A valós problémákat elfedte a vita

Gyurcsány–Orbán-vita mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy még hazánkban sem lehetetlen a normális, az eltérő koncepciókat felmutató, érvekkel és nem a másik lejáratásával hadakozó politikai eszmecsere, és ha valamely csoda folytán ez a szellem az ország házára is átragadna, a parlamenti közvetítésekben nem csak a mazochisták találnák örömüket.
A vita során a szocialista párti miniszterelnök komoly felkészültséggel, meggyőzően képviselte azt a neoliberális politikát, amely ellen a hazai baloldal – vállvetve az európaival – immár két évtizede harcol. Igaz, könnyű helyzetben is volt, mert az adókkal, árszabályozással, szociálpolitikával kapcsolatos érveit már évtizedek óta kidolgozták. Ezek azok az elvek, amelyeknek alkalmazását a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is előírja a fejlődő országoknak nyújtott hitelei kapcsán.
Orbán nehezebb helyzetben volt, mert az általa képviselt koncepció, igaz, uralkodónak számított a harmincas évek nagy válságát követő amerikai New Dealtől egészen a hetvenes évekig, azóta azonban kritikák össztüze zúdult rá, híveit gyakran titulálva populistának, mint ahogy azt ez alkalommal sem mulasztotta el Léderer Pál a Népszabadság vitát értékelő (on-line) szerkesztőségi cikkében.
A két koncepció közötti különbség mindenek- előtt az árakról, illetve az állam árszabályozásban játszott szerepéről folytatott vitában jutott felszínre, ahol Gyurcsány a piac elsőbbségét hangsúlyozta: „Az a bölcs racionalitás, amely belátja, hogy van egy sor dolog, amelybe ha az állam beleszól, abban rosszabbat tesz…”; míg Orbán azt hangsúlyozta, hogy „az embereket meg kell védeni bizonyos hatásokkal szemben”, és hogy kellő határozottsággal még a multik áremelési törekvéseinek is ellen lehet állni. Ennek konkrét vetülete Orbán másodikként elhangzott javaslata, hogy a tervezett gázáremelés ne érintse az iskolákat, a kórházakat, a rendelőintézeteket, amit Gyurcsány – miután egyet aludt rá – elutasított.
Hogy az árrendszer mennyiben használható fel szociálpolitikai eszközként, nem új keletű vita. Kétségtelenül igaz, hogy ha az árak tartósan elszakadnak a költségektől, az előbb-utóbb a támogatások és elvonások kusza rendszerét hozhatja létre, ugyanakkor a szociálpolitika hatékony eszközének számít. Az is igaz, és ez több ponton is előjött a vitában (például a lakástámogatásoknál), hogy bizonyos kedvezmények többet adnak a gazdagoknak, mint a szegényeknek. Ennek alternatívája, a Gyurcsány által javasolt rászorultsági elv (amelyet ellenzői szegénypolitikának hívnak) más szempontokból épp oly igazságtalan lehet, nem is beszélve annak nehézségeiről és költségeiről, hogy valakinek a rászorultságát (és annak időbeli változását) hatóságilag megállapítsák.
A minimálbér és a nyugdíjak esetében a vitázó felek között verseny alakult ki, hogy ki adott, vagy fog adni többet a magyar népnek. Érdekes módon e kérdésben még Gyurcsány is baloldalinak bizonyult, nem említve, hogy a konkrét gazdasági körülmények a lehetőségeket e téren is behatárolják. Igaz, a heves vitában nem jött ki az az alapvető különbség, hogy a Fidesz a biztosítási típusú nyugellátással szemben (magánnyugdíjpénztárak) a szociálisabb, a generációk közötti szerződésre épülő nyugdíjrendszernek kívánt nagyobb súlyt adni, amikor kormányon volt.
Az adórendszert tekintve egyértelmű volt, hogy a jelenlegi és a volt kormányfő is csökkenteni kívánja az adókat, a vita csak abban bontakozott ki, hogy az áfát csökkentsék, mint ahogy azt a kormány akarja, vagy pedig célszerűbb a legkisebb keresetűek személyi jövedelemadóját csökkenteni, ahogy a Fidesz javasolja. Orbán azzal érvelt, hogy az áfacsökkentés a gazdagokat segíti, és hatása – az árkommandók ellenére – aligha fog átgyűrűzni a fogyasztókhoz, mert a kereskedelmi vállalatok (a külföldieket kivéve) elég nehéz helyzetben vannak és a csökkenést a saját helyzetük konszolidálására fogják felhasználni. Gyurcsány bízott az árkommandók hatásosságában és visszautasította a javaslatot, hasonlóképpen viszszautasításra talált Orbánnak a családi jövedelemadóra vonatkozó javaslata.
Az adócsökkentést tehát, bár különböző megoldások formájában, mindkét fél javasolja. De míg az adócsökkentés szervesen illeszkedik a Gyurcsány által képviselt neoliberális politikába, aligha illik az Orbán által kifejtett koncepcióhoz, különösen nem radikális formájában, ami a Fidesz részéről nemrég kifejtésre került (és ami ellen ismert baloldali személyiségek – például Krausz Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Szalay Erzsébet – tiltakoztak is, remélve, hogy ha már saját oldalukon nem képesek gátolni a neoliberális politikát, talán elérik azt a Fidesznél).
Megítélésem szerint az adócsökkentés, a neoliberális gazdaságpolitika talán kizárólagos eszköze (a monetáris politika ugyanis az elvben független központi bank kezében van), általában sem hozza azt, amit hívei tulajdonítanak neki, mint azt a hatalmas költségvetési hiányt produkáló reagani gazdaságpolitika bizonyította, itt és most azonban egyszerűen nem is vihető keresztül, mert azonnal tovább növelné az amúgy is túl magas és növekvő tendenciájú államháztartási hiányt. Ellentétele, a kiadások csökkentése, az úgynevezett államháztartási reform, ami ha lefordítjuk magyarra, a közszolgáltatások további privatizációját (például az egészségügyi ellátás privatizációját) jelenti, elviselhetetlen társadalmi feszültségeket teremtene, mert sajnos a beteg ember többnyire szegény is és több pénzt kipréselni belőle fizikai lehetetlenség. Az, hogy az adócsökkentés a gazdaság fellendítése révén növeli az adóbevételeket, babona, még az Egyesült Államoknak a mienkénél lényegesen piacibb gazdaságában sem működött. Hasonlóképpen a bürokrácia leépítésének minden korban népszerű gondolata sem hozhat sokat a konyhára, ami azonnal kiderül, mihelyst számítani kezdjük a lehetséges leépítéseket és azok államháztartási hozamát. A bürokráciának, vagyis az államigazgatásnak nem a leépítése, hanem a hatékony felhasználása az, ami eredményt hozhat.
A vitában Gyurcsány talán legnagyobb sikere, és talán ezért is kezdeményezte a vitát, hogy az Orbán által emlegetett jelzőket (zsugorodó, töpörödő stb.) kiiktassa az ellenzéki kritikákból és meg is egyeztek, hogy a magyar alapjában véve egy nagyon tehetséges nép, amelyet e kilencvenháromezer négyzetkilométeren nyilván kevesen akarnak cáfolni. Sajnos azonban pont ez a terület, ahol Orbánnak alapvetően igaza van, bár kétségtelen, hogy Gyurcsány számai is megállják a helyüket. Az ellentmondás csak látszólagos és azonnal feloldódik, amint a számok mögé nézünk.
Az igazság az, hogy a rendszerváltás során – a neoliberális gazdaságpolitika szellemében – úgy liberalizálták a magyar gazdaságot (mindenekelőtt a külkereskedelmet és tőkemozgásokat), hogy a hazai gazdaság (vállalkozók) érdekeire nem voltak tekintettel. Ennek következtében nemcsak a munkahelyek egyharmada, másfél millió munkahely szűnt meg, hanem a sokkal tőkeerősebb nemzetközi vállalatok a magyar vállalatokat kiszorították mind a hazai, mind a nemzetközi piacaikról. Ennek következtében a magyar vállalatok 2004-ig mintegy évi tízmilliárd dollárnyi hazai és külföldi piacot vesztettek el, és innen származik a fizetési mérleg hatalmas hiánya és annak következtében a költségvetési hiány is. A költségvetés kiadásai ugyanis reálértékben a rendszerváltás kezdete óta nem változtak, bevételei viszont a vállalati befizetések drasztikus csökkenése miatt jelentősen visszaestek.
A problémákat ideig-óráig eltakarta a működő tőke beáramlása. Egyrészt finanszírozta a fizetési mérleg hiányát, másrészt lehetővé tette a gazdasági növekedés felgyorsulását. A gazdasági növekedés felgyorsulása azonban szinte kizárólag a 2003-ig vámszabad-területi vállalatként nyilvántartott mintegy 200 vállalkozásnak köszönhető, mely vállalkozások teljes egészében külföldi kézben vannak és gyakorlatilag alig kapcsolódnak a magyar gazdasághoz, a munkaerő alig két százalékát foglalkoztatják és külföldről (leginkább Kínából) behozott alkatrészek összeszereltetését végzik, magyar bedolgozói hátterük gyakorlatilag zéró. Ugyanakkor a gazdaság magyar része az 1993–94-es mélypont óta stagnál, vagy töpörödik, zsugorodik. Itt van tehát az ellenmondás feloldása a Gyurcsány-féle számok és a magyar vállalkozók és a társadalom Orbán által kifejezett életérzése között.
A félelmetes tendencia csak akkor érzékelhető igazán, ha a külkereskedelmi egyenleget egy grafikonon az említett kétszáz vállalat adatai nélkül szemléljük (e vállalatok külkereskedelme aktív, e többlet viszont eltávozik a fizetési mérleg jövedelem sorain). A külkereskedelmi mérleg, amely a rendszerváltáskor még egyensúlyban volt, a Bokros-csomag idején már négymilliárd dollár hiányt mutatott, ami 2004-re tízmilliárd dollárra növekedett és még csak most következik az, hogy az Afrikából kiűzésre kerülő, agyontámogatott uniós mezőgazdasági termékek elárasztják a magyar piacot. Ha ez a tendencia folytatódik, a magyar gazdaság előbb gyors ütemben (tovább) eladósodik (ez már folyamatban is van), majd jön az elkerülhetetlen fizetésképtelenség, annak a latin-amerikai országok gyakorlatából jól ismert következményeivel.
A magyar gazdaság alapvető problémája tehát nem az, hogy a költségvetés túl sokat költ, vagy hogy túl magasak az adók, hanem az, hogy a magyar vállalkozókat kiszorították és folyamatosan kiszorítják mind a hazai, mind a külföldi piacokról. E problémának olyan a nagyságrendje, hogy nincs a piacgazdaságnak eszköze (például adócsökkentéssel, valutaleértékeléssel vagy más hasonlóval) ennek megoldására, itt közvetlen állami beavatkozásra van szükség, mint ahogy azt a magyarnál sokkal kisebb problémák esetében valamennyi piacgazdaság meg is teszi, ha szükségét látja.
Erre egyébként az érvényben lévő uniós szerződések és a csatlakozási jegyzőkönyv is lehetőséget ad. Szeretném itt a vitázók figyelmébe ajánlani a csatlakozási jegyzőkönyv 26. cikkelyét, amely szerint:
„(1) Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen.”
Ha tízmilliárd dollárnyi piacvesztés és a fizetési mérlegnek a GDP tíz százalékát kitevő hiánya nem súlyos és tartós nehézség, akkor semmi sem az. A magyar kormány tehát jogosult arra, hogy különleges intézkedéseket kérjen – feltéve, ha tudja, hogy milyen intézkedésekkel lehet gátját vetni a külkereskedelmi és fizetési mérleg további romlásának. (Csak emlékeztetni szeretnénk, hogy a Bokros-csomag meglehetősen durvának tekinthető beavatkozása mindössze két évre állította meg a külkereskedelmi mérleg romló tendenciáját.) Itt jön vissza az adómérséklés kérdésének egy másik vetülete. Ha az adócsökkentési versenybe beszállunk (amely minden jobb- vagy baloldali nyugati kormányt fel fog dühíteni), sokkal kisebb az esélyünk, hogy kielégítő megoldást találjunk a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozására.
Nem arra van tehát szükség, hogy akár a jelenlegi, akár a következő kormány, vagy ellenzék szépeket mondjon a magyar gazdaság helyzetéről, hanem arra, hogy reálisan értékelje azt. Ebből a szempontból a vita, amely szociálpolitikai részletkérdésekre koncentrált, inkább elterelte, mintsem ráirányította volna a figyelmet azokra a problémákra, amelyekkel az országnak, akarja, nem akarja, szembe kell néznie.

A szerző közgazdász