A konyhai bölcsességek védelmében

Azért örültem Bogár László Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni című írásának (MN, 2004. december 4.), mert így azok is ízelítőt kaphattak lét- és önvizsgálatra serkentő munkásságából, akik nem szánták rá magukat a 2003-ban megjelent, Magyarország és a globalizáció című alapművének tanulmányozására. Bogár László – Vass Csaba filozófiai munkásságára is alapozó – munkájában nem kevesebbre vállalkozott, mint a fecsegő felszín alatt meghúzódó valóság és élettereink újkori nyomorúságai közös hátterének feltárására. Saját tapasztalataim, a hazai energetika területén átélt történések mindenben alátámasztják léttörténeti megállapításait. Segítség és megerősítés volt számomra, hogy szakmai és gyakorlati tapasztalataimra támaszkodó küzdelmeimhez társadalompolitikai elméleti alapot, azok elbeszéléséhez pedig nyelvi segítséget is kaptam Bogár írásaiból.
Cséfalvay Zoltán Kuruzslók évadja című írásában (MN, 2004. december 14.) Bogár nézeteit konyhabölcsességeknek minősíti. E globalizációs konyhabölcsességek igazságának védelmében írásának néhány vádpontjával az energetikában szerzett tapasztalataimat szembesítem. Kioktató vádaskodásai különösen azért döbbentettek meg, mert a negatív minősítés minden elméleti és gyakorlati érv nélkül történik, s egyetlen ötletet sem közöl az általa hiányolt, a globalizáció korában megvalósítható gazdaságpolitikához.
Cséfalvay szerint nem az a kérdés, hogy kell-e privatizáció, hanem hogy „egy-egy privatizációs ügyletnél az ország milyen globális termelési láncokhoz kapcsolódik”. Jelentem: az energetikai privatizáció során semmiféle globális termelési lánchoz nem történt csatlakozás, ellenben a globális tőke áron alul kisajátította az ország közszolgáltatásként tételezett energetikai vagyonának nagyobbik részét, és ezzel megszerezte e szolgáltatások monopolpiacait. Nem a „kölcsönös függésrendszerek megerősödése” történt, hanem egyoldalú kiszolgáltatottság következett be, amely – az áremelések révén – nagymértékben hozzájárult a lakosság jelentős részének elnyomorodásához, a „roncstársadalom” kialakulásához, s ezt 14 évvel a rendszerváltozás után már nem lehet csak a „negyven esztendő szocializmusa” nyakába varrni.
Cséfalvay szerint a különböző globalizációs modellek „egymással versenyezve alakítják a jövőt”. Az energetikai privatizációnak és liberalizációnak is a versenyfeltételek létrehozása, a monopóliumok uralmának megtörése volt a hangzatos jelszava, no meg az ebből következő árcsökkenések. Az eddigi eredmények azonban több mint lehangolók: nincs valóságos verseny, csak annak látszata. Megjelentek a kereskedő vállalatok, amelyek viszonteladóként beékelődve, s szinte átláthatatlan konglomerátumokat alkotva, szükségtelenül drágítják az energiaszolgáltatást. Ezzel párhuzamosan intenzív koncentráció ment végbe a kereskedelmi vállalkozások között, a regionális monopóliumok nemzetközivé alakultak. A határokat átívelő vállalatóriások nagy politikai befolyást szereztek, politikaformáló tényezővé váltak. Az energiatermelés és -szolgáltatás „fizikai útjai” helyett a „mesterséges valóságok”, a kereskedelmi „szerződéses utak” kerülnek előtérbe. Az energiapiaci kereskedelmi folyamatok virtualizálódtak, elszakadva az energetikai reálfolyamatoktól. Ide kívánkozik egy „irodalmi szaktekintély”, József Attila „globalizációdefiníciója”: „Ki felhőt elád az egen, s a földön telket vesz belőle”.
Friss hazai példa. A gázüzletágat az az E.ON (Ruhrgas) vásárolta meg, amely gázszolgáltatóként (a Dél-dunántúli Gázszolgáltatóban, a Fővárosi Gázművekben és a Közép-dunántúli Gázszolgáltatóban) már jelen van a piacon, s most a Földgázellátó Rt.-t és a Földgáztároló Rt. 75 százalék mínusz egy részvényét veszi meg. A megállapodás szerint két éven belül a Földgázszállító Rt. 75 százalék mínusz egy részvényét, vagyis a szállítást is megvásárolhatja, tehát a teljes infrastruktúra a tulajdonába kerülhet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az E.ON a Mol és a Gazprom fele-fele tulajdonában lévő Panrusgáz importáló cégből is kivásárolta a Mol részét, akkor világossá válik, hogy gyakorlatilag a stratégiai jelentőségű teljes gázellátó vertikum a birtokába kerülhet. Így teljesül a „monopóliumok felszámolása” a földgáziparban. S hogy mire számíthatunk? A gázszolgáltatók növekvő „érdekérvényesítésére”, azaz a folyamatos gázáremelésre, ami természetesen a villany és a távhő árának emelkedését is maga után vonja.
Cséfalvay kétségbe vonja a kollaboráns elitek szerepét, pedig tény, hogy az energetikában is aktívan együttműködtek a privatizálókkal. S itt személyes tapasztalatomra kell hivatkoznom. A villamosenergia-iparág átszervezésének előkészítése már a rendszerváltozás előtt megkezdődött; amikor én 1991-ben az MVM vezetésébe kerültem, már csak meghatározott szervezeti keretek között lehetett a nemzeti villamos társaságot kialakítani. Ez azonban olyan sikeresnek bizonyult, hogy az 1994-es kormányváltás után a hatalomba és az MVM vezetésébe visszatérő korábbi szocialista vezetők első és legfontosabb feladata személyem és közvetlen munkatársaim eltávolítása volt, mert a nemzeti érdekek érvényesítésének híveiként elleneztük a kiárusító privatizálást. Jól szemlélteti a viszonyokat, a történelmi folytonosságot (s egyben alátámasztja Bogár megállapításait), hogy a korábbi szocialista vezetők voltak a villamos privatizáció szervezői és végrehajtói. Milyen érdekes, hogy a szocializmus meggyőződéses hívei minden átmenet nélkül a piacgazdaság (globálkapitalizmus) élharcosai lettek. (Sajnos az is tény, hogy a nép-nemzeti oldalról is akadt néhány segítőjük.)
E helyen kell rámutatni a reálértelmiségi elit felelősségére is. A rendszerváltozás előtti szakmai egyesületek nem tudtak megújulni, a pártállami támogatást élvező régi vezető elitek többségükben megtartották pozícióikat, tovább éltetve a szocialista örökséget. Az energetikai egyesület (ETE) a rendszerváltozás után is konform módon viselkedett a mindenkori hatalommal, és látványosan feladta a nemzeti energiapolitika eszményét: a mielőbbi sikeres privatizációval szemben nem látott más alternatívát. Sorozatban szervezték azokat a szakmai rendezvényeket, amelyeknek célja minden esetben az aktuális privatizációs politikai döntések alátámasztása volt. A nemzeti energiapolitikát egyedül a rendszerváltozás után alakult Magyar Energetikai Társaság (MET) képviselte, következetesen ellenezve az energetika kiárusítását, nemzetellenes liberalizálását, addig, amíg a nemzeti elkötelezettségű vezetőséget a privatizációt kiszolgáló régi-új szocialista iparági vezetőkkel összefogva ki nem szorították a társaságból.
Bogár szemlélete módot ad az energiaprivatizáció tanulságainak más területeken való hasznosítására is. Szerkezeti reformok ürügyén ugyanis megkezdődött más szolgáltató rendszerek gyengítése és lebontása is. A kórház-privatizációként nevezett – szerencsére nagy társadalmi ellenállást kiváltó – események az energiaprivatizációhoz hasonló folyamat kezdetét jelenthetik. Itt is hatékonyságnövelésről, tőkebevonásról beszélnek, de a valóságos cél e hatalmas – a „humánreprodukciós rendszer” részét képező – piac megszerzése, kisajátítása, az energetikából már ismert következményekkel. Nemzeti összefogással azonban még megállítható e káros folyamat.
Bogár legnagyobb érdeme szerintem az, hogy a ma már történelmi közelmúlt tévelygéseit is górcső alá helyezi, mégpedig történelmi folytonosságban. S teszi ezt annak ellenére, hogy ebben a történetben már mindnyájan benne vagyunk, akik szerepet kaptunk/vállaltunk. Nem kívülről bírál, hanem önkritikusan újraszenvedi a bennünket ért nyomorúságokat, keresve „a nemzet egésze számára elfogadható” reális, új rendszerváltási alternatívát, „a globális főhatalommal való új alku megkötésének” lehetőségeit. Ez lehet ugyanis a „globalizáció korában megvalósítható gazdaságpolitika” alapja, s ehhez kell közösen megteremtenünk a nemzeti összefogást.

A szerző az MVM volt vezérigazgató-helyettese, az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke