikáját kívánják követni. Így történt ez Magyarországon is. A nyár óta tartó nyílt válság tehát nem egyszerűen a kormány és az ország válsága, hanem azé az egész hamis konstrukcióé, amit a globális főhatalom jóváhagyásával az Aczél–Kis János-paktum, az MDF-et megszállva tartó úri társadalom és az MSZP-t megszállva tartó kádárista párttársadalmi törmelék együtt barkácsolt össze rendszerváltás néven. Mindez intő jel azok számára, akik 2006-ban kormányt alakítanak. A bizalom és felhatalmazás, amit akkor a választóktól kapnak, kizárólag egy újabb rendszerváltásra, a bukott rendszer romjainak eltakarítására és a globális főhatalommal való új alku megkötésére szól. Aki ezt nem teljesíti, azt a jelenleginél is pusztítóbb válság közepette buktatja meg az első adandó alkalommal a frusztrált választók elsöprő többsége.
És végül nem árt tisztázni, hogy valójában mi az, ami az MSZP nevű politikai holdinggal történik. Ez a bukás annak a hamis konstrukciónak a vége, amely három ontológiailag egymást kizáró pártot próbált együtt tartani. A Pozsgay-féle nép-nemzeti pártot, az Aczél György örökségét továbbvivő globalo-komprádor pártot és a Kádár kétfrontos harcára szocializálódott párttársadalmi törmelékkupacot. A legdicstelenebb szerepet ez utóbbi vállalta, amikor cinikus gátlástalansággal szétverte, korrumpálta, kiszorította saját politikai otthonából azt a nép-nemzeti szocialista komplexumot, amely a rendszerváltásnak nemzetstratégiai szempontból az egyik legértékesebb eleme lehetett volna. Igaz, gyávaságuk, megalkuvásuk és gyengeségük végül is méltatlanná és alkalmatlanná tette őket erre a szerepre.

Új egyezségre várva
Ami a globalo-komprádor főpártot illeti, pozíciójuk az alábbi paradoxonnal világítható meg. Az MSZMP annak idején görcsösen ragaszkodott ahhoz a hamis képhez, hogy ő valójában egy párt, pedig több párt volt (Kádár, Aczél, Pozsgay pártja). A rendszerváltás most megbukó politikai rendszere viszont ahhoz a hiedelemhez ragaszkodik görcsösen, hogy ő több párt, noha nagyon is egy párt. Az a bizonyos „egy párt”, amely, amint most is világosan látszik, ötszázalékos parlamenti aránnyal is minden kormányban és pártban abszolút többséggel rendelkezik. Ez alól csak a Fidesz kivétel, amelyből egyszer már kivonult ez a bizonyos „egy párt” 1993-ban. Igaz, szörnyű pusztítás közepette, hiszen a Fidesz nyolc hónap alatt egy fölényesen vezető pártból (50 százalékról) a parlamentbe bejutni is alig képes hétszázalékos politikai páriává vált, amelyből kizárólag Orbán Viktor megrendítő erejű tanulási kapacitása volt képes újra versenyképes pártot alkotni. Az MSZP nevű holdingba viszont akkoriban bevonult ez a bizonyos egy párt, és így lett a szerény tízszázalékos középpártból abszolút többséget szerző óriás 1994-ben. Ám most kivonulni látszik belőle, cinikusan sorsára hagyva azt a letarolt „gazdaállatot”, amelyből éppen egy évtizede táplálkozik. Legyen tehát az MSZP elkerülhetetlen pusztulása figyelmeztetés mindazoknak, akik még ma sem látják világosan ennek a bizonyos globalo-komprádor egy pártnak a valóságos létminőségét.
Nehéz idők állnak tehát előttünk. Minden azon múlik, képesek leszünk-e felépíteni azt a sajátos narratívát, amely segít elbeszélni itt kibontakozó szenvedéstörténetünket. Hogy ezt követően az így felépített új nyelvünkkel el tudjuk-e készíteni azt a számvetést, amely kíméletlen pontossággal írja le a magyarság több menetben lezajlott nemzetstratégiai amputációjának következményeit. Hogy lesz-e erőnk, türelmünk és alázatunk, hogy ennek nyomán párbeszédre hívjuk a nemzetet. És végül, hogy lesz-e bátorságunk, elszántságunk új egyezségre bírni a szuverenitásukat birtokló globális hatalmi struktúrát az új rendszer megalkotása érdekében.

A szerző közgazdász, államigazgatási szakember